Hová lett Salvatore Schillaci?

Toto Schillaci az argentinokat bolondítja (fotó: Action Images – archív)

Három dolog határozta meg 1990-es nyaramat: életemben először láthattam egy táborozás alkalmával a Balatont; életemben először éreztem a felnőttkor izgalmát, amikor egy verőholdas este kiszöktünk a táborból, majd a Lada ezerkettessel virító helyi erőktől való félelmünkben vissza; és legfőképpen az, hogy az olaszországi világbajnokságot követve végleg magába szippantott ez a futball nevű valami, amellyel azóta is édes-savanyú szimbiózisban élünk.

Az olaszországi világbajnokságot a táborbéli lányok számára a Roberto Baggio, Giuseppe Giannini, Paolo Maldini hármas mértéktelen imádása töltötte ki, míg a többiek, akik nem a csinos pofik és a cuki kis rövidnadrágok miatt követték figyelemmel az eseményeket – a takarodóra vonatkozó házirend teljes körű mellőzésével –, a német válogatottért és egy bizonyos Salvatore Schillaci szárnyalásáért hevültek. Az olasz támadó teljesen ismeretlen volt számunkra a torna előtt, már csak azért is, mert a korszak két meghatározó vb-adatbankjában (a matricás album és a focis rágó csomagolópapírjainak hátoldala) nem szerepelt.

Amikor először megláttuk az éket a (szigorúan fekete-fehér) TV képernyőjén, a táborlakók közül többen is felismerni vélték benne az akkoriban futó A polip c. filmsorozat valamelyik szicíliai maffiózóját, de aztán amikor a kispadról beszállva elkezdte termelni a gólokat, hamar tisztázódott minden félreértés.

A legendásan ijedt arcú vb-gólörömeiről közismertté váló támadót a balatoni lányokat lerabló átlag olasz gigolók sem igazán ismerhették akkoriban, hiszen bár a derék „Toto” nem volt nyeretlen kétéves a Serie A-ban, lévén a vb előtt 15 gólt lőtt a Juventusban, álmodni sem mert arról, hogy labdába rúgjon azon a nyáron a squadra azzurrában a Gianluca Vialli, Roberto Baggio, Roberto Mancini, Andrea Carnevale, Aldo Serena kvintett mellett. A nőket és a futballt azonban, mint tudjuk, sohasem lehet kiszámítani: Azeglio Vicini kapitány legénysége borzasztóan gyengén (anno hetedikes fejjel egészen biztosan más szavakkal illettük, már csak a lányok váratlanul kellemesen bizsergető közelsége miatt is) kezdte a várva várt tornát, de Salvatore – nevének jelentése stílszerűen: megmentő – az osztrákok ellen csereként beállva győztes gólt szerzett. Immáron kezdőként a harmadik csoportmérkőzésen a csehszlovákoknak is beköszöntött (ezt speciel a jövőben nehéz lesz megismételnie bárkinek is), és később az összes olyan mérkőzésen eredményes volt, amelyen pályára lépett.

„Szkílajcsi”, ahogyan felénk hívták a nagyvilág dolgaiban kevésbé járatos népek, hat gólt lőve végül a világbajnokság aranycipőse és aranylabdása , imigyen talán legnagyobb felfedezettje lett. Egyértelmű volt akkor, hogy az elkövetkezendő évek az övéi lesznek, és a Messina ikonja – amelyben a Juventus előtt a negyedosztályból küzdötte fel magát a másodikig és a Serie B-s aranycipőig – meghódítja a nagyvilágot, de mindenkinek csalódnia kellett. A torinóiaknál Thomas Hässler, Roberto Baggio, Pierluigi Casiraghi és Paolo Di Canio „oldalvizein” sem ment neki, 1992-ben el is adták az Internek kilencmilliárd líráért, valamivel több mint egymillió akkori dollárért. Itt a támadósorban Dennis Bergkamppal és az uruguayi klasszissal, Rubén Sosával kooperált, ám hasonlóképpen gyenge hatásfokkal (a vb utáni négy idényében összesen 22 bajnoki gólt szerzett).

A nagy torna után még tíz alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, utoljára 1991 októberében. Ezeken a találkozókon egyetlen gólt szerzett, összességében 16/7-es mérleggel zárt az azzurrók között. 1994-ben mesés fizetésért (új klubjában félmillió dollárnál is nagyobb éves bért kapott, plusz teljes ellátást és egy saját tolmácsot) a feltörekvő japán bajnokságba igazolt, a Júbilo Iwatához, ahol a brazil Dunga és a holland futball önjelölt Paganinije, Gerald Vanenburg volt többek között játszótársa. Két kiváló idényt is futott a felkelő nap országában, 1995-ben az ezüstcipőt is megszerezte a pontvadászatban. Végül Japánból vonult vissza súlyos sérülése miatt 1997-ben, alig 32 esztendősen.

Pár éves pihenés után Palermóban egy futballiskola működtetésébe kezdett, ugyanitt városi tanácsos lett. Játszott maffiafőnököt egy sörreklámban, majd megfordult egy túlélőshowban Kabir Bedi (azaz Sandokan) oldalán, és egy sportműsorban is felbukkant. Később a bíróságon is, amikor egy maffiaügyben hallgatták meg tanúként, mert állítólag védelmet kért az egyik klántól a sporttelepén történő betörések miatt. Vallomást azonban nem volt hajlandó tenni.

Fizimiskáját kihasználva egy olasz televíziós sorozatban bűnözőt alakított: a rendre napszemüvegben és kifogástalan öltönyben felbukkanó messinai maffiafőnököt. Sajnos, korán elhalálozott, ám szerencsére csak a vásznon. Örökké élnek viszont az 1990 nyarára datálható „Toto Schillaci mágikus estek”, amelyek egy darabka futball- és olasz nemzeti történelemmé váltak.

„Bárhová is megyek külföldön, a vébének hála mindenütt tudják, ki vagyok. Minden játékos számára, játsszon bármelyik országban is, ennek kell lebegnie a szeme előtt: a futball megváltoztathatja az életedet, ahogyan az enyémet is” – hangzik a Schillaci-féle futballmottó.