A Loki és Egerváriék egyszerre kaptak ki

A bajnok Ferencváros a BL 2001-es selejtezőjében a masszív Hajduk Splittel került szembe, és bár nem kapott még gólt sem, kiesett – két 0–0 után tizenegyesekkel. Pedig a horvát csapat egy évvel korábban, szintén a legrangosabb sorozatban, a dunaújvárosiaktól még vereséget szenvedett, ráadásul hazai pályán két találattal. Ezúttal ekkora bravúrt senki sem vitt véghez, és mint az alábbiakból kiderül, sajnos épp az előző esztendei hősök kerültek legmesszebb régi önmaguktól...

Előhang

A Dunaferr 2000-ben élte a fénykorát: története során először (Egervári Sándorral a kispadon) bajnok lett, majd augusztusban magyar pályákon rég nem tapasztalt hatalmas érdeklődés és várakozás övezte a kupameccseit. Mivel saját stadionja nem volt alkalmas nemzetközi tétmeccsek lebonyolítására, Győrbe vitte hazai találkozóit, és tömegek özönlöttek, hogy a helyszínen szinte megállás nélkül buzdítsanak az esélyesebb ellenfelekkel szemben.

Sorrendben 14, 20, illetve 16 ezer néző látta, amint az újvárosiak a Hajdukkal és utána a Rosenborggal 2–2-es döntetlent játszottak, és miután a norvégok elütötték őket a BL-folytatástól, a második számú szériában sem vallottak szégyent: a holland Feyenoordtól csak 1–0-ra kaptak ki. A közönség pedig értékelte a megalkuvás nélküli támadófutballt!

Ezúttal eleve az UEFA-kupában kezdhettek, hiszen az élvonalban 2001-ben az ezüstéremig jutottak a zöld-fehérek mögött. Az újdonság varázsa elszállt, BL-ről nem volt már szó, ahogy a spliti 2–0-hoz mérhető álomrajtról sem. A szurkolók így hát a szakadó esőben most jóval kevesebben vették a fáradtságot, hogy kimozduljanak.

Az is csökkentette a lelkesedésüket, hogy az új idényt is remekül kezdő Duna-parti együttes Szombathelyen alulmaradt, majd házigazdaként a Fradival szemben bukott el egy rangadót, azaz nem valami biztató jelekkel várta a ciprusiak elleni visszavágót.

Ettől függetlenül a 3500 kilátogató drukkeren kívül a tévé előtt ülő nagy többség is optimistán készülődött a csatára, hiszen a Nicosiában elért 2–2 kedvező kiindulópontnak minősült. Óvatosságra az adott okot, hogy a kinti összecsapáson szünet után már a helyiek voltak fölényben, továbbá tudni lehetett: az Olympiakosz milliomos elnöke azért vásárolta össze alakulatát, hogy legalább egy kört menjenek. Ehhez illő komolysággal álltak amúgy a második meccshez, amelyre például már két és fél nappal a kezdő sípszó előtt megérkeztek!

Eközben másik „életben lévő" gárdánk, a Debrecen Kisinyovba utazott, hogy megmérkőzzön a Nistru Otaci együttesével, amely a Dunaferrhez hasonló cipőben járt, legalábbis annyiból, hogy kénytelen volt saját otthona helyett a fővárosban megrendezni a párharc hazai felvonását. A Loki a bajnokságban felemásan szerepelt, hazai pályán gyengélkedett, idegenben viszont jól ment neki, ezért végképp nem volt ok ijedezni a moldovai erőpróbától – nem akadt olyan ember a cívisvárosban, aki ne lett volna százszázalékosan biztos a továbbjutásban.

