BAKOS GÉZA 2010.07.23 12:30 Frissítve: 2015.03.13 02:19

A francia nagyhatalmiság rajtunk edződött

Legalább negyedszázada már, hogy mélyrepülésben van a magyar labdarúgás, azóta nem jártunk sem világbajnokságon, sem nemzetközi kupadöntőben. Másfél évtizeddel ezelőtt azonban volt némi fellendülés ezen a hatalmas hullámvölgyön belül – elég, ha arra utalunk, hogy a Ferencváros BL-résztvevő volt, egy évvel később pedig olimpián szerepelhettünk. Ugyancsak 1996 nyarán az U18-as Eb-döntőben is ott futballoztak fiataljaink (Németh Krisztiánék „előhírnökeként"), és akkor még a legnagyobb leendő sztárokkal is partiban voltak – meg is lett a jutalmuk.

Trezeguet (jobbra) szerezte mindkét gólt a magyarok ellen (Fotó: Action Images – archív)

A 18 éven aluli együttesek Eb-jének nyolcas döntőjét 1996-ban Franciaországban (valamint megosztva Luxemburgban) rendezték, és a volt szocialista országok közül egyedül a mieink vívták ki a szereplés jogát. Az UEFA ifjúsági bizottsága által készített legfrissebb ranglistán a kontinens 48 országa közül a 10. helyen álltunk, ami egyfelől elismerésre méltóan jó pozíció, másrészt mutatja, hogy nagy fegyvertény volt bekerülni már a fináléba is. Ehhez egyébként utolsó akadályként az oroszokat kellett megverni, és az 1984-es aranymeccsen is felülmúlt szbornaját ezúttal sokkal simábban, idegenben 4–2-vel, itthon pedig 1–0-val intézte el Ziegler János legénysége.

Persze ebben a korosztályban szép hagyományaink voltak, és nem csak a Bicskei-csapat említett moszkvai diadala miatt: 1996-tal bezárólag ugyanis a legutóbbi hat kiírásból ötször eljutott a döntőbe Magyarország, és az az egy alakulat, amelynek ez nem sikerült – épp a nagy nevek alkotta társaság (Lisztessel, Dárdaival...) –, a legjobb 16 közé azért szintén kvalifikálni tudta magát.

Ezúttal az első ellenfél rögtön a házigazdáké volt. Július 23-án Dijonban 4500 néző előtt a következő felállásban játszottunk – a pályára lépők közül néhányan még most is fontos futballistának számítanak hazai viszonylatban: Varga – Erdei, Diczkó, Lóczi – Balogh Z. (Ferenczi, 46.), Komlósi, Szabó, Füzi (Vörös, 46.) – Csordás (Lukács, 75.), Szili, Kabát. (A további két mérkőzésen szóhoz jutott még Balogh G. és Rabóczki kapus is.)

A franciáktól elég, ha öt plusz egy nevet említünk meg: a kispadon Gérard Houllier ült, aki a PSG-vel egyszer, később a Lyonal kétszer nyert francia bajnokságot, de legnagyobb dobásának a Liverpoollal egy idényben összegyűjtött öt trófea számít (a Mersey-parti szerződését részben azzal alapozta meg, hogy ezen a tornán első helyre vezette az együttesét).

A gyepen pedig az 1998-as vb-n megismert két ifjú csatársztár, Henry és Trezeguet rohamozott, de a védelmi tengelyt alkotó Gallas és Silvestre is dicsekedhet azóta legalább Konföderációs Kupa-elsőséggel, a csereként beküldött Anelka pedig Eb-arannyal – a botrányaival kevésbé...). E labdarúgók mindegyike a legnagyobb sztárklubokhoz került néhány éven belül, e téren tehát jelentősen többre vitték. És a pályán, szemtől szemben a mieinkkel?

Először is, volt némi előzménye a meccsnek: egy évvel korábban egy svájci tornán még 4–0-ra verték a magyarokat a „gallkakasosok". Ez nagyon megmaradhatott a fejükben, mert roppant magabiztosan kezdtek ellenünk. Utóbb kiegyenlítetté vált a küzdelem, Kabáték nemegyszer feltűntek a hazai kapu előterében, de mindig több lett a csel a kelleténél, vagy baj volt az irányzékkal. Aztán a csapatot kissé visszavetette a váratlan hazai vezetés (a 27. percben az egész védelem hibázott), de rövid időn belül összeszedte magát.

A második játékrészben a két csereemberünk lendületet vitt a játékunkba, ám megint következett hátul egy súlyos hiba, és a 65. percben már 2–0 volt a franciáknak – ezúttal is Trezeguet talált be. A mieink dicséretére szólt, hogy nem adták fel: jóval többet birtokolták a labdát, felvették a versenyt az ellenféllel labdaszerzésben is, és ha a támadójáték csak egy kicsivel jobb, akkor... Sajnos azonban mindössze kétgólos hátrányt követően nyújtották azt, amit valójában tudtak, és ebből már csupán a szépítésre tellett, miután a 80. percben a szemfüles Szabó elcsípte Silvestre átadását – 2–1 lett a franciáknak, akiknek mestere ezt nyilatkozta: „Úgy érzem, ez nagy győzelem volt a további sikereink felé vezető úton".

