Óriás szobor a bokszóriásnak

A Bokszvilágtanács (WBC) címét 1978 és 1983 között, a Nemzetközi Bokszszövetség (IBF) övét pedig 1983 és 1985 között birtokló Holmesról készült alkotás majd' három méter magas lesz, és a legendás bokszoló éttermével és irodaházával szemben fog állni.

A 60. évét tavaly november 3-án betöltő Holmes pályafutása során 75 mérkőzésen lépett szorítóba, és 69 győzelem mellett mindössze hatszor kapott ki. 1978 júniusában lett világbajnok Ken Norton legyőzésével. Első vereségét pedig 48 győztes meccs után szenvedte el 1985 szeptemberében Michael Spinks ellen. Karrierje során legyőzte többek között Muhammad Alit is.

Hogy hová tegyük a jó öreg Larryt? Nos, a legpontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a Muhammad Ali és Mike Tyson közötti időszak legjobbja volt. Ha e szerint nézzük, Alit 1980. október 2-án győzte le, Tysontól 1988. január 22-én kapott ki. Sosem volt annyira elismert, mint megérdemelte volna, ebben közrejátszott, hogy Ali elleni meccsén mindenki az 1978-ban nehézsúlyú vb-címét harmadszor is visszanyerő Alinak szurkolt, míg Tyson elleni összecsapása évében már 39 esztendős lett. Ahogy Alinak nem kellett volna kiállnia ellene, neki sem kellett volna a kötelek közé lépnie Iron Mike ellen.

De idézzük fel Holmes Ali elleni találkozóját: az igazsághoz tartozik, hogy már Ali környezete is azt vallotta, a legendának nem kellene bokszolnia, orvosa, Ferdie Pacheco is ezen a véleményen volt. A mérkőzést azonban páratlan érdeklődés kísérte – még a Szovjetunióban és Kínában is közvetítették az összecsapást –, meg Ali nem lett volna Ali, ha nem áll ki. De az ereje teljében lévő Holmesszal nem bírt, egyetlen menetet sem tudott megnyerni, végül Ali szorítósegédei a 10. menet után feladták a kilátástalan küzdelmet – amely után a győztes szinte elnézést kérve ölelte át egykori példaképét. A legyőzött amúgy sem volt ismeretlen előtte, hiszen Ali – és Joe Frazier – nagyobb mérkőzései előtt a nagymenők kesztyűpartnere volt. Sőt Holmes nemcsak példaképének tekintette Alit, hanem a stílusát is igyekezett lekoppintani – már amennyire tudta persze, mert Ali könnyedsége utánozhatatlan volt, ütőerőben viszont felülmúlta a nagy elődöt.

Így jutott 1978 júniusában Ken Norton színe elé, akit simán megvert, s lett ezzel világbajnok. 1979-ben Ernie Shavers, majd 1981-ben Renaldo Snipes ellen is padlót fogott, de megvédte vb-címét. 1982. június 11-én is volt egy rázós mérkőzése, az ír származású Gerry Cooney ellen, aki a közvélemény szemében a „Nagy fehér reménység" volt. Nem vitás, hogy megizzasztotta Holmest, Cooneytól három pontot is levontak mélyütésért, első alkalommal Holmes csak kétperces kényszerszünet után tudta folytatni a küzdelmet, aztán a 13. menetben T. K. O.-val győzött. A pontozók közül az egyik 115:109-re, a másik kettő csak 113:111-re adta addig a mérkőzést Holmesnak. Csakhogy a korabeli New York Times szerint  „Ford és Moretti pontozók nyilván azt látták, amit szerettek volna: egy fehér nehézsúlyú bajnokot…” A két bunyós egyébként 10-10 millió dollárt kapott az összecsapásért.

Holmes veretlenségi sorozata 1985. szeptember 21-én tört meg, amikor az IBF övéért pontozással kikapott Michael Spinkstől, majd 1986. április 19-én a visszavágót is elveszítette. Zsinórban harmadik vereségét Mike Tyson mérte rá, aki 1988. január 22-én a WBC, az IBF és a WBA címegyesítése során a 4. menetben technikai K. O.-val legyőzte. Holmes hat veresége közül ez volt az egyetlen, amikor nem volt szükség pontozókra.

Pályafutását 2002-ben fejezte be, addig még háromszor kapott ki: 1992-ben Evander Holyfieldtől,  1995-ben Oliver McCalltól, 1997-ben Brian Nielsentől.

Nem vitás, nagy bajnok volt, még akkor is, ha elismertségben nem mérhető a legnagyobbakhoz. Talán az utókor szobra méretével próbálja ezt kompenzálni…