Pajkos János vezetőedző sem félt, és elmondta: a 3–0-s előny (gólszerzőink: Bajzát, Ulveczki, Tiber) birtokában biztonsági játékra rendezkednek be odakint. A felszabadítólag ható háromgólos sikernek egyébként szerinte része volt abban, hogy utána – addigi egyetlen vendégként – pontot szereztek a ZTE-től, majd ikszeltek a pályaválasztóként előtte még hibátlan Haladással, vagyis minden szép és jónak tűnt. Lapunk ehhez hozzátette: a debreceni játékosok egyénenként és csapatként is jobbak vetélytársuknál, ezért világraszóló blama lenne, ha a lelkes, ám szerény képességű Nistru ledolgozná tekintélyes hátrányát.

Bonyodalom

A 2000-belinél jóval kisebb felhajtás mellett a Dunaferr a Petry – Molnár Z., Éger, Bagoly (Lengyel, 46.), Kiss Gy. – Rósa H. Jäkl, Zováth, Penksa (Nikolov, 13.) – Sowunmi (Baranyi, 65.), Tököli összeállításban játszott Győrben, és hamar változtatni kényszerült: a sokadik kemény belépő után már a 13. percben le kellett cserélni a megsérülő rutinos szlovák Marek Penksát. Aztán a 25. percben a semmiből született meg az Olympiakosz vezető találata – amely előtt nagyot hibázott a magyar védelem.

Ami korábban nem volt jellemző a dunaújvárosi futballistákra: rendre tanácstalannak bizonyultak labdabirtoklásban, és játékban, gondolkodásban is alulmaradtak a látogatókkal szemben, akiknek tényleg jót tett, hogy eltiltása után visszatért az egyik legjobbjuk, az örmény válogatott középpályás Hacsaturjan. A mieink gyermeteg rontásokkal hozták nehéz helyzetbe saját magukat, főleg a söprögető Éger volt roppant indiszponált, sorra rosszul helyezkedett (mentségére szóljon, az odavágón arccsonttörést szenvedett). Aztán a 38. percben egy villámgyors nicosiai akció végén megduplázódott a rivális előnye.

Bár a mieink rögtön a második félidő elején szépítettek, a játék kilátástalan maradt. És rizikós is. Az egyenlítés érdekében túlzottan kinyíló védelem ugyanis tálcán kínálta a jobbnál jobb kontrák lehetőségét, és bizony a sokadik kihagyás hátul megint gólt eredményezett. Bár Tököli a 61. percben szinte azonnal szépített – az előző előtti NB I-es szezon gólkirálya, majd a követező „ezüstcipőse" ugyanúgy mindkét felvonáson betalált így, mint a szintén duplázó Sowunmi –, ám a gyorsan visszakapott remény újabb két perccel később megint semmivé foszlott (2–4).

A Bíró Sz. – Kovács N., Kuttor, Hanák – Böőr, Alekszics (Plókai, 62.), Majoros, Vadicska, Szatmári (Bernáth, 70.) – Bajzát (Csketiani, 46.), Tiber felállású DVSC sem villogott közben. Igaz, a moldovaiak ígért viharos rohamai elmaradtak, a Loki pedig ügyesen lassította a játékot, sokat passzolgatva igyekezte őrizni a labdát. Ennek a higgadtságnak köszönhetően hiába kezdeményezett többet az ellenfél, meglehetősen kiegyensúlyozott játék zajlott. A félidő derekától pedig alaposan ellaposodott a meccs – a magyar együttes továbbra is fegyelmezett maradt, a legkisebb kockázatot is kerülte.

A szünet után viszont, miközben inkább már a DVSC irányított, a Nistru helyzet nélkül büntetőhöz, majd annak értékesítésével vezetéshez jutott az 52. percben. Ehhez kellett a lengyel játékvezető hibája is, aki a benti birkózást megelőző beadás előtt nem fújta le, hogy a moldovaiak egyik szélsője kézzel tette maga el a labdát... Lehet, hogy a gól feltüzelte a hazaiakat, ám kívülről ebből semmi sem látszott – ugyanakkor el kellett ismerni, hogy a Loki sem tudott belelendülni, hogy érvényesíthesse nagyobb tudását.

