A Nemzeti Sport súlyosabb vereséget várt Rómában

Erős izgalmi állapotban volt a magyar futball 1934 elején, hiszen első világbajnoki részvételére készült – ehhez nem volt másra szüksége, mint az osztrák, bolgár, magyar selejtezőcsoport első két helyének valamelyikén továbbjutni, de az nagyjából olyan feladatot rótt a mieinkre, mint ha ma Gibraltárt kellene magunk mögé utasítanunk. (Gibraltár legalább beleállna a feladatba, de a bolgárok három csúnyán elbukott meccs után egyszerűen visszaléptek, így az osztrákokkal kéz a kézben végül úgy jutottunk tovább, hogy egymással nem is játszottunk.)

De még csak februárt írunk, gőzerővel készültünk, minden lehetőséget megragadtunk arra, hogy megnézzük, hol tartunk, így lekötöttünk olyan meccseket is, mint például a hivatalosan délolasz–magyart, mi több, eredendően Róma–Budapest mérkőzést. A Dél ugyanis ebben az esetben nem Nápolyt vagy Szicíliát jelentette, hanem Rómát, nem elfeledve, hogy Milánó, Bologna vagy Torino adta akkortájt az olasz futballt. Az alig fél évvel később hazai pályán dicsőséges világbajnoki címet szerző Pozzo-féle keretben mindösszesen öt „délolasz” játékos volt, közülük is Enrique Guaita Argentínában, Anfilogino Guarisi Brazíliában látta meg a napvilágot.

Ellenünk 1934 februárjában a vb-n aztán egyetlen másodpercet sem kapó nápolyi Giuseppe Cavanna kapus játszott, de amúgy is Guaita volt az egyetlen, aki közülük a világbajnokságon érdemi részt kapott a diadalból. Nem mellesleg: a délolasz–Budapest napján Meazzáék, azaz az olasz elit éppen Ausztria ellen játszott Európa-kupa-meccset – az osztrákok Torinóban 4:2-re nyertek, az ő két góljukat éppen Guaita szerezte.

Ehhez képest nálunk? „Csak a három nagyegyesületből válogattak! Hungária-kapus, újpesti hátvédek, Ferencváros-fedezetsor, újpesti csatársor (az utóbbi kettő egy-egy Hungária-játékossal megerősítve), ez a Róma elleni válogatott.” Ám csak két-két újpesti (Szabó Antal kapus és Futó Gyula hátvéd) és ferencvárosi (Lázár Gyula és a Rómában csereként negyedórára beálló Polgár Gyula) spílert küldött pályára Fábián Pál, a hazai profi alszövetség kijelölt kapitánya azok közül, akik a nyáron is ott voltak a vb-negyeddöntős társaságban.

Merthogy mifelénk is hívták mindennek a római Fascista Stadionban (az aréna 1953-ig a Lazio és a Roma otthona is volt, ekkor lerombolták, hogy az 1960-as játékokra felhúzzák az Olimpiai Stadiont – de az 1934-es vb három meccsét, köztük az olasz–csehszlovák döntőt még ebben az 50 ezres, 1911-ben átadott, egy bővítés után 1928-ban éppen egy olasz–magyarra „újraavatott” katlanban rendezték) pályára lépő tizenegyet, csak Budapest-válogatottnak nem, jobbára B-válogatott volt a neve.

„A csapat összeállításánál figyelembe veendő szempont volt az a körülmény, hogy a csapat B jellegére való tekintettel abban lehetőleg ne szerepeljenek olyan játékosok, akik a frankfurti, illetve az azt megelőző olasz–magyar nemzetek közötti válogatott mérkőzésen szerepeltek. Tervbe van véve ugyanis, hogy ugyanez a csapat, mint Budapest válogatottja február hó 18-án a francia délkeleti liga válogatottja ellen Marseille-ben újabb mérkőzést játszik, amely esetben Szabó, Egri, Cseh II a római mérkőzés után közvetlenül hazatér s a kijelölt tartalékok foglalják el helyüket” – írta magyarázatul a Nemzeti Sport.

A magyar küldöttség a vasárnapi meccsnap előtti csütörtökön Budapestről közvetlen kocsival utazott Rómába, de egy nappal korábban még 3x25 perces felkészülési meccset játszott a Soroksárral. („Lehetséges az, hogy az edzőmérkőzés tapasztalatai alapján kicserél valakit?” – kérdezték Fábián mestert. „Nem! A csapat összeállítása végleges” – jött a válasz.) A 4:2-es válogatott sikerrel záruló éles tréninget Kann Frigyes vezette, aki büszkén mutogatta vadonatúj bírói sípját, ezt ugyanis a „játékvezetők atyjának” becézett angol Stanley Roustól kapta. Igen, a későbbi FA-titkártól, akinek a fejéből kipattant az 1953-as angol–magyar (bizony, a 6:3) ötlete, és aki 1961 és 1974 között a FIFA élén állt.

