Huszti nem divatból csókolgatja a Hannover-címert

– Így ki lehet kapni?
– Éppen így nem lehet kikapni – kesergett másnap is Huszti Szabolcs. – Ha nulla öt után rúgunk négyet, azt mondom, oké, legalább nem zuhantunk össze, így viszont felettébb dühítő, hogy pont nélkül maradtunk. Kétszer is visszakapaszkodtunk, mégis vereséget szenvedtünk. Még most is bosszant.

– Ha az egyik szeme sírt is, a másik nevethetett a lefújást követően, hiszen a Schalke ellen ritkán szoktak duplázni.
– Gólt szerezni mindig jó, ám ha nem párosul győzelemmel, sokkal beljebb nincs vele az ember. Ha nyerünk vagy legalább döntetlenre végzünk, más lenne a helyzet. Bármennyire is szeretnék, a péntek este történteken már nem tudok változtatni. Kikaptunk, és kész.

– A televízión keresztül úgy tűnt, az öt kapott gólból öt megelőzhető lett volna...
– Minden gól megelőzhető. Ettől függetlenül igaz, sorozatos figyelmetlenségek okozták a vesztünket. Mégsem ildomos a védők nyakába varrni a vereséget. Mindannyiunk felelőssége, hogy négy szerzett gól sem bizonyult elegendőnek a pontszerzéshez. Nagyon sajnálom, hogy bár jól futballoztunk, végül mit sem ért. Novemberben a Freiburg kettő egyre vert meg minket, na, az kiábrándító volt. Ez nem. Csak tanulnunk kell belőle.

– Négy háromnál óriási egyenlítési lehetőséget szalasztottak el, amikor a bal oldali szabadrúgását követően Mame Diouf épphogy a kapu mellé fejelte a labdát. Mielőtt középre tekert volna, váltott néhány szót a támadóval. A figurát egyeztették?
– Szóltam neki, hogy érkezzen a rövid kapufához – és érkezett is. Az már a mi pechünk, hogy egy-két centit tévedett. A második fordulóban, a Wolfsburg ellen ugyanezt játszottuk el Leon Andreasennel, annak gól lett a vége. Persze nem Mame hibája, hogy ezúttal nem. A kapuba akart fejelni, nem mellé. A végén ollózott is egy gólt, gyönyörű volt. Igaz, a végeredmény ismeretében jobban jártunk volna két kis góllal, mint egy naggyal.

– Az ön góljai sem voltak csúnyák.
– Köszönöm. Az elsővel egyenlítettünk, az volt talán a fontosabb. Meg is csókoltam utána a Hannover-címert. Nem divatból. Nem vagyok az a típus, aki össze-vissza puszilgatja a mezét. Csupán jelezni akartam vele, hogy szeretem ezt a klubot. Három évig futballoztam Szentpéterváron, ám a Zenit-címert egyszer sem csókoltam meg. A Ferencvárosét és a válogatottét talán igen – de az már rég volt. Nyolc esztendőt töltöttem a Fradiban, ám ott negatívumokat is tapasztaltam. Ennek ellenére helye van a szívemben. Az eddigi csapataim közül mégis a Hannoverhez kötődőm leginkább. Ha holnap, holnapután, esetleg két év múlva máshová igazolok, akkor is szeretni fogom.

HOGYAN LÁTJA A JÖVŐJÉT HUSZTI ÉS VÁRJA-E MÁR AZ OROSZORSZÁGI VISSZATÉRÉST? VÁLASZOK A VASÁRNAPI NEMZETI SPORTBAN!

Huszti első gólja a Schalke ellen

Huszti második gólja