A legfelkavaróbb momentum tán egy csere volt. Pajkos mester ugyanis megmondta a kezdés előtt a fiatal Bajzátnak: ha megint sárgát kap, netán kiállítják, megnézheti magát. Az odavágón ugyanis a csatár csak a bíró jóindulatának köszönhetően maradhatott aktív részese a küzdelemnek. Ezúttal sokáig fegyelmezetten játszott, ám később egy ártalmatlan helyzetben az otaci-iak térfelének közepén hátulról belerúgott egy helyi középpályásba, amiért meg is kapta a lapját – edzője pedig a szünetben őt kapta le a pályáról...

Az alacsony színvonalú találkozón pedig egyik fél sem érdemelt volna győzelmet, de a Debrecen legalább a legfontosabb célját teljesítette, és a 0–1 ellenére 3–1-es összesítéssel továbbjutott – noha kisinyovi produkciójára cseppet sem lehetett büszke...

Utóhang

Petry Zsolt kapus már a győri vesszőfutás előtt úgy nyilatkozott: az Olympiakosz a legjobb csapat, amellyel a Dunaferr abban az évben addig szembekerült. Volt oka ezt állítani, hiába lélegeztek fel sokan a sorsolás pillanatában, mondván, a magyar bajnokság ezüstérmesének nem okozhat gondot egy ciprusi alakulat búcsúztatása. Fel kellett (volna) mindenkinek ismernie, hogy a megelőző időben látványos és gyors fejlődésnek indult a sziget labdarúgása, amelybe hatalmas pénzek áramoltak, többek között rengeteg pályát is építettek. Vagyis már korántsem volt egyértelmű, ki is az esélyese egy ciprusi–magyar párharcnak.

Ez most hamar kiderült. Az egy évvel korábbi önmagától fényévnyire lévő, de a kint mutatott játékát is messze alulmúló Egervári-csapat a futball minden elemében alulmaradt ezúttal, nem volt egy súlycsoportban vetélytársával (amely pedig valódi „bemelegítés" nélkül érkezett, hiszen hazájában még el sem kezdődött a szezon), és bizony a kétgólos különbség a mieinkre nézve volt hízelgő. Megint rá kellett döbbenni a szomorú valóságra, hogy kupaindulóink csak egy-egy mérkőzés erejéig voltak képesek partiban lenni európai középcsapatokkal, és olyan gárdák is simán búcsúztathatták őket, amelyeket a kontinensen egyáltalán nem jegyeztek.

Az Olympiakosz korábban – három kísérletből – egyszer sem győzött a nemzetközi porondon, most meg 6–4-es összesítéssel kiejtette a dunaújvárosiakat. Mondani sem kell, olyan sem fordult elő addig, hogy valamely együttesünk hat gólt kapjon egy ciprusitól... S ezen az sem változtatott, hogy a nicosiaiak újvidéki edzője, Szvetozar Szapurics még utólag is ragaszkodott ahhoz, hogy részben a szerencsének köszönhették a sikerüket, és szerinte a Dunaferr jobb csapat, mint az övé...

„Az első összecsapás is arról győzött meg, hogy képzett futballisták alkotják az Olympiakoszt, ám a továbbjutást reális elvárásnak tartottam – értékelt utóbb Egervári Sándor. – A győri meccs sem úgy indult, hogy sima vereséget szenvedünk, hiszen az első tizenöt percben sokat veszélyeztettünk, és azt éreztük, érik a vezető gólunk. Aztán egy partdobásból mögénk kerültek a vendégek, a figyelmetlenségünkből gól született, és ez elbizonytalanította a csapatunkat. Az egyenlítés érdekében persze felvállaltuk a támadójátékot, ám a kihagyásaink következtében a kelleténél jobban kinyíltunk, és a második bekapott találat valósággal sokkolta az együttest.