Következtek Mulhouse-ban a fiatalabbik Mpenzát, Émile-t is felvonultató belgák, akik a németek „testén" át kerültek be a nyolcas mezőnybe, ami azért elárult valamicskét az erejükről. Jó negyedórán át tapogatózás folyt, aztán a „vörös ördögöcskék" gyors, sok mozgásos játékukkal jó néhányszor zavarba hozták a védelmünket, és ennek következtében a 33. percre el is húztak két góllal.

Szerencsére a csapatkapitány Szili pillanatok alatt szépített, és ettől kezdve a mieink már jóval bátrabban támadtak (kár, hogy megint a vesztett állás kellett ehhez...). A végén a belgák nagyon örülhettek, hogy kihúzták újabb találat nélkül, de a lényeg, hogy a pontokat ők kapták (2–1 nekik).

A tét a harmadik meccsen sem volt kicsi: győzelem esetén meglehetett a csoportban a harmadik, vagyis az összesítésbeli ötödik-hatodik hely, ami egyúttal további lehetőségekkel is kecsegtetett. Ehhez az utánpótlásukról régóta híres portugálokat kellett megverni, akiknél többek között az ifjú Fernando Meira, Pedro Mendes és Simao Sabrosa is szerepelt.

A mieink természetesen nem ijedtek meg tőlük (pláne, hogy még a kutya sem ismerte ezeket a későbbi sztárokat), és nagy önbizalommal, bátor támadójátékkal rukkoltak ki. Az addigiaknál szervezettebben és főleg veszélyesebben folytak a magyar akciók, majd egy ritkán látható nagy góllal a vezetést is megszereztük (Csordás rúgta jó távolról). Bár időnként a rivális is erőre kapott, végül a higgadtan játszó piros-fehér-zöld csapat biztos győzelmet aratott emlékezetesen nagy találatokkal: az 55. percben Kabát, a 83. percben pedig egy álomszerű támadás végén Ferenczi rúgott gólt – 3–0 ide.

Összegezve az Eb-n látottakat: együttesünk a franciák ellen még mérsékelt teljesítményt nyújtott (talán a fiúkban volt az utolsó itthoni felkészülési mérkőzésen beszedett hatos az NB I újoncától, a III. Kerülettől...), a belgákkal szemben már jelentős javulást lehetett tapasztalni, végül a portugáloknál tisztán jobbak voltunk – ekkor nyújtottuk a legjobb teljesítményt, és különösen a csatárjáték érdemelt említést.

A találkozó után fiataljaink szinte eksztázisban töltötték az órákat. Az öltözőben, majd utána a Dijonból a besanconi központba vezető úton a buszban szinte végig ünnepeltek, és többször is elénekelték a Himnuszt. Ziegler mester pedig a könnyeivel küszködve köszönte meg játékosainak, hogy ebben a sivár, eredménytelen magyar futballban sikerült eljutni a – világbajnokságra!

Ugyanis Magyarország – öt másik európai gárdával együtt – kijutott a huszonnégy résztvevős 1997-es malajziai vb-re! Ilyen siker addig háromszor fordult elő hazánkkal: a Rákosi Gyula vezette csapatok Tunéziában (1977) és Japánban (1979), az U20-as vb első két kiírásán, majd a Bicskei Bertalan-féle Eb-aranyérmes alakulat 1985-ben, megint a Szovjetunióban képviselhette színeinket a korosztályos csúcstalálkozón – most tehát 11 év szünet után jött ez össze ismét.  

Más kérdés, hogy a tendencia hová vezetett. Az első három világbajnokságon is kiestünk, de mindig meglett a harmadik hely és a becsületgyőzelem (valamilyen rejtélyes oknál fogva csakis afrikai gárdák rovására: Marokkó, Guinea, végül Tunézia ellen), sőt az Eb-győztes fiúk a másik két vetélytárstól (Kolumbia, illetve a Balakov-, Kosztadinov-féle Bulgária) sem kaptak ki, és a csoportmásodik helyen fennálló totális holtverseny után veretlenül, pusztán sorolással kényszerültek búcsúzni!

Most meg eltelt több mint egy évtized, és a mieink nulla ponttal, még Kanadától is kikapva lettek majd utolsók. Aztán megint lepergett egy tucat év, s akkor jött az Egervári-fiúk hősies egyiptomi vb-bronzérme – jó sok időt kellet kiböjtölni odáig...

Klassz volna, ha legközelebb nem kellene újra ennyit várni, és persze ha nem csak a fiatalok szintjén érne el sikereket a futballunk. El kellene valahogy érni, hogy ne teljesedjen be újra és újra Ziegler János „jóslata", amelyet még a portugálok elleni fieszta előtt fogalmazott meg, és amely a másnapi 3–0-s diadal ellenére érvényes maradt, amint az már a '97-es vb-n is kiderült:

„A döntőkig eljutunk (azóta már oda sem túl gyakran – a szerk.), de hiányzik belőlünk az a plusz, ami a sikert meghozhatná. Ez néhány centiben mérhető a pályán, és néhány századmásodpercben az agyakban. Ám ami a legszörnyűbb az egészben, hogy egy év múlva már nem centiméterekben, hanem méterekben lehet majd mérni a különbséget..."  

