Klose, Özil, Khedira - német példaképek

A Német Labdarúgó-szövetség (DFB) elnöke a ZDF televíziónak nyilatkozva éppen a sportot, azon belül is a labdarúgást nevezte a társadalmi integráció egyik legfontosabb katalizátorának. Mint Theo Zwanziger kifejtette: a közös edzések, a csapat jó szereplése érdekében végzett együttes munka, a siker állampolgárságtól, nemzetiségtől, vallástól, bőrszíntől függetlenül egybekovácsolja a játékosokat. A gyerekek, serdülők előtt ott lebeg a fent említett élsportolók példája: ha megteszitek a szükséges erőfeszítéseket, ha keményen dolgoztok, akkor nektek is van esélyetek arra, hogy eljussatok oda, ahová Owomoyela, Khedira és Özil eljutott – hangoztatta a DFB elnöke.

A németországi bevándorlók – köztük a színes bőrűek – beilleszkedésének, befogadásának csalhatatlan jele, hogy noha a Bundesliga első osztályának minden csapatában játszanak fekete labdarúgók, a stadionokban ismeretlen jelenség a „huhogás”, az őserdei hangok imitálása, ha éppen egy afrikai vagy dél-amerikai születésű játékos kap labdát a pályán. Az alsóbb osztályokban viszont nem ritkák a rasszista megnyilvánulások – és a jelek szerint a DFB nemigen tud velük mit kezdeni. Az elnök által említett intézkedések – a DFB honlapján és a kluboknál tartott előadásokon sulykolt felhívások a más bőrszínű, más vallású emberek tiszteletéről, elfogadásáról, valamint a DFB évente odaítélt integrációs díja – aligha győzik meg a rasszistákat. Ezekből pedig német földön is akad elég.

Németországban 26 ezer labdarúgó-egyesület működik mintegy 6.3 millió taggal. A profi klubokba, tehát a Bundesliga első és második osztályában játszó csapatokba bekerülő „migrációs hátterű” (azaz bevándorló családban született) labdarúgók jelentős hányada migránsok által alapított egyesületekben kezdi karrierjét. Ha tehetségesek, akkor előbb-utóbb felfigyelnek rájuk a nagy klubok ügynökei. Így volt ez Özil esetében is, aki kölyökként gelsenkircheni török klubokban kezdett futballozni, majd a harmadosztályú Rot-Weiss Essen, onnan az első osztályú Schalke 04, majd a Werder Bremen következett. Innen szerződött idén nyáron, 21 évesen a világhírű Real Madridhoz.

A Ruhr-vidék mellett a török bevándorló családok másik súlyponti lakóhelye Berlin, annak is három kerülete: Kreuzberg, Neukölln és Wedding. A 3.5 milliós fővárosban mintegy 180 ezer török lakik, vagyis a népesség 4.9 százaléka. Közülük 25 ezren fociznak koruknak megfelelő csapatokban – túlnyomórészt török egyesületekben. Török és német csapatok bajnoki mérkőzésein rendszeresek a becsmérlő bekiabálások a lelátóról. „Egyes ellenfelek pályáján olyan agresszív a légkör, hogy csak rendőri kísérettel merünk odautazni” – mondta egy berlini újságnak Hüseyin Cay, a BSV Hürtürkel ificsapatának edzője. Az is előfordult már nem egyszer, hogy rasszista beszólások miatt verekedés tört ki, s a bíró kénytelen volt idő előtt lefújni a meccset.

A fővárosi labdarúgó-szövetség nem vezet statisztikát a rasszista hátterű zavargásokról, ám azt állítja, hogy a tendencia csökkenő. Ificsapatok edzői ezt másként látják; a szövetség tudomására jutó botrányok csak a jéghegy csúcsát képezik. Tíz rendzavarás közül kilencet nem is jelentenek a központnak. Mehmet Elman, a Hürtürkel 72 éves igazgatója szerint a törökök első nemzedéke még jó barátságban volt a németekkel. A második és a harmadik generáció tagjai viszont túl agresszívak, túl nagy hangsúlyt fektetnek a becsületre, a nemzetiségre.

Berlin egyik legrégebbi alapítású török sportklubja a Türkiyemspor, amely fénykorában harmadosztályú is volt – ma a regionális ligában (IV. osztály) szerénykedik. 2007-ben ez az egyesület kapta a DFB integrációs díját. A több mint három évtizedes múlt dacára a Türkiyemspor ma is idegen testnek számít a német fővárosban: hazai mérkőzéseire jó, ha 200 néző kíváncsi. Az 1980-ban alapított Hürtürkel meccsei ugyan vonzóbbak, ám a klub 400 ifi- és serdülőjátékosa között mindössze hat német akad. Cay évekkel ezelőtt javasolta, hogy a klub változtasson nevet, „legyen benne valami német beütés” – ám a klubvezetés erről hallani sem akart.

Az elzárkózás, a többségi társadalomtól való idegenkedés gátolja a berlini szövetség integrációs megbízottjának munkáját is. A szurkolói rendzavarások kapcsán megelőző és felvilágosító munkát végző Mehmet Matur elmondta: a török egyesületek nagy része nem tesz eleget a szövetség rendezvényeire szóló meghívóknak. Sok ilyen klubban kizárólag törökül beszélnek, ami persze hogy nem vonzó a németek számára. Pedig Törökországban nagy becsben állnak a németek, főleg a futballedzők. Utóbbiak közül sokan tevékenykedtek török kluboknál, illetve a válogatottnál.

Egyikük, Jupp Derwall 1984 szeptemberében lett a Galatasaray edzője, öt hónappal azután, hogy a Mészöly Kálmán irányította magyar válogatott megsemmisítő vereséget (6–0) mért a házigazdákra Isztambulban. Derwall teremtette meg azokat az alapokat, amelyekre építkezve a török labdarúgás látványos fejlődésnek indult. Egy másik német edző, Sepp Piontek kapitánysága alatt 1990-ben tanácsadója lett a török válogatottnak, amely 1996-ban először jutott ki Európa-bajnokságra, majd 2002-ben világbajnoki bronzérmet szerzett.

A három éve elhunyt Derwall németországi temetésén megjelent a török válogatott akkori edzője, a labdarúgó-szövetség elnöke és számos török notabilitás. A berlini török egyesületek viszont nemigen képviseltették magukat.