A Keletiből kigördülő vonaton ott volt az a 25 kilós ajándékszobor is, amit az olaszoknak vitt a csapat, és a jó hangulatot az sem csorbította, hogy több mint egy napig pöfögött a fiúkkal a vonat, amíg Rómába ért. 

„Szép, hosszú túra ez — állapítják meg. 

– Lesz szebb – hangzik. 

– Hová, hová? – kíváncsiskodnak többen. 

– Szovjetoroszországba! 

– De hiszen Magyarország még jóformán el sem ismerte Szovjetoroszországot.

– No és? De elismerte! Ez a fontos!

– És az oroszok nincsenek bent a FIFA-ban. 

– Maga azt hiszi, hogy ez a magyar menedzserek előtt akadály? Úgy beviszik ők az oroszokat a FIFA-ba, mintha mindig ott lettek volna. Az új túraterület kedvéért… Na hallja? Hát már ez is akadály?” – jópofáskodott a Nemzeti Sport.

A stadionban aztán határtalan balszerencse üldözte Budapest-válogatottunkat. Cseh „Matyiék” három kapufát lőttek, de egyikből sem lett gól, nyilvánvaló tizenegyest nem kaptunk meg, nem úgy az olaszok, akiknek a 15 ezres tömeg által kissé megfélemlített német Carl Weingärtner játékvezető könnyű síppal befújt egy büntetőt, az ő egyetlen kapufájuk után pedig természetesen gól lett a kipattanóból… („Az olaszok úgy csaptak rá a kapufáról lepattanó labdára, mint a vércsék, amikor pedig az olasz kapufáról került a labda a gólvonal közelébe, magyar csatárnak nyoma sem volt a közelben.”) 

Ezzel együtt a 4:2-es vereségtől olyan nagyon nem volt elkeseredve magyar oldalon senki. „Súlyosabb vereséget, vártunk… Ebben a megállapításban már benne van a bírálatunk is. A magyar második (vagy harmadik?) »készlet« a szerénynél is szerényebb reményekkel ment az olasz fővárosba. Hiszen Olaszország ötször népesebb, mint magyar hazánk. És sokszor gazdagabb. Az olasz játékosanyag nagyobb, jobban él s hozzá még nem is téli pihenőjében találta a római találkozás, mint a mienket. A nagy és kiváló olasz játékosanyag arra képesíti Pozzo kapitányt, hogy egyszerre három válogatott csapatot állítson ki, amelyek alig maradtak el egymástól tudásban, játékerőben. (…) Nincs okunk rá, hogy hozsannával fogadjuk a római vereséget, mert ott még talán mégsem tartunk, hogy vereségeknek is örüljünk, de nem beszélhetünk katasztrófáról. A mérkőzés időpontját olyan kedvezőtlenül állapította meg az MLSz diplomáciája (nem vitatjuk, hogy felületességből vagy muszájból), hogy eleve egyenlőtlen harcról volt szó. Budapest gárdája kikapott ugyan, de eredménye nem szégyenletes. Az első világbajnoki felderítő út nem sikerült ugyan, de a csetepatéban már itt-ott értékes harci erények csillantak fel. Amelyeket a római hir- (és pénz-) szerző kirándulás többi tanulságaival együtt jól hasznosítani lehet majd akkor, amikor a legjobb magyar gárda kezdi majd meg előrenyomulását (reméljük, megkezdi és reméljük, hogy egyhamar nem is hagyja majd abba) – Róma és a világbajnokság felé” – így szólt a Nemzeti Sport csak enyhén vitriolos értékelése a mérkőzés után.
Ha az volt a cél – és nem is titkoltan az is volt –, hogy a nyári világbajnokság előtt az MLSZ feltérképezze, mi vár ránk az olaszoknál, ennek kétségtelenül megfelelt a túra. Amely ráadásul még jó pénzt is hozott a szövetség konyhájára. Győzelemre meg a jelek szerint úgysem számított senki.

EMLÉKEZTETŐ
Dél-Olaszország–Budapest 4:2 (2:1)
1934. február 11., Róma
Nazionale del PNF Stadion, 15 ezer néző. Vezette: Weingärtner (német)
Dél-Olaszország: Cavanna – Vinzenzi, Castello – Colombari, Buscaglia, Fantoni II – Costantino, Scopelli, Fantoni III, Bernardini, Ferraris
Budapest: Szabó – Futó, Sátori – Egri, Móré, Lázár – Tamássy, Cseh II, Jávor, Kocsis, Déri (Polgár, 76.). Edző: Fábián Pál
Gólszerző: Ferraris (22.), Fantoni III (42.), Scopelli (11-esből, 76.), Bernardini (86.), ill. Jávor (34.), Polgár (81.)