Enisz Bardi: Valaki mindig ott van a nyakadon

– Úgy tűnik, a Barcelona Philippe Coutinho nélkül is megállíthatatlan, vasárnap három nullára győzte le a Levantét.
– Pedig a meccs előtt bíztunk a pontszerzésben – mondta lapunknak Enisz Bardi, a Levante 22 éves macedón középpályása, aki sárga lapos eltiltása miatt nem lépett pályára. – Tudtuk, hogy a Barcelona más szint, de reméltük, hogy a kontratámadások után helyzetbe kerülhetünk.

– Kötelező ezt mondania, vagy tényleg hittek abban, hogy meglepetést szerezhetnek?
– Spanyolországban az önbizalom, nem pedig a kishitűség jellemzi a játékosokat. Eddig elég stabilan védekeztünk, erre építettünk. Ráadásul a Barcelonában is emberek futballoznak, Lionel Messi miért ne adhatná el a labdát a középpályán? Még egyszer mondom, tudtuk, kik szerepelnek az ellenfélnél, de itt a labdarúgók nem ijednek meg, ha klasszisokat látnak a másik oldalon, hanem elhiszik, hogy párharcokat nyerhetnek ellenük. Másként nincs értelme kifutni a pályára.

– A spanyol élvonalban mekkora a szakadék a csapatok között? Mennyiben más az Eibar ellen játszani, mint mondjuk az Atlético Madrid ellen?
– Természetesen érezni a különbséget, de nem mondanám, hogy egyik meccs könnyebb, mint a másik. Az Atlético öt nullára vert meg minket, és akárhogy változtattam a helyem, nem tudtam úgy átvenni a labdát, hogy ne láttam volna azonnal három-négy madridit magam körül. Olyan érzésem volt, mintha egyedül állnék szemben tíz mezőnyjátékossal, elképesztő sebességgel támadnak le. A kisebb csapatok ellen azért nehéz, mert szervezetten védekeznek, ezért nagy taktikai csata zajlik a pályán. De akármelyik együttessel állsz szemben, biztos, hogy ha a pálya közepén elveszíted a labdát, gólhelyzetbe kerül az ellenfél. Aztán imádkozhatsz, nehogy a hibádból kapjon gólt a csapatod.

– Ezen a téren mi a helyzet Magyarországon?
– Ott sokkal inkább belefért az eladott labda.

– A spanyol és a magyar élvonal teljesen más világ, mégis mi a leginkább szembetűnő különbség a két liga között?
– A sebesség. A futball nyelve minden országban ugyanaz, futni kell, passzolni, lőni. De Magyarországon az átvétel után messze helyezkedett tőlem az ellenfél, átgondolhattam, mihez kezdjek. A La Ligában sokkal nehezebb megfordulni a labdával, alig adódik szabad terület, valaki mindig ott van a nyakadon. Már az átvétel előtt tudni kell, mi lesz a következő mozdulatod.

– Hogyan tudott ilyen rövid idő alatt alkalmazkodni a magasabb tempóhoz?
– Szerencsére a vezetőedző az elejétől fogva bízott bennem, megértettem az elképzeléseit, az edzéseken pedig mindenki úgy hajt, mintha meccset játszana. A hétközi gyakorláson sokat fejlődtem, az egymás elleni játék meccsiramban zajlik, rákényszerítenek, hogy pörögjön az agyam.

– Újpesten ki tiltotta meg ezt a fajta edzésmunkát?
– Senki, ez fejben dől el. A Magyarországon töltött három évben számos tehetséget láttam, de néhányan talán túlságosan hamar elégedetté váltak. Nem álmodoztak a spanyol élvonalról, az erősebb bajnokságról, megfelelt nekik, ha stabil élvonalbeli játékosok maradnak. Ehhez pedig elég az ottani edzésmunka. Ne értsenek félre, ha valaki az egész pályafutását az élvonalban tölti, megérdemli a tiszteletet, de én többre vágytam, mindent megtettem, hogy fejlődjek. Spanyolországban pedig elvárják, hogy hétről hétre jobban teljesíts. Nemcsak a meccsen, az edzéseken is. Más a két kultúra, de ezt nem bántásként mondom. Nagyon hálás vagyok az Újpestnek, sokat köszönhetek a klubnak. Ha ott nem kapok bizalmat, ma nem futballoznék a Levantéban.

– Nem tartott attól, hogy az NB I után túl nagy ugrás lesz a La Liga?
– Bíztam magamban. Benne volt a pakliban, hogy az első félévem rámegy arra, hogy megszokjam a spanyol tempót, de tudtam, a fejlődésem garantálva van. Arra gondoltam, ha mégsem férek be a kezdőbe, a Levantéból vélhetően találok új csapatot. De szerencsére az első perctől megkaptam a lehetőséget a bizonyításra, úgyhogy nem aktuális a váltás.