Meazzától, Cruyffon, Matthäuson és Cantonán át Ronaldóig - a futballvilág árulói

MÚZEUMBAN PIHEN A FIGÓNAK DOBOTT DISZNÓFEJ MÚZEUMBAN PIHEN A FIGÓNAK DOBOTT DISZNÓFEJ

Ha a futballvilág legnagyobb árulóit kellene felsorolni, legtöbbünknek biztosan az elsők között jutna eszébe Luis Figo. A történelem során számos játékos cserélte le a Barcelona mezét a Real Madridéra és fordítva, akkora indulatokat azonban egyikük sem kavart, mint a portugál. Figo a katalán szurkolók kedvencének számított, ám 2000 nyarán úgy döntött, elfogadja a Real Madrid, konkrétan a fővárosi klub elnöki posztjára pályázó Florentino Pérez invitálását – elmondása szerint nem érezte úgy, hogy a Barcelona vezetői mindenképpen szeretnék őt megtartani –, és akkori átigazolási csúcsot jelentő 76 millió dollár ellenében fehérbe öltözött. Kedvencből közellenséggé vált Barcelonában, a Camp Nouba való visszatérése minden alkalommal hisztérikus dührohamot váltott ki a hazai szurkolókból, akik válogatott szitkokat és tárgyakat „szórtak” felé. A leghíresebb ajándékot, a bedobott disznófejet – amely nem sokkal Figo mellett landolt – egy esseni sportmúzeumban őrzik.

Nem ő volt az egyetlen klasszis, aki mindkét spanyol óriáscsapatban megfordult, elég csak Bernd Schuster, Michael Laudrup, Luis Enrique, Robert Prosinecki, Gheorghe Hagi vagy éppen Ronaldo nevét megemlíteni – igaz, utóbbi három nem közvetlenül igazolt a két rivális egyikéből a másikba. Laudrup sem részesült éppen szívélyes fogadtatásban, miután a Realba szerződése után először tért vissza Barcelonába – pályafutása legszörnyűbb napjának nevezte –, ám közel sem szembesült akkora gyűlölettel, mint Figo.

„SOSE IGAZOLNÉK HOZZÁJUK!”

Városi, illetve megyei rivalizálásra Angliában is van példa szép számmal, és árulókban sincs hiány. A szigetországi lista első helyére Sol Campbell kívánkozik, aki 26 éves korára már legendává nőtte ki magát a Tottenhamnél. Európa egyik legjobb védőjeként 2001 nyarán nem hosszabbított szerződést, mivel olyan klubba akart menni, ahol valós esélye lehet nagy trófeákat nyerni. Ezt a Spurs szurkolói ha szomorúan is, de elfogadták, a legtöbben pedig arra számítottak, hogy a Real Madridban vagy a Manchester Unitedben folytatja. Ehelyett azonban ő a másik nagy észak-londoni csapatba, a Tottenham-hívők által gyűlölt Arsenalba ment, teljesen ingyen. Korábban a Spurs saját magazinjának azt nyilatkozta, sosem lenne az Arsenal játékosa... A Tottenham-drukkerek természetesen a mai napig nem bocsátottak meg neki.

Öt év múlva az Arsenalnál is megtapasztalhatták, milyen érzés az, ha egyik kedvencük egy városi ellenlábashoz távozik. Ashley Cole az „ágyúsoknál” kezdte karrierjét, és sokan biztosak voltak benne, hogy náluk is fejezi azt be. Ő azonban 2006-ban a Chelsea-be szerződött, ráadásul az Arsenal-szurkolók szerint csak azért, mert ott több pénzt kereshet. Ezt az ettől fogva csak „Cashleyként” nevezett védő sem tagadta, hiszen életrajzi könyvében megírta, hogy majdnem összetörte autóját, amikor meghallotta, hogy heti 55 ezer fontos fizetéssel akarják kiszúrni a szemét az Arsenal vezetői.

Leedsben már hozzászokhattak, hogy szeretett játékosaik közül többen is a rivális Manchester Unitedben kötnek ki. Gordon McQueen és Joe Jordan (aki tavaly a Tottenham edzői stábjának tagjaként majdnem összeverekedett a milanos Gennaro Gattusóval) 1978-ban szinte kéz a kézben távozott a „vörös ördögökhöz”, akik 1992-ben Éric Cantonát, 2002-ben pedig Rio Ferdinandot „csalták el” Leedsből. Szintén ezt az utat járta be Alan Smith, aki egy korábbi interjúban éppen a Manchester Unitedet nevezte annak a klubnak, amelybe soha, de soha nem igazolna.

Nick Barmby 2000-ben olyat tett, amit Everton-játékos 1959 óta egyszer sem: az Evertonból „átsétált” a városi rivális Liverpoolba. Ebből is látszik, hogy a két Mersey-parti csapat között nem nagy a játékosmozgás, bár a szóban forgó 41 év alatt ellenkező irányba (azaz a Liverpoolból az Evertonba) hat futballista is klubot cserélt.

