Ha nehezen is, de kinyílott a csepeli Bicsak

Talán nincs is tisztában lenyűgöző munkája értékével, az évtizedek során felhalmozott magángyűjteménye sporttörténeti jelentőségével Horváth László csepeli nyugdíjas, aki XXI. kerületi otthonában avatott be minket Csepel gazdag futballmúltjának titkaiba. Az 1947-ben született, helytörténeti érdeklődésű házigazda különleges fotóarchívuma mellett a környék kézzel írott futballkrónikáját is megmutatta: a mindmáig kiadatlan, méltatlanul fiókban hagyott hatalmas mű átfogó képet nyújt a hajdani önálló település labdarúgó-történetéről, itt a forrás segítségével csupán a kezdeti időszak őscsapatának rövid pályafutását mutatjuk be. A maga nemében majdhogynem páratlan együttesről van szó: a munkássport propagálására megalakult üzemi klub alig több mint egyéves fennállása során egyetlen tétmérkőzést sem játszott, mégis hozzácsapódtak néhányan a magyar élvonal legnagyobb csillagai közül.

A nem mindennapos történet előzményei 1909 tavaszára nyúlnak vissza, amikor a Weiss Manfréd iparmágnás vezette, 1892-ben megnyitott gyár keretei között megalakult a Lőszergyári AK, és első mérkőzésén áprilisban kis híján legyőzte a Sport KK-t. Egészen pontosan öt perc hiányzott a szabályos diadalhoz, ám a 85. percben a hazai fél durvaságára hivatkozva levonult a pályáról a vendégcsapat, így a találkozó félbeszakadt. Májusban a lőszergyári futballtársaság hivatalosan is klubot gründolt, létrehozta a Csepeli Atlétikai Clubot, vagyis a CSAC-ot. Ekkoriban Csepel kilencezer lakosú nagyközség volt, Erzsébetfalvával 1872 óta zárógát kötötte össze, amelyen keresztül lóvontatású omnibusszal lehetett megközelíteni.

Az alapító atyák közül kettőt kell kiemelni: Fehéry Ákost és Stern Richárdot. Az Erzsébetfalváról ingázó, a gyárban tisztviselőként alkalmazott Fehéry ügyvezetőként, intézőként szervezte a csapat életét, nem mellesleg a futballéletben általános ismertségnek örvendett. A MÚE hátvédjeként a válogatottig is eljutott, később a BTC-ben is megfordult, de játékvezetőként is tevékenykedett. Szakmai ambícióival párhuzamosan ideológiai ösztönzők is fűtötték, a következő évben Angliába utazott tanulmányútra, hogy közelről szerezzen tapasztalatot a fejlett munkássport és a professzionális labdarúgás működéséről.

A vállalati csapat másik feje és mecénása lovag Stern Richárd, a gyár egyik alapító igazgatója, Weiss Manfréd jobbkeze volt, valamikor tengerész őrmesterként szolgált, majd királyi tanácsosként, a Ferenc József-rend lovagjaként szerzett megbecsülést, a közösségi ügyek felkarolójaként pedig nevéhez kötődik a gyári kaszinó, a tűzoltóság és a WM-dalárda megalapítása. Lokálpatrióta kötődésére jellemző, hogy a csepeli nagy iparvállalat más vezetőivel ellentétben Csepelen élt, a legnagyobb helyi adófizetők, a virilisták körébe tartozott. Ami azonban itt fontosabb: vezetésével alakították ki ekkoriban a gyár területén, a II. kapu közelében a futballpályát.

Sajátos, ám a kor szokásai közt mégsem egyedülálló helyzetet teremtett, hogy a formálódó CSAC-ban más egyesületekben igazolt kölcsönjátékosok léptek pályára, a másodosztály bajnoka, a Nemzeti SC elleni 1909. augusztus 1-i mérkőzésén például a következő tizenegy harcolta ki a 4:1-es győzelmet: Rappai (UTE) – Ludwig (UTE), Kucsera (FTC) – Kaufmann (Győr), Szury (Ifjúsági Labdarúgó Szövetség), Csonka (Törekvés) – Goldstein (UTE), Láng (Arad), Késmárky (BTC), Székely (BAK), Cseh (BAK).

A CSAC ügye az MLSZ igazgató tanácsának ülésén is téma volt, a munkássport szerepéről zajló vita megosztotta a sajtót, a vállalati háttérrel futtatott, nagy nevekből álló együttes érdekes és vegyes érzésekkel fogadott jelenség volt. Az MLSZ igazgatótanácsi ülésének jegyzőkönyve rögzítette, hogy a Csepeli Atlétikai Club „a szövetség kebelébe felvétetett”. Az 1909–1910-es bajnokságba már nem lehetett nevezni, igazolni viszont igen, ekkoriban tűnt fel a keretben Károly Béla, a magyar labdarúgás első „Tanár ura”, Károly Jenő MTK-fedezet öccse. Decemberig tizennégy játékos jelentette be átigazolási igényét a CSAC-hoz, maga a magyar válogatott említett oszlopa, Károly Jenő is felbukkant a csepeli csapat körül, sőt az ifjúsági játékosok mellett edzői feladattal is megbízták.

