NAGY-PÁL TAMÁS 2016.11.04 16:46 Frissítve: 2016.11.21 10:03

A társadalom, amely kiveti magából a győzteseket

Juan Villoro népszerű mexikói író, akinek futballesszéket tartalmazó kötete magyarul is megjelent „Gólöröm” címmel. A könyvben olyan klasszisokról olvashatunk történeteket, mint Puskás Ferenc, Lionel Messi, Cristiano Ronaldo, Ronaldo, Ronaldinho vagy Diego Maradona, de Pep Guardiola és José Mourinho is terítékre kerül. A 60 éves szerző Magyarországon járt, a Nemzeti Sport Online a budapesti Cervantes Intézetben beszélgetett vele.

 

 

„LEHET, HOGY A DIADAL, A HÍRNÉV ÉS A DICSŐSÉG A MÚLTÉ, DE A SZENVEDÉLYÜNK VÁLTOZATLAN.”

– Egyértelmű, hogy az az író, aki a labdarúgásról ír könyvet, futballbolond kell, hogy legyen. Már gyerekkorában elkezdődött a vonzalma a sportág iránt?
– Ahogy a legtöbb szurkolónak – válaszolt Juan Villoro, majd a mexikói író latin-amerikai temperamentummal, hevesen gesztikulálva bele is kezdett a sztorizásba. – Az édesapám hordott mérkőzésről mérkőzésre, stadionról stadionra. A szüleim elváltak, ilyenkor ugyebár általában a szülők keresnek egy olyan tevékenységet maguknak, amit meg tudnak osztani a gyermekükkel. Édesapám úgy látta, hogy erre a futball lehet a legalkalmasabb.

IRODALMÁR, ÚJSÁGÍRÓ, TANÁR

Juan Villoro 1956. szeptember 24-én született Mexikóvárosban. Munkásságát újságíróként kezdte, kedvenc témái közé a sport mellett a zene, a film és az irodalom tartozott. A Nacional című újságnak tudósított az 1990-es, az 1998-as, a 2006-os és a 2010-es labdarúgó-világbajnokságról is. Irodalomtanárként is tevékenykedik, olyan neves egyetemeken adott már elő, mint a Yale vagy a Princeton. Első regénye 1991-ben jelent meg „El disparo de argón” címmel. 2004-ben adták ki az „El testigo” című alkotását, amely megkapta a spanyol nyelvű könyveknek járó egyik legnagyobb elismerést, a Premio Herralde-díjat.

 

– Úgy tűnik, jól döntött…
– Pedig édesapám nem is volt igazi futballrajongó, bár erre csak évekkel később jöttem rá. Nem volt meg benne az a szenvedély a labdarúgás iránt, ami bennem. Csupán azért jártunk meccsekre, hogy velem lehessen. Amikor ezzel szembesültem, nagyon meghatódtam.

– Mitől nem volt szenvedélyes a vonzalma, és az öné mitől az?
– Ha valaki szenvedélyesen szereti a futballt, akkor nemcsak érdekli, ami a pályán történik, hanem eggyé válik a klubbal, a játékosokkal, az érzelmi világát áthelyezi ebbe a térbe. Úgy érezzük, hogy egy csapat és annak minden játékosa értünk van, minket képvisel.

– De, ha jól sejtem, ez önmagában még nem elég ahhoz, hogy esszékötetet írjunk a labdarúgásról…

– Ahhoz természetesen érteni is kell hozzá. Nálam ez úgy alakult ki, hogy bár észre sem vettem, szép lassan gyűjtő vált belőlem. A fejemben archiváltam mindent: az adatokat, a statisztikákat, az eredményeket és memorizáltam a gólokat. Öntudatlan módon ha nem is szakértővé, de olyan emberré váltam, akinek szélesebb rálátása alakult ki a világfutballra.