Bár nem a Liverpoolba távozott, Wayne Rooney (le)lépése még inkább fájhatott az Everton-fanatikusoknak. Annál is inkább, mert a csatár – aki tinédzserként még arról beszélt, hogy az álma vált valóra azzal, hogy a liverpooli kékeknél játszhat – a Goodison Parkban a Manchester United címerét csókolgatva ünnepelte nevelő együttese ellen lőtt gólját.

Michael Owen még nagyobb kedvencnek számított a Liverpoolban (már csak azért is, mert jóval több időt töltött a „vörösöknél”, mint Rooney az Evertonnál), így különösen nagy arculcsapásként érte az ötszörös BEK/BL-győztes drukkereit, hogy aranylabdás gólvágójuk – igaz, madridi és newcastle-i kitérővel – az MU-ban kötött ki.

Manchesteren belül Denis Law esete a legérdekesebb, aki húszas évei elején eltöltött egy rövid időszakot a Cityben, viszont rövid torinói „kirándulás” után később a Unitedhoz írt alá, ahol 11 idényen át játszott. A „vörös ördögöknél” 404 meccsen 237-szer volt eredményes, nem csoda, hogy a Király volt az egyik beceneve az Old Traffordon. Az „uralkodó” aztán 1973-ban elhagyta királyságát, és visszament a Citybe. Ha ez nem lett volna elég, az 1973–1974-es szezon végén, profi pályafutása utolsó klubmérkőzésén a City az ő, sarokkal lőtt góljával verte meg idegenben a Unitedet. Találatát nem ünnepelte meg, mivel azt hitte, hogy ezzel kiesik korábbi csapata – végül tényleg kiesett az MU, de a döntetlennel sem maradt volna bent –, és lecserélésekor lehajtott fejjel kocogott le a pályáról.

Manchesterben legutóbb Carlos Tévez átköltözése váltott ki nagy érzelmeket, de az is biztos, hogy a United-szurkolók jobban örültek volna, ha nagy kedvencük, Peter Schmeichel nem a Cityből vonul vissza, valamint Andy Cole-t is fájó szívvel nézhették a rivális kékek mezében.

NEMCSAK A PROTESTÁNSOK PROTESTÁLTAK

Skóciában a legnagyobb indulatokat Mo Johnston váltotta ki. A Celtic korábbi csatára kétéves franciaországi (Nantes) légióskodás után 1989-ben visszatért hazájába. A Celticnél sajtótájékoztatón beszélt arról, hogy ő sosem akarta elhagyni a zöld-fehéreket, és azok a pletykák sem igazak, amelyek szerint a Manchester Unitedbe szerződne, hiszen a Celticen kívül más brit csapatban nem tudja magát elképzelni. Nem sokkal később már ott pihent a szignója a Rangersszel kötött kontraktusán. A Celticnél természetesen egyből Judásnak kiáltották ki, helyzetét pedig tovább nehezítette, hogy új csapatában sem fogadták kitörő örömmel, és akkor még finoman fogalmaztunk. Katolikusként a protestáns Rangersnél ugyanolyan utálatnak örvendett, mint a város másik felében, több szurkoló a bérletének visszaadásával fenyegetőzött, Johnston pedig a tényleges, fizikai támadásoktól való félelmében jobbnak látta, ha Londonba költözik, és ott tölti idejének nagy részét. Ő volt egyébként a második világháború után a második játékos (Alfie Conn után), aki mindkét glasgowi nagycsapatban megfordult.

GÓLOKKAL HÁLÁLTA MEG A STEAKEKET, MAJD ÁTÁLLT A RIVÁLISHOZ

A helyi emberek és futballfanatikusok vérmérsékletét ismerve Olaszországban sem ajánlatos árulónak állni, de természetesen a félszigeten is akadnak, akadtak bátor labdarúgók.

Az egyetemes olasz labdarúgás legnagyobb alakjának számító Giuseppe Meazza a feljegyzések szerint gyerekként a Milanért szorított, ám a piros-feketék eltanácsolták sovány alkata miatt. Az Inter egyik megfigyelője azonban az utcán meglátta, hogyan trükközik a labdával, és habozás nélkül pártfogásába vette – állítólag emberes marhaszeletekkel etette, hogy megerősödjön –, ő pedig nem maradt hálátlan.

A fekete-kékek színeiben 348 bajnokin 241 gólt termelt. Tizenhárom interes év után aztán 1940-ben valóra vált gyerekkori álma, ugyanis a Milanba szerződött. Később játszott egy idényt a Juventusban is, ám mindezek ellenére legendának számít az Internél, főleg, hogy végül onnan vonult vissza.

Furcsa eset Fulvio Collovatié, aki a Milannal 1979-ben bajnoki címet ünnepelhetett, ám csapatát a következő szezonban a Serie B-be sorolták az akkori fogadási botrány miatt. A védő a másodosztályba is követte a rossonerit, amely egyből visszajutott az élvonalba, onnan viszont a következő tavaszon ismét búcsúzