Itt van Amerika
CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2019.10.21 08:40 Frissítve: 2019.10.21 08:59

Pisztolylövés a pályán – eldobta az életét, mert kiszorult a kezdőcsapatból

Tragikus éjszaka a Nacional kihalt stadionjában, az évszázad vb-közvetítése és nemi aktusként értelmezett gólszerzés – a november 15-i budapesti stadionavatót felvezető sorozatunkban ezúttal az uruguayi irodalom világában merülünk el.

Az uruguayi labdarúgás megihlette a művészeket: Alcides Ghiggia szobra mögött az ország futballhőseinek sora

 

Éjjel egy órakor lépett ki a Nacional egyesület székházából Abdón Porte, hátrahagyva a Charley FC elleni 3:1-es győzelmet ünneplő csapattársakat, felszállt a villamosra, besétált az üresen sötétlő Estadio Gran Parque Central gyepére, és a kezdőkörben főbe lőtte magát.

Másnap reggel egy kutya talált a 25 éves fedezet holttestére. Zsebé­ben szűkszavú búcsúlevélre leltek, a Nacional elnökének címezve: „Kedves doktor José Maria Delgado, megkérem önt és a vezetőség többi tagját, hogy helyettem is gondoskodjon családomról és édesanyámról. Viszont­látásra, szíves jó barát!”

A montevideói klub szeretett játékosának 1918. március 5-i tragédiája megdöbbentette az uruguayi sportközönséget, a klub elöljárója, Numa Pesquera így siratta az elveszített fiatalembert: „A Nacional volt Porte mindene, úgy ragaszkodott a klubhoz, ahogyan vallásos ember a hitéhez, ahogyan hazafi a nemzeti zászlóhoz.” Az igaz hazafinak pedig a legsúlyosabb csapás, ha nem indulhat harcba övéivel: a korábbi években oszlopos tagnak számító csapatkapitányt, a klub színeiben tizenkilenc különféle trófeát nyerő alapembert az 1918-as idény elején gyenge formája miatt a cserék közé száműzték…

Abdón Porte eldobta az életét, mert kiszorult a kezdőcsapatból

 

Megalkuvásra képtelen személyisége, szélsőséges áldozata azóta is az elkötelezettség szimbóluma Uruguayban, nevével postabélyeget adtak ki, a Nacional-stadion egyik fő lelátórészét róla nevezték el, legendája az uru­guayi kultúrában is tovább él. Horacio Quiroga (1878–1937), a nagy hatású uruguayi költő, az önmagát ciánnal megmérgező novellista már 1918-ban elbeszélést szentelt a futballistának az Atlántida folyóiratban, de a játékos sorsa a későbbi írók közül Xosé de Enríquezt és a kortárs uruguayi futballirodalom legismertebb szerzőjét, Eduardo Galeanót is megihlette.

 
1. rész: Cipőpucoló fiúcskából fényűző életet élő csillag – a futball első legendája
2. rész: Brazília Hirosimája és az uruguayi, aki olyan lett, mint a pápa

Ha a sport és irodalom kapcsolatát firtatjuk Uruguayban, illik vele kezdenünk a sort: a 2015-ben, 74 évesen elhunyt szerző angolul is megjelent, El fútbol a sol y sombra (Futball napon és árnyékban) című, 1995-ös könyve nemzetközi szinten is kiemelkedik a labdarúgással foglalkozó szépirodalmi művek közül, egyetérthetünk a Los Angeles Times jellemzésével: „Benne van minden, amit tudni kell a futballról.” A játék története, fejlődése, lélektana, szereplői, egyéniségei és kulcsmozzanatai, számos magyar részlettel. Galeano humanista futballértelmezéséről, piacosodás elleni tiltakozásáról sokat elmond a kivonatolt idézet a könyv első fejezetéből (szabad fordításban): „A futball története szomorú utazás a szépségtől a kötelességig. Mihelyst a sport iparággá lett, a játék öröméből fakadó szépséget eltépték gyökereitől. Manapság a professzionális futballban minden elítélendő, ami felesleges, feleslegesnek pedig az számít, ami nem hajt hasznot. Senki sem keres azon, ha a felnőtt embert egy-egy pillanatra magával ragadja valami különös érzés, a labdát önfeledten kergető gyermeké, a fonállal játszó macskáé, a légiesen táncoló balerináé, a játék – a céltalan, időtlen, bíró nélküli játék – őszinte öröme. A mérkőzés szórakoztatási eszköz lett, a világ egyik legzsírosabb üzlete, amely már nem segíteni, hanem akadályozni akarja a játékot. Az élsport technokrata szelleme a futballt villámsebes és brutálisan erőteljes sporttá változtatta, háttérbe szorítva a játék élvezetét, kiölve az ötletességet és megbüntetve a merészséget. Szerencsére azért időről időre felbukkan még a pályán egy-egy pimasz gazember, aki félredobja a forgatókönyvet, és minden utasítással dacolva elindul, hogy kicselezze az ellenfelet, a játékvezetőt, a közönséget, pusztán azért az érzéki gyönyörűségért, amelyet a szabadság tiltott kalandja kínál.”

Festő ecsetjére kívánkozott az 1930-as világbajnoki döntő közönsége is

 

Pelota de trapo (Rongylabda) című, utóbb filmre vitt negyvenes évekbeli könyvével „lépett pályára” a huszadik század első felének talán legfontosabb uruguayi futballírója, a Borocotó művésznéven publikáló Ricardo Lorenzo Rodríguez. Igaz, miután áttelepült Buenos Airesbe, inkább az argentin kultúrát gyarapította, sőt a regényéből vett Sacachispas néven ma is működő futballklubot alapított a városban. Kevesen tudják, hogy a futballtörténelem egyik leghíresebb mozzanatának, Diego Maradona 1986-os, angolok ellen szerzett második, cselezős vb-góljának – a maga nemében majdnem annyira emblematikus – közvetítése is egy uruguayi születésű riporternek köszönhető. A világ első számú spanyol nyelvű kommentátoraként emlegetett Víctor Hugo Morales 1981-ben költözött át Uruguayból Argentínába, öt évvel később pedig ezekkel a mondatokkal szegezte a fotelhez lélegzet-visszafojtva figyelő hallgatóságát: „Ott van Maradonánál, ketten is őrzik, Maradona megtolja a labdát. A világfutball zsenije megindul a jobb oldalon. Átadhatja Burruchagának... Még mindig Maradona. Zseni, zseni, zseni! Ta, ta, ta, ta, ta... Góóóóól! Góóóóól! Sírnom kell! Szent Isten, éljen a futball! Micsoda gól! Diegóóóóóól! Maradona! Hát ezen sírni kell, bocsássanak meg, Maradona emlékezetes szólója, minden idők legszebb akciója! Te űrbeli sárkány, hát milyen bolygóról jöttél, hogy így faképnél hagyj ennyi angolt, hogy az egész ország ökölbe szorult kézzel kiáltson Argentínáért! Argentína kettő, Anglia nulla! Diegól! Diegól! Diego Armando Maradona. Köszönöm a futballt, Istenem, köszönöm Maradonát, ezeket a könnyeket, ezt az argentin–angol kettő nullát!”

A közvetítésről utóbb bevallotta a montevideói riporter a mexikói Juan Villoro írónak (az ő Gólöröm című könyvéből vettük a közvetítés fordítását), hogy utólag visszahallgatva szinte szégyellte a lelkesedését: „Ha a barátaim lejátsszák nekem, belepirulok. Olyan, mintha meztelenül szaladgálnék a Corrientes úton.”

 

Repüljünk kissé vissza az időben, hiszen az uruguayi futballírók között muszáj megemlíteni Julio César Puppót (álnevén El Hacherót), aki Vie­jas emociones (Régi érzelmek) című könyvében a hazai győzelemmel záruló 1930-as uruguayi vb lelki hozadékát foglalta szavakba, rávilágítva a nemzeti öntudat futballban megélt erejére. Magyar olvasóknak az uru­guayi szépirodalom és a sportág ismert metszete lehet Nilo J. Suburú A labdarúgás, a világ szenvedélye című 1972-es könyve (Radnóti István fordításában, Peterdi Pál szerkesztésében). Az Endrődi István karikatúráival illusztrált kiadvány könnyed stílusban kalauzol a futball ellentmondásos világában, és többször elkalandozik a pályáktól a hálószobák felé. Egy helyütt például R. W. Pickford angol tudós gondolataival száll vitába: „Merész állítással fejezi be elmélkedéseit: »Még a gólnak is lehet nemi jelentősége.« A rendkívüli öröm, amelyet a gól az eredményes játékosnak teremt, csakis ahhoz a boldogsághoz hasonlítható, amelyet a női ellenállás legyőzésének pillanatában érez. Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy egy kicsikét el ne szórakozzam a pickfordi teória némely sületlenségével. Hát tessék. Ha a gólokat azonosítani lehetne a nemi aktussal, akkor a kapusok erkölcsére többé egyetlen jó szót se pazarolhatnánk. A góllövőlista ebben az esetben vérbő Don Juanok statisztikájává süllyedne, s a gólkirályt afféle szerelmi akrobatának lehetne tekinteni.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 19-i lapszámában jelent meg.)

