DEÁK ZSIGMOND
DEÁK ZSIGMOND
2020.09.14 00:01

Tekintély, elv – Deák Zsigmond publicisztikája

 

Nehogy már a nyúl vigye a puskát! Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát! Nehogy már a farok csóválja a kutyát! Akad persze több is ezekből a „nehogy már” típusú mondásokból, talán az említettek a legismertebbek, s köztudomásúlag akkor használjuk őket, amikor valami természetelleneset, a megszokottól eltérőt, fordított irányút, valamilyen értékzavart tapasztalunk magunk körül. Ha most azt mondanám, hogy egyre többször fordul elő az ilyesmi, akkor begyepesedett agyú őskövületnek titulálhatnának, de megpróbálom megindokolni, kibontani az állításomat, mégpedig részben-egészben sportból vett példák segítségével.

Máris pontosítok, egyáltalán nem biztos, hogy mostanában többször fordul elő az ilyesmi, csak sokkal többször jut el hozzánk a híre. Kell-e mondani, hogy erre az internet, valamint a közösségi média ad lehetőséget, ahol (majdnem) mindenki megnyilvánul, s ez egy gombnyomásra szertespriccel a szélrózsa minden irányába. Ha valaki harminc éve – esetleg még korábban, az idők kezdetéig visszamenően – csinált vagy gondolt egy hatalmas hülyeséget a világ egyik sarkában, akkor legfeljebb helyben figyeltek fel rá néhányan, manapság viszont bárhol bármennyien. Félreértés ne essék, ez nem csak az értékzavarosban halászókkal, hanem az értékteremtőkkel is ugyanígy történik a világháló áldásos/átkos hatásának köszönhetően, csak még nem volt elég időnk együtt élni vele, hogy üzembiztosan el tudjuk választani az internetes ocsút a búzától.

A másik folyamat szintén új, amolyan XXI. századi sajátosság, mégpedig a tekintélytisztelet hiánya, egyáltalán bármiféle tekintély megkérdőjelezése. Akik voltak katonák, tudják, miről beszélek, amikor a szolgálati út betartását említem. Volt egy rendszer, egy hierarchia, s messze nem állítom, hogy úgy volt jó, ahogy, sőt, az egykori néphadseregben inkább rossz, viszont alkalmazkodni kellett hozzá. (Hozzáteszem, ez a civil életben, egy üzleti vállalkozásnál, cégnél hasonlóképp történik, legfeljebb nem annyira mereven.) Az emberek a habitusuktól függően lázadtak vagy éppen szervilisen betagozódtak, de tessenek elhinni, a katonaságnál is meg lehetett találni a már Horatius óta ismert arany középutat, felismerni, melyik tiszt normális, ellenben melyik igazi „vaddisznó”, s ennek megfelelően végrehajtani a parancsot. Legfeljebb nem mehettünk haza néhány hétig-hónapig, mert a fogdához azért tényleg kellett valami jelentősebb marhaságot csinálni. Mint az a félkegyelmű katonatársunk, aki összekeverte a rendfokozatokat, mert csak a csillagok számát nézte a váll-lapon, s odaszólt az arra járó ezredesnek, nem mellesleg a dandárparancsnokunknak: „Főtörzs elvtárs, hozzon már nekem egy kiskólát a tiszti kantinból!” Hát nem hozott, helyette mást adott, egy hét fogdát az óvatlan „kopasznak”.

Nem nagy felfedezés, hogy a sportban is létezik hierarchia, alá- és fölérendeltség, ennek klasszikus példája az edző-versenyző kapcsolat. Ha tetszik, ha nem, az a nagy helyzet, hogy az esetek döntő többségében a tréner áll feljebb, s az erőviszonyok megkérdőjeleződését, az arányok eltolódását maguknak az érintetteknek kell „lejátszaniuk” egymással. Itt jön a képbe a közelmúltból például Szoboszlai Dominik esete, aki szemmel láthatóan nem repesett az örömtől, amikor Marco Rossi szövetségi kapitány lecserélte őt a magyar–orosz Nemzetek Ligája-mérkőzés hajrájában. Kapott is hideget-meleget a kommentelőktől, egyesek nagyképűnek, meggondolatlannak, tiszteletlennek titulálták (hideg), mások a bizonyítási vágy, az akarat, a tettrekészség megnyilvánulását látták a duzzogásában (meleg). Nyilasi Tibor úgy fogalmazott, hogy a szerénységnél nagyobb erő nem létezik, s ez nyilván tényleg megszívlelendő tanács a két világbajnokságot megjáró, KEK-döntős, európai ezüstcipős, hetvenszeres válogatott kiválóságtól. Halkan teszem hozzá, Nyíl sem volt mindig a higgadtság mintaképe, lásd az 1978-as vb-n az argentinok elleni kiállítását, vagy amikor pályája delelőjén (sőt még előtte) egyszer csak hirtelen visszavonult (szerencsére utána folytatta). Szerintem itt az a lényeg, hogy a játékos és az edző, vagyis Szoboszlai és Rossi oldja fel egymással a felvetődő konfliktushelyzetet. Ez megtörtént mindkét részről korrekt nyilatkozatokkal, tüske senkiben sem maradt, lehet együtt haladni tovább előre.