 

1936-ban e napon a Bocskai Romániában portyázó labdarúgócsapata Kolozsváron játszott a helyi Victoria ellen. A mérkőzés 1:1-es döntetlenre végződött; az első félidőben nagyon szépen játszott a debreceni együttes, ám a második játékrészre alaposan visszaesett. Nagy felhőszakadás volt a találkozó alatt, amely így „vaksötétségben" ért véget. A Bocskai amúgy a 6. helyen zárt a magyar bajnokság előző szezonjában, míg erdélyi ellenfele a 10.-en a román élvonalban.

1966-ban e napon a kétszeres világbajnok, egyúttal vb-címvédő Romániával csapott össze a magyar férfi kézilabda-válogatott a sopoti tornán, és 13:9-es vereséget szenvedett „az egész viadal fénypontjának ígérkező mérkőzésen". A találkozónak veretlenül nekirugaszkodó együttesünk nagyon idegesen játszott, és négy (!) hétméterest is kihagyott! Győzelem esetén már biztosan megnyertük volna a hatcsapatos lengyelországi viadalt, így viszont hármas holtverseny alakult ki az élen. A döntés az utolsó körre maradt: a mieink felülmúlták a rendező ország A-válogatottját, a románok viszont 21:5-re(!) kikaptak a szovjetektől, így nekik be kellett érniük a bronzzal, míg Magyarország – az egymás elleni eredménynek hála – aranyérmes lett a Szovjetunió előtt a Baltika-kupán!

1976-ban e napon a montreali olimpia hatodik versenynapján megszületett az első magyar (sőt: Magyar) arany: az akkor már egyszeres világ-, illetve kétszeres Európa-bajnok Magyar Zoltán a legfontosabb viadalon sem hibázott, és az általa évek óta uralt szeren 9.9 pontos gyakorlatával tovább gyarapította éremgyűjteményét – a legértékesebbel mind saját maga, mind ötkarikás küldöttségünk addigi „termését" tekintve. A lólengés első helye révén 28 év (Pataki Ferenc londoni talajsikere) után aratott ismét győzelmet férfi tornasportunk! A japán Kenmocut, illetve a dobogó alsó fokán osztozó NDK-beli Nikolayt és szovjet Andrianovot megelőző Magyar Zoltán négy évvel később Moszkvában megvédte a címét!

1986-ban e napon (kisebb) magyar futballsikerek születtek külföldön: az osztrák bajnokság nyitó fordulójában az Austria Wien bécsi derbin lépett pályára a Wiener SC vendégeként, és többek között a negyedik kinti idényét kezdő Nyilasi Tibor két góljával 5–3-ra győzött idegenben. A lilák először hátrányba kerültek, de egyetlen perc elteltével a magyar csatár egyenlített. Ezután a gólkirály Toni Polster mesterhármasával jócskán el is húztak a látogatók, ám a WSC – részben a korábbi európai aranycipős (és szintén 1978-ban ezüstlabdás) veterán Hans Krankl révén – egy találatra felzárkózott. Ekkor megint jött Nyilasi, és a 77. percben egy szemfüles góllal beállította a végeredményt. Ugyanezen a napon az NDK-bean túrázott a következő NB I-es szezon bajnoka, az MTK-VM, amely – ekkor még nem a sikeredző Verebes József, hanem Both József irányításával – Katzenbach Imre kettő és Szeibert György egy találata révén 3–1-re nyert a korábbi KEK-győztes Magdeburg ellen.

2006-ban e napon fejeződött be a Lance Armstrong hétéves „uralkodása" utáni első Tour de France, melynek utolsó etapját a norvég sprinter, Thor Hushovd nyerte meg a párizsi Champs Elysées-n. Összetettben a sorozatban aratott nyolcadik amerikai győzelem is megszületett – volna, ha Floyd Landistől (Phonak) utóbb nem veszik el doppingolás miatt az első helyet. Az esetre pár nappal a befutót követően derült fény, ám az ügy hivatalosan még több mint egy évig húzódott, ugyanis a lebukott kerekes megtámadta a vizsgálati eredményt. A diadalt a második legjobb idővel végző spanyol Óscar Pereiro Sio (Caisse d'Epargne) „örökölte meg", Landis pedig hosszú tagadás és pereskedés után idén májusban ismerte be, hogy – miként szerinte majd' minden élversenyző, beleértve Armstrongot is... – valóban tiltott szert szedett (a 16. szakaszon látványosan elfáradt, majdnem tízpercnyi hátrányt szedett össze, így hispán riválisa állt ismét az élre, ám másnap a hegyekben az amerikai bevállalt egy elsőre öngyilkosnak tűnő szökést, mintegy 125 kilométert és öt hegyet egyedül tekert végig, és emlékezetes akciója jóvoltából több mint öt percet vert mindenkire; a hátránya ezzel oly minimálisra csökkent, hogy az utolsó egyéni időfutamon már könnyen el tudta azt is tüntetni).