Kiérdemelte a csillagos ötöst. Janika felelt

– Nemrég szerepeltem egy rádióműsorban, és kérték, számoljam össze a futamgyőzelmeimet – indította az NS-nek adott nyilatkozatát az 1968-as születésű ifjabb Tóth János a 2001. augusztus 11-én megünnepelt (aktuális, egyben összetett) sikerét követően. – Nos elkezdtem a nyolc évvel ezelőtti első győzelmemtől, és harmincháromig jutottam. És van ezzel kapcsolatban egy különös egybeesés: a jövő héten leszek harminchárom esztendős.

– Azt mondják, ez a legideálisabb kor egy raliversenyző számára. Már nem olyan forrófejű, de még pokoli gyors. Nemrég a legfőbb riválisa, Érdi Tibor autóját szervizelő francia szakember, Paul Bernard azt mondta: ha kilencvennyolcban, amikor elindult a San Remo-ralin, sikerült volna még néhány vébéfutamon rajthoz állnia, ma talán már egy gyári csapat tagja lenne...
– Azért ez nem ennyire egyszerű. Nagyon kiemelkedő eredményeket kell elérned ahhoz, hogy egy gyári istálló kiválasszon a pilótái közé. Európa-bajnokságon biztos lehetne jól szerepelni, sőt világbajnoki versenyen is be lehetne kerülni az első tízbe, csak az nem biztos, hogy ez elég tárgyalási alap lenne.

– A hangjából ítélve ez fájó pont az ön számára...
– Sok tehetséges magyar srác van, a bajnokságunk bármelyik környező ország sorozatával felvehetné a versenyt. Jó lenne ezt megmutatni a világnak!

– Az öt bajnoki címével ön már bizonyította, hogy milyen gyors. Számított rá, hogy ilyen könnyű lesz az ötödik megszerzése?
– Egyáltalán nem volt könnyű, bár bevallom, az év elején arra számítottam, hogy jóval szorosabbak lesznek a versenyek. Ennek ellenére azt mondom, reálisan kell nézni a dolgokat: a mi Peugeot-nk kétezres fejlesztés, míg a többieké korábbi. No és azt sem szabad elfelejteni, hogy Rolf Schmidt csapatától világbajnoki szintű szervizhátteret kapunk. Nemcsak a beállításokat illetően adnak tanácsot, hanem abban is, hogy a Michelin milyen abroncsát válasszuk a különböző pályákra. Ezért csapatsport a rali!

– Ugyanakkor egyéni is, hiszen a zűrös helyzetekben önnek kell döntenie. Melyik volt az idény leghúzósabb pillanata?
– Sok ilyen volt, de a legemlékezetesebb talán a legelső futam első gyorsasági szakaszának első kilométere. Egy bukkanón a vártnál jobban elemelkedett az autó, utána két homokfal között egy lejtőn találtuk magunkat, ráadásul keresztben. Bevallom, akkor egy kicsit megilletődtünk, mivel egy hajszálon múlt, hogy nem borultunk fel.

– Erre mondják, hogy a jó sofőrnek van szerencséje?
– Van benne némi igazság...

– Annak ellenére, hogy mennyivel és mennyiszer nyert, sokszor volt szenvedő alanya a szurkálódásoknak.
– A technikai sportokban az autó nagyon fontos, ezt el kell fogadni. Nyilván rajtunk kívül is vannak párosok, amelyek nyerni szeretnének, s olyanok is, amelyek győzelmi reményekkel vágtak neki az esztendőnek. Ennek egyenes következménye, hogy előfordulnak súrlódások. Én azt vallom, ha valaki jobb valamiben – nem biztos, hogy a vezetésben –, akkor azt el kell ismerni, és gondolkodni, miként győzhetnénk le.

– Nem is olyan régen önnek is kellett ilyesmiken törnie a fejét. Amikor bizony gratulálni kényszerült Kiss Ferencnek az év végi sikerhez.
– Én akkor is azzal foglalkoztam, hogyan tudnék nyerni. Folyamatosan kerestük az okokat, hogy miért nem vagyunk elég gyorsak. Sok mindent megpróbáltunk, és volt, amikor rossz megoldást választottunk. Az a két év megtanított, hogy előbb mérlegelni kell, és csak azután rápattanni a gázra.

– Hogyan lehet egy háromszáz lóerős versenyautó volánja mögött higgadtan viselkedni?
– Nagyon nehéz. De egy jó pilótának abban is ki kell tűnnie, hogy képes önuralmat gyakorolni, és azt is tudja, mikor lehet kockáztatni.

– Túl van harminchárom hazai futamgyőzelmen, és nem csak az én véleményem, hogy sokszor már nem ég a megszokott tűz a szemében. Lehet, hogy ez már rutin?
– Sohasem szabad rutinból versenyezni. Van egy tempód, amelyből nem eshetsz ki, mindegy, hogy mekkora az előnyöd. Ha másért nem, hát azért hasznosak a sima viadalok, mert a versenykilométerek hasznosak.

– Például egy esetleges vébéfutam-indulás szempontjából?
– Nem akarunk titkolózni, de nem tudjuk, hogy melyik lesz az a nemzetközi verseny, amelyen rajthoz állunk.

– Mi lesz a fő szempont a választáskor?
– Tőlünk mindenki sokat vár, úgyhogy óvatosak vagyunk. Természetesen Európa-bajnoki vagy világbajnoki futamok jöhetnek szóba, ám nem mindegy, hogy melyik. Mert ha elmegyünk, akkor olyan eredményt szeretnénk elérni, amely méltó a magyar ralihoz, ehhez a bajnoksághoz.

– Hogy érzi? Gyorsult azóta, hogy legutóbb, 1998-ban elindult San Remóban?
– Szerintem igen. Sok mindent tanultam, jobban megismertem például a slick gumik határait, most már százszázalékos biztonsággal meg tudom mondani, hogy egy-egy kanyarban hányadik sebességi fokozatban kell elfordulni.

– Tudom, hogy simán nyerni kényelmesebb, de nem örülne, ha lenne valaki, aki megszorongatja?
– Izgatja a fantáziámat, hogy mire lenne képes ellenem egy hasonló kaliberű autóval egy jó kezű fiatal srác. Az a baj, hogy Magyarországon nehéz nagyságrendekkel jobbnak lenni az ellenfeleknél. Ugyanis mindenki egyformán ismeri a pályákat.

– Ezek szerint jobban szeretné, ha új utakon autózhatna?
– Nem akarok senkit sem kritizálni, mert azt a legkönnyebb, ám szerintem a rendezőknek is fel kellene nőniük ahhoz a színvonalhoz, amelyet a csapatok és az autók képviselnek. A rali népszerű sport, óriási szurkolótáborral, amelynek a szórakoztatásához a versenyzők adnak ötven százalékot. A rendezők viszont nem nagyon akarják hozzátenni a másik ötvenet. Elég, ha csak a legutóbbi rábaringi szakaszról vagy a királyszentistvániról beszélünk. Ezek nem ralipályák, ezeken az utakon nem tudsz egy rendeset fordulni, vagy nagyobb gázt adni.

– Régen más volt? Tényleg, melyik a legkedvesebb a bajnoki címei közül?
– Talán ez a legutolsó. Mert egy jó széria végén szereztük meg. Hat futam, hat győzelem, harmonikus együttműködés a csapattal... Mi kell még? Igaz, hogy nem ez volt a legnehezebb, de a legkedvesebbnek most ezt érzem.

– Jól sejtem, hogy a legkeményebb az első volt 1995-ben? Amikor Ranga Lászlóval vívott hatalmas csatát?
– Emlékszem, nulla ponttal kezdtük az évet, aztán Esztergomban sártengerben győztünk. Majd következett a Miskolc-rali, amelyet mindenképpen meg kellett nyernünk, mert arra már nem volt pénzünk, hogy a Mecsekben is rajthoz álljunk. Nem mondom, jó kis nyomás volt rajtam. Aztán Ranga Laci beesett az árokba a negyedik gyorson. Eggyel később mi is ott találtuk magunkat. Három percig vesztegeltünk ott, de végül csak kiszedtek a nézők.

– Ha jól emlékszem, akkor hangzott el a raliberkekben azóta szállóigévé vált kérdés, amelyet az egyik rajongója tett fel: „Anyám, miért nem szültél emelődarut?"
– Igen – ifjabb Tóth elmosolyodott az emlékein. – Szinte az ölükben vittek vissza az útra…