Guttmann Béla nevét Uruguayban is ismerik

 

VILÁGHÍRŰ MAGYAR A PENAROLNÁL

A magyar futballtudás egykori globális vonzerejéről sokat elmond, hogy Uruguayban a két legnagyobb klub, a nemzeti hagyományokra építő Nacional és a világra nyitott szemléletet hirdető Penarol a hatvanas évekig csak uruguayi, skót és magyar edzőket alkalmazott. Ki kell emelni közülük a Nacionalt 1934-ben bajnoki címig segítő Szigeti Imrét, a Penarollal 1949-ben és 1951-ben egyaránt bajnok Hirschl Imrét (1933-ban rövid ideig Rottmann József is ült a Penarol kispadján). Magyarország legnevesebb képviselője azonban Uruguayban kétségtelenül a Benficával nyert második BEK-győzelme után, 1962 nyarán a Penarol szolgálatába szegődő Guttmann Béla volt. A világhírű tréner kissé zaklatott, ám igen emlékezetes uruguayi időszakának cikket szentelő Martin da Cruz hangsúlyozza, a taktikai forradalmár hírében álló szakembert erős bizalmatlansággal fogadta az akkoriban igen konzervatív, a védekező szellemhez ragaszkodó montevideói futballtársadalom. Pedig bemutatkozó sajtótájékoztatóján udvarias bókkal nyitott, korábbi AC Milan-játékosát dicsérve: „A legjobb futballista, akit valaha láttam, uruguayi – Juan Alberto Schiaffino.”

Utóbb éles szócsatákat vívott a helyi sajtó képviselőivel („Én csak Istentől félek!” – harsogta egyszer, az újságírói hatalom ellen kikelve), a pályán elért eredmények viszont őt igazolták, a Penarol szépen haladt sorozatban ötödik bajnoki győzelme felé. A nagy próbatételt a Santos elleni Libertadores-kupa-döntő jelentette. Montevideóban a sérült Pelé nélkül felálló brazil csapat nyert 2:1-re, a Santosban rendezett visszavágó azonban botrányba fulladt, a brazíliai katlanban a szurkolók folyamatosan dobálóztak, és egy berepülő üveg a chilei bírót is eltalálta, Carlos Robles eszméletét vesztette. Magához térve le akarta fújni a meccset, végül azonban a kontinensszövetség elnökével titokban megbeszélte a helyszínen, hogy a meccset az aktuális állás szerint 3:2-es Penarol-győzelemmel könyveli majd el, a tömeg megnyugtatására azonban a maradék 38 percet is lejátsszák a csapatok, valójában tét nélkül. Amikor a folytatás során Guttmann rájött a furcsa megoldásra, fogta magát, otthagyta javában futballozó csapatát, és visszatért szállodájába. Közben a Santos kiegyenlített, képzelhetjük, a 3:3-as döntetlen után miként fogadták a brazilok a hírt a játékvezető sajátos kelepcéjéről. A mindent eldöntő, harmadik mérkőzést semleges helyszínen, a River Plate stadionjában, a Monumentalban rendezték, az időközben felépült Pelével kiegészülő Santos könnyedén, 3:0-ra győzött. Guttmann néhány héttel később egészségügyi okokra hivatkozva visszatért Európába (a bajnoki győzelmet már a helyét elfoglaló Juan Pelegrín Anselmóval érte el a csapat decemberben), és bár a következő évben még visszacsábították a Penarol kispadjára a Libertadores-kupa megnyerésében bízó klubvezetők, a csapat az elődöntőben alulmaradt az argentin Boca Juniorsszal szemben, a magyar edző pedig végleg hátat fordított Dél-Amerikának.

 

2019.11.12 20:16:25

Minden más foci CSINTA SAMU

ALAPVONAL. Azonosulás a régi nagyokkal, nyomaik felkutatása lehet az első olyan gesztus, amely révén újra igazi nagyváradi identitással felvértezett futballcsapata lehet a városnak.

2019.11.12 12:10:57

Minden más foci nemzetisport.hu

Sokan máris úgy gondolják, a spanyol hölgy a PSG-sztár új kedvese.

2019.11.03 22:07:49

Minden más foci MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Régebben is voltak falrengető kudarcok, de mintha normálisabban kezelték volna az érdekeltek, mint most, a kommunikációs forradalom lángolásában.