Anélkül, hogy csökkenteném a ciprusiak győzelmének értékét, mi a dekoncentráltságunkkal, a súlyos hibáinkkal saját magunkat vertük meg. De túl azon, hogy az efféle vereség nagyon fájó, mindannyiunk számára alapvető érdek és kötelesség, hogy ebből a helyzetből gyorsan kilábaljunk."

A magyar szomorúsághoz – no meg UEFA-együtthatónk romlásához – kicsit az is hozzátett, hogy Kisinyovban nem az amatőr kategóriát súroló moldovai rivális nőtt fel a jobb ellenfélhez, hanem a Loki süllyedt le a másik szintjére. A debreceniek képtelenek voltak felpörgetni az iramot, és ebből fakadóan előrefelé ugyanolyan gyatrán és színtelenül futballoztak, mint vendéglátóik. A vége, kicsit pechesen, 0–1 lett.

Pajkos János is beismerte: a szünetben is látta a játékosok szemén, hogy mondhat bármit, akár még fenyegetőzhet is, a győzelemhez, a jobb képességek egyértelműsítéséhez nem tudja fellobbantani a tüzet labdarúgói lelkében, akiknek gondolatai mélyén végig ott motoszkált, hogy a továbbjutásukat egyetlen percig sem fenyegette veszély. Tompaságukat azért megmagyarázta, hogy a találkozó reggelén csupa karikás szemű, kialvatlan játékos gyülekezett a szálloda halljában – a szobák olyan melegek voltak a hőségtől, hogy alig lehetett aludni, s még a felvitt ásványvizek is ihatatlanul langyossá váltak...  

Epilógus

A Dunaferrt felülmúló Olympiakosz a következő körben Bruges-ben kapott egy hetest, míg az ettől a kínos eshetőségtől „megkímélt" magyar csapat a szezon végén már nem került dobogóra (negyedik lett), a következő évad végén pedig ki is esett. Egervári mester akkor már nem volt ott – éppen az MTK-val ünnepelt bajnoki címet... A dunaújvárosi csoda, ahogy szétesett a gazdasági háttér, kimúlt, és lassan az emléke is halványul.

Egyszer azért mégis újra előkerült a téma, de az érintettek erről is szívesen lemondtak volna. Természetesen már rögtön a meccs másnapján bundát emlegettek a jól értesültek, hiszen a favorit esett ki, ám hiába a gyanakvás, konkrétumok nem kerültek nyilvánosságra. Tavaly viszont kiderült: nem kitaláció, hanem tény, hogy vesztegetési kísérlet történt – a visszavágó előtt ismeretlenek arra akarták rábírni az egyik magyar játékost, hogy veszítsen az együttese.

Az Európát átszövő „tippmixcsalási" botrány kipattanásának hatására szűk egy évvel ezelőtt igazolódott be az egykori sejtés. A Nemzeti Sport múlt novemberben szerzett információi szerint szerbek tettek ajánlatot a Dunaferr legalább egy futballistájának. Salamon Miklós az NS megkeresésére elismerte, hogy többször is megállt Dunaújvároshoz közeli lakása előtt egy fekete autó, és utasai kérték, vegye rá társait a mérkőzés eredményének befolyásolására, azaz veszítsék el a meccset.

Noha a védő nem említette, az NS Szerbiából származó információja szerint háromszázezer dollárt ért egy ottani szervezetnek az Olympiakosz továbbjutása. Salamon azonban nemcsak visszautasította az ajánlatot, hanem szólt a megkeresésről elöljáróinak is. Akárhonnan nézzük, elátkozott egy mérkőzés volt ez...

A Girondins Franciaországban 5–1-re kiütötte az akkor még több kategóriával kisebb bázisú DVSC-t – amelynek mégis volt esélye továbbjutni! Itthon ugyanis már 3–0-ra vezetett Plókai és Kerekes (2) révén, tehát Tiber kinti találata jóvoltából egyetlen gólra került az „üdvözüléshez"! Pauleta azonban kilenc perc múlva szépített, így véget az UEFA-kupa-kaland.