A CSAC kora tavasztól nagy erőkkel készült a következő bajnoki idényre, a négyszáz méteres futópályával körített pályát felavató ünnepi mérkőzésen 3:1-re felülmúlta a BEAC-ot. A közelben Duna-vízzel töltött úszómedencét is kialakítottak. Erősítette pozícióit diplomáciai téren is, Fehéry Ákos az MLSZ igazgatótanácsának tagja lett (később a játékvezetői testületbe is beválasztották), Stern Richárd klubelnök igazgatósági póttagként vállalt szerepet. A júniusi nevezési határidőig kialakult a játékoskeret, olyan első osztályú csillagokkal, mint az akkori válogatottsági csúcstartó Károly Jenő (MTK), Késmárky Ákos (BTC) vagy Kucsera István (FTC).

A csapat először a Pest környéki alosztályba tervezett nevezni, az Erzsébetfalvi TC a „nagyvad” közeledtére menekülőre fogta, és átkérte magát a budapesti III. osztályba. Azonban gyorsan változott a helyzet, a CSAC-vezetők merész elgondolással rögvest az I. osztályban szerettek volna helyet bivalyerős csapatuknak, az alacsonyabb lépcsőfokok átugrását Fehéry elvi érvekkel indokolta:  „A Csepeli Atlétikai Klub a sportnak, a labdarúgásnak olyan propagatív tényezője lehet, aminek jelentkezéséért hálás kell legyen a szövetség. Mi új területen, munkásaink körében propagáljuk a sportot. Ezzel együtt mindjárt munkaalkalmat is tudunk nyújtani egy sereg állástalan ifjú sporttehetségnek, olyanoknak, akik aztán továbbadják sporttudásukat a munkásság körében.”

Hiába a szép szavak, az I. és a II. osztály csapatai egységesen tiltakoztak a CSAC befogadása ellen, a veszélyt érzékelve azonban a III. osztály klubjai is elutasítóan viszonyultak a csepeli kérdéshez. „Az MLSZ az Erzsébetfalvi TC-vel együtt a III. osztályba osztotta be a CSAC-ot, ami ellen az osztály résztvevői közös nyilatkozatban tiltakoztak, elsősorban az egyoldalú mérkőzéseket, a bajnokság nevetségessé válását és a csepeli kirándulás tetemes többletkiadását sérelmezték” – rögzítette kéziratában Horváth László. A CSAC a sportdiplomáciai csatározások közepette készült a bajnokságra, júliusban Pozsonyban a Pozsonyi TE-t 7:0-ra, Csepelen az I. osztályú 33 FC-t 3:0-ra, a Postást 10:0-ra győzte le. Elkészült a III. osztály sorsolása, minden berzenkedés ellenére ide osztották be a csepelieket, szeptember 4-én kezdtek volna a Litográfia ellen (míg a Magyar Kupában a MUE, a Corinthian-kupában a BTC lett volna az ellenfelük). Kritériumként szabta ugyanakkor a szövetség, hogy a klub Erzsébetfalváról köteles saját költségén helyszínre szállítani az ellenfelet és a bírót. Nem véletlen a sok feltételes mód, ha továbbolvassuk a magántanulmányt…

„Miközben a sajtóban különféle pletykák keringtek a CSAC és az MTK fúziójáról, újabb bomba robbant: 1910. augusztus 1-jén egyesült a Budapesti AK és a CSAC. Formailag úgy bonyolódott az egyesülés, hogy a CSAC feloszlott – vagyis jogilag megszűnt –, és tagjai beléptek a BAK-ba, mely megőrizte rövidített nevét és kék-fekete színeit, de a nevét hivatalosan Budapest–Csepeli Atlétikai Klubra változtatta. Döntöttek arról is, hogy a jövőben a választmányt kibővítik és a csapat Csepelen játssza mérkőzéseit, nem az Amerikai úton.”

Megszűnt klubból azonnal lehetett játékost igazolni, ezt a kiskaput használta ki a trükk. Mondani sem kell, az adminisztrációs köténycsel a riválisok körében visszatetszést keltett, az MLSZ intézőbizottsága pedig nem volt hajlandó a játékosokat átigazolni, mondván, megszűnt az erkölcsi alap, amely miatt a CSAC-ot felvették a szövetségbe, ugyanakkor az, hogy valaki átigazolható, nem jelenti azt, hogy át is kell igazolni. Végül a kemény szavak üres fenyegetésnek bizonyultak, az 1910–1911-es I. osztályú bajnokság mezőnyében mégiscsak helyet kapott a BCSAK, becenevén a „Bicsak”. Ami egyet jelent azzal, hogy – a csepeli helytörténész szavaival – „a CSAC tehát anélkül, hogy tétmérkőzésen részt vett volna, befejezte önálló működését.”