„INKÁBB A HALÁL, MINT AZ EGYSZERŰSÉG”

– A jelek szerint a Barcelonára is, hiszen elég sokat ír a könyvében a katalán sztáralakulatról. Netán Barca-szurkoló?
– De még mennyire! Ismét édesapámhoz kell visszakanyarodnom, aki 1922-ben Barcelonában született. Más emigránshoz hasonlóan ő is magával hozta a szülővárosához fűződő szeretetét, a nosztalgiát. Az egyik első ajándék, amit kaptam tőle, egy FC Barcelona-kulcstartó volt. Akkoriban még nem nézhettük műholdas tévén a katalán együttes mérkőzéseit, de édesapám csodálattal mesélt arról, hogy mennyire fergeteges csapat a Barca. Egyetlen meccsüket sem láttam, mégis kialakult bennem a rajongás. Először 1962-ben, Mexikóban nézhettem meg őket egy nemzetközi tornán, amelyen egyébként a Ferencváros is szerepelt. Szép lassan meggyőződhettem arról, hogy tényleg a történelem egyik legnagyobb csapatáról beszélünk. Aztán, amit Guardiola időszakában alkottak, az utánozhatatlan.

– Azt a gárdát tartja az FC Barcelona történelmének legjobb csapatának?
– Ki merem jelenti, hogy nemcsak a Barca, de az egész futballtörténelem legkiválóbb alakulata volt. Négy év alatt tizenkilenc sorozatban tizennégy trófeát gyűjtött be. Már önmagában ez is elképesztő, de az, ahogyan ezeket a sikereket elérte, fenomenális. A négy év alatt huszonegy saját nevelésű játékos lépett pályára a csapatban. Már fiatalon ezt a futballfilozófiát táplálták a gyerekekbe, aminek fontos eleme, hogy a hatékonyság szépséggel is párosul. Ez a kettő azért nem mindig jár együtt a labdarúgásban.

„A LABDÁTÓL TÁVOL LEO MESSI OLYAN, MINTHA KLÓNJA LENNE A MINDANNYIUNK ÁLTAL ISMERT, ÖRÖKKÉ NYÜZSGŐ JÁTÉKOSNAK, DE ELEM NÉLKÜL”

– Ezeknek a sikereknek kulcsjátékosa volt Lionel Messi, akinek gyerekkoráról sokat ír a könyvében. Esetleg személyesen is ismeri az argentin zsenit?
– Messit szerintem a legintimebb körén, vagyis a családján és a barátain kívül valójában senki sem ismeri, hiszen visszahúzódó ember. Én olyanoktól szereztem róla az információkat, akik interjút készítettek vele vagy netán Rosarióban, a szülővárosában ismerték. Beszéltem a tanárával, az első edzőjével és a családtagjaival is. Ez tulajdonképpen kutató, oknyomozó munka volt. Másokon keresztül próbáltam megismerni azt az embert, akinek a pályán való ténykedése megmagyarázhatatlan. Talán még neki sincs kulcsa saját magához.

„NA DE MIT ÉR EGY SIKERTÖRTÉNET, HA NEM ÁLL MÖGÖTTE HÍRES SZERELEM?"

– Rengeteg klasszisról ír még a könyvében: említhetném Puskás Ferencet, mindkét Ronaldót, Ronaldinhót vagy Diego Maradonát. Közben egy külön fejezetet szentel a Barcelona védőjének, Gerard Piquének és feleségének, a világhírű énekesnőnek, Shakirának a kapcsolatáról. A róluk szóló hírek a tökéletes példái annak, hogy a hírfogyasztókat sokszor már a sportban is jobban érdeklik egy álompár körül zajló események, mint az, hogy Piqué hogyan teljesít a pályán. Mit gondol erről a huszonegyedik századi folyamatról?
– A show-biznisz társadalmában élünk, és természetes, hogy ez átragadt erre a sportágra is, hiszen a Föld nevű bolygón a legnagyobb show a futball. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a FIFA-nak gyakorlatilag nagyobb ereje van, mint az ENSZ-nek, amivel manapság a kutya sem törődik. Emellett itt van az elképesztő méretű információipar, amiben a fókusz egyre inkább arra terelődik, hogy egy ismert embernek ki a barátnője, milyen kocsit vezet, mit csinál a szabadidejében. Az egész társadalmunkra jellemző ez a banálissá tétel, így a földkerekség legnagyobb show-jára is.

„A MEXIKÓI SZURKOLÓ SZENVEDÉLYE NEM AZ EREDMÉNYBŐL, HANEM A FANTÁZIÁJÁBÓL FAKAD.”