Előfordul, hogy nem hasonló happy enddel zárul a dolog. Böde Dániel 2018 végén a lecserélésekor odavágta a kabátját a kispadra, s akármekkora ikonja is volt a közelmúlt Fradijának, rövidesen újra Pakson találta magát. Most lehetne árnyalni, hogy ő érett férfiként, gólkirályként, példaképként durcáskodott hasonlóképp, nem 19 évesen, mint Szoboszlai, s van is benne valami, de nem ez a lényeg, hanem hogy Szerhij Rebrov vezetőedző döntését az azóta elért eredmények igazolták. Persze sosem tudjuk meg, Bödével is szárnyalt volna-e a Fradi itthon és a nemzetközi porondon. A cserével kapcsolatos konfliktus nem magyar sajátosság, emlékezhetünk, amikor a Chelsea baszk játékosa, egyébiránt a világ legdrágább, 80 millió euróért vett kapusa, Kepa Arrizabalaga tavaly februárban a Ligakupa döntőjében nem jött le a pályáról, hiába hívta le olasz edzője, Maurizio Sarri, s állt ott az oldalvonalnál váltótársa, Wilfredo Caballero. Ezért-e vagy sem, a trófea a Manchester Cityé lett tizenegyesekkel, Kepa azóta gyengébb formát mutat, s kiszorult a kezdőcsapatból. Igaz, nem Sarri állt rajta nemtelen bosszút, hanem az őt menedzserként követő klublegenda, Frank Lampard. Egy nyolcvanas évekbeli hazai anekdota szintén idekívánkozik. Bánki József, a népszerű Dodi és Dalnoki Jenő tréner a Ferencvárosnál nem evett egymás tenyeréből. „Bánki, maga a Fradi szíve: egy helyben áll és dobog” – mondta egyszer a legendás mester, Dodi meg erre sajátos módon válaszolt. Eldugta a mezszámának megfelelő nyolcas táblát (akkor még nem elektromos szerkentyűre írta fel a negyedik játékvezető a számokat), s amikor teljesítményétől függetlenül jött a menetrendszerű cseréje a hatvanadik perc tájékán, nem tudták lehozni. S biztos, ami biztos, átment a pálya másik oldalára, hogy ne is hallja, ha szólongatják.

Poénnak szenzációs, persze inkább eseti partizánharc volt ez, mint hosszú távú megoldás. A sport általános törvényszerűségei szerint egyébként jellemzően az edző húzza a rövidebbet, hiszen tudjuk, a csapatot nem lehet lecserélni. Ennek mondott ellent néhány napja a Magyar Birkózószövetség vezérkara, amikor egy-egy évre felfüggesztette hat szabadfogású versenyző válogatott tagságát. Az indok: a munka szabotálása, a Dvorák László szakvezető iránt mutatott tiszteletlenség és minősíthetetlen hozzáállás volt. Veszítenivaló ezúttal nincs, hiszen a pandémia zárójelbe tette a terem- és kontaktsportágként különösen veszélyeztetett birkózást, február óta befagyott a nemzetközi versenynaptár, s itthon is csak három országos bajnokságot rendeznek meg szigorított egészségügyi előírások közepette. Ha a felfüggesztettek magukba szállnak, és visszaállnának a sorba, ezt leghamarabb fél év múlva tehetik meg, még az olimpiai selejtezők előtt.

Nemcsak erre az esetre, hanem az előzőekre is igaz két, a bevezetésben említettekhez hasonló jellegű, stílszerűen a sportból vett mondás: Nehogy már a tizenegyes hagyja ki a bal oldali középpályást! Nehogy már a léc verje le a magasugrót! Nehogy bizony.

2020.10.20 23:30:51

Minden más foci MONCZ ATTILA

ALAPVONAL. Legalább ilyenkor nincs igaza egy fiatal német játékvezetőnek, Simon Henningernek, aki szerint a futball legnagyobb baja, hogy a szekerét a játékosok, az edzők és a bírók nem ugyanabba az irányba tolják.