Ez sem rossz egy olyan alakulattól, amely az előző idény végén csak azért nem lett NB II-es, mert a feljutásra jogosult BKV Előre helyét átvéve mégsem kellett búcsúznia. Legközelebb is fenyegette ilyen veszély, de a 2001-ben tulajdonosváltáson áteső klub ezúttal saját erejéből tudott megkapaszkodni az alsóházban – három évvel később pedig megkezdte máig is tartó uralkodását a magyar futballban!

1931-ben e napon neves vendég lépett fel a Hungária úti MTK-stadion 18 ezer nézője előtt: Budapest „kombinált csapata" Madrid legjobbjait fogadta. Tulajdonképpen a magyar válogatott meccselt, de hivatalosan nem akként kezelték. A mieink háza táján elég rossz volt a hangulat, részben a világválság és ennek a futball(isták)ra gyakorolt negatív gazdasági hatásai, részben pedig a viszonylag friss kellemetlen élmény, a korábban simán verhetőnek számító jugoszlávoktól elszenvedett 3:2-es vereség miatt. A kíváncsiság és az óvatosság pedig azért is volt igen nagy ezúttal, mert a nemzetközi elithez a húszas években – azaz nálunk később – felzárkózó spanyolok fél évtizeddel e mérkőzés előtt oda-vissza megverték együttesünket a két ország első két randevúja során, valamint ismét szerepelt náluk a posztján a futballtörténelem egyik legjobbjának tartott Ricardo Zamora. Az ekkor 30 éves legendás kapus ezúttal is megmutatta klasszisát – noha a sötétlila mezes látogatók öltözőjébe bejutó NS-tudósító szerint a szünetben ő nem csak kávézott, mint társai, de elszívott egy cigarettát is... –, viszont a második magyar találatban (azt is Kalmár szerezte) benne volt, mert a megzavarodó védőkkel nem értette meg magát s a hazaadott labda kipattant róla. Az értékelések szerint Budapest gárdája közönséget visszacsalogató módon, remekül teljesített, és a játék képe alapján nem 2:0-ra, hanem sokkal több góllal kellett volna nyernie. Csakhogy „sok volt a szépség, kevés az eredményesség", mert az amúgy jó nevekből álló csatársor – Táncos, Avar, Turay, Kalmár, Hirzer – nem lőtt eleget kapura, míg a spanyol védelem is szokás szerint masszívan állt a lábán. Nálunk elsősorban a meccs hőse, a fiatal Sárosi által dirigált középpályássor (Borsányi, Sárosi, Lázár) tűnt ki. Bár ahogy a védő Mándi megjegyezte: „az ellenfélnél a Zamora jó, nálunk az egész csapat..." Pedig a riválist nem akárki edzette: Hertzka Lipót (vagy Lippo Hertzka), a Real Madrid történetének egyetlen magyar származású trénere, akivel épp az induló szezon végén nyerte meg fennállása első spanyol bajnoki címét a „királyi gárda"!

1961-ben e napon ért véget Moszkvában az öttusa-világbajnokság, amelyet nagy előnnyel a korszak sztárja, a hazai színekben versenyző, sorozatban negyedszer diadalmaskodó Igor Novikov (5217 pont) nyert meg. Mögötte a szintén szovjet Ivan Gyerjugin (5092) lett a második, akit Balczó András (5070) már nem tudott befogni, hiába győzött a záró számban, a futásban. Csapatban a mieink (Balczó, Nagy Imre, Török Ferenc – 13 358) messze lemaradtak a szovjetektől (15 220), viszont az Egyesült Államokat (13 255) maguk mögött tudták tartani. Szakértők véleménye szerint Novikov és Balczó kiemelkedett a mezőnyből, de a magyar versenyzőt megfosztotta az ezüsttől, hogy 80 pont levonást kapott, amiért leesett a lováról. Másrészt hamarosan, 1963-től kezdve zsinórban öt világbajnokságon végzett majd az élen!

1971-ben e napon írt arról az NS, hogy majdnem halálos baleset érte Roy Emersont. A volt világelső teniszező hírügynökségi jelentések szerint az egyesült államokbeli Fort Worthben a szállodájában zuhanyozás közben megfogta az áram alatt álló törülközőtartót, és áramütést kapott. Szerencséjére magával rántotta a fémszerkezetet, mire az eltört és így megszakította az áramkört. Az ausztrál versenyzőt azonnal orvosi megfigyelés alá helyezték. Hivatalos vélemények szerint ha nem törik el a kezében az eszköz, az eset halállal végződött volna. Emerson a hatvanas években, 1967-ig, az Open Era előtti idők legvégén volt a csúcson, amikor 12 egyéni és 14 páros Grand Slam-torna-diadalt aratott az amatőrökből álló mezőnyben. A nyílt korszak kezdete után még kétszer nyert párosban, és összesen 28 GS-trófeájával máig világelsőnek számít a férfiak között. Saját nemében ő volt az egyetlen játékos, aki a négy kiemelt torna mindegyikén kétszer is nyerni tudott egyesben, valamint mindegyiken győzött legalább egyszer egyéniben és párosban is. Texasi „kalandja" idején már 35 esztendős volt, egyben néhány héttel túl az utolsó egyesbeli szereplésén Grand Slam-viadalokon – még két évig azonban tagja tudott maradni a top 20-nak.

1981-ben e napon a Nürburgringen rendezett gyorsaságimotoros-viadalon egy tömegbukás után életét vesztette Jorma Nevala finn versenyző. A 350 köbcentis kategória küzdelmének első köre végén heten elestek a nyugatnémet Bernd Stief gazdátlanul maradó s a pályán továbbguruló gépe miatt. A sokszereplős bukás után lefújták a futamot, a két súlyos sérültet pedig helikopterrel a koblenzi katonai kórházba szállították, az északi sportolón azonban már ott sem tudtak segíteni. Később egyébként, az 500 kcm-es géposztály futamában az NSZK-beli Reinhold Roth is bukott, és fejsérüléseket szenvedett. Szomorú tény, hogy a Tamperéből érkezett Nevala volt a 145. áldozat, aki a második világháború után motorversenyen lelte a halálát. A hírügynökségi jelentések persze nem mulasztottak el emlékeztetni arra is, hogy a Nürburgring nemcsak a kétkerekűek számára jelentett veszélyt – ezzel már a Formula–1 szereplői is tisztában voltak több szerencsétlenség kapcsán, amelyek közül különösen a világbajnok Niki Lauda 1976-os esete kapott nagy figyelmet, noha az nem is követelt emberéletet (nem sokon múlt persze, az osztrák autós csúnyán megégett).

1991-ben e napon nagy magyar siker született tájfutásban: Oláh Katalin nyerte meg a világbajnokságot a csehországi Stare Splavyban. A nyíregyházi sportoló azon a pályán aratott bravúrgyőzelmet, amelyen 19 évvel korábban Monspart Sarolta is a földkerekség legjobbja lett, és ahol ő maga is győzött már egyszer, mégpedig egy esztendővel korábban a csehszlovák bajnokságon. A skandinávok uralta sportágban a magyar versenyző (79:52) már azzal is elégedett lett volna, ha az első tízben tud zárni, ehhez képest szokatlanul nagy fölénnyel, 1 perc 12 másodperccel előzte meg a második helyezett svéd Blomquistet (81:04). Utóbbi honfitársa, a címvédő Skogum csak ötödik lett, míg a bronzot a házigazdákat képviselő Gáliková szerezte meg a 16 ellenőrzőponttal és 420 méternyi szintkülönbséggel nehezített 10.5 kilométeres pályán..