– És ebben a show-ban különböző mentalitású országok vesznek részt. Saját hazájáról például azt mondja, hogy a mexikóiak jobban szeretnek veszíteni, mint nyerni. Minket, magyarokat úgy aposztrofál, mint akik félnek a sikertől. Meg lehet változtatni ezeket a mentalitásokat?
– A sportban az a csodálatos, hogy a személyiségünket át tudjuk alakítani működőképes stratégiává. Éppen ezért egyik ország nem utánozhatja a másikét és nem is helyettesítheti a sajátját. A siker kulcsát úgy tudjuk megtalálni, ha közben nem áruljuk el önmagunkat. Brazíliában van egy edző, aki militarizálta a csapatát, vagyis európai fegyelmet kényszerített a játékosokra. Lehetetlen küldetésre vállalkozott. A szambát nem lehet szabályok közé szorítani, mert kifordítanánk vele a saját lényegéből. Mexikóban is meg kellene találnunk a módját a sikernek úgy, hogy nem mondunk le magunkról. Az utánpótlásban ez már sikerült, hiszen kétszer voltunk világbajnokok.

A borító (Fotó: Nagy-Pál Tamás)

„MAGYARORSZÁG A TRAGIKUMHOZ VALÓ SAJÁTOS ÉS IRONIKUS VISZONYULÁSÁVAL MÉLABÚS ELEGANCIÁT VITT A FUTBALLBA ÉS A KULTÚRÁBA.”

– És mi, magyarok? Miből gondolja, hogy félünk a győzelemtől?

– Nemcsak önökről gondolom ezt, hanem magunkról is. Néhány országban létezik ez a romantikus vágyódás a hősies vereség iránt. Jobb példát erre nem is lehetne felhozni az ’ötvennégyes világbajnokságnál, amikor a magyar válogatottnál nem volt jobb a földkerekségen. A döntőben papírforma győzelmet kellett volna aratnia a németek ellen… Ezekben az országokban tudat alatt vonzódnak a vereséghez. Mexikóban például társadalmilag sokkal elfogadhatóbb egy vereség. Ha valaki nyer, az elárulja a közösséget. Túlságosan kitűnik és eltávolodik tőle. Aki viszont kudarcot vall, az rögtön kollektív vigasztalást kap. A sikerrel eltávolodsz a veszteségre ítélt népedtől. A válogatottban például sokkal könnyebb a sorsdöntő büntetőt kihagyni, mint belőni, mert annak kevésbé súlyosak lesznek a következményei. A kollektivitás tehát előnyt élvez, ami közben féket szab az egyéni késztetéseknek.

– Ez az élet más területén is igaz? Ön például eltávolodott a népétől azzal, hogy sikeres író lett?
– Az irodalom Mexikóban messze nem olyan fontos terület, mint például a labdarúgás, ezért sokkal jobban tolerálják a sikereket. Kevesebbet olvasnak az emberek, így az írókkal nincs gondjuk. Vagyis nekem könnyebb megírnom egy sikeres könyvet, mint egy labdarúgónak belőni a tizenegyest a mérkőzés kilencvenedik percében…

(Az idézetek Juan Villoro „Gólöröm” című könyvéből származnak Kürthy Ádám András, M. Nagy Miklós, Nagy Klaudia, Pál Ferenc és Pávai Patak Márta fordításában.)

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2017.06.21 15:37:49

Spanyol labdarúgás BODNÁR ZALÁN

„Kubala és a Barca játékát látva a katalánok büszkék lettek magukra, elhitték, ők is érnek valamit.”

2017.06.21 15:31:01

Spanyol labdarúgás BODNÁR ZALÁN

Vélhetően senki sem képviselt annyi országot a futballpályán, mint a világvándor Kubala László.

2017.06.21 15:24:15

Spanyol labdarúgás BODNÁR ZALÁN

Edzőként úgy liftezett menny és pokol között, ahogy a földi halandók szoktak ebben a szakmában.

2017.06.21 15:18:01

Spanyol labdarúgás BODNÁR ZALÁN

Ma már világos: az 1956-os magyar forradalom legnagyobb nyertese a spanyol futball volt.

2017.06.21 15:09:14

Spanyol labdarúgás BODNÁR ZALÁN

Kubala László játéka miatt a Real Madrid-drukker Franco tábornok majdnem kiléptette országát a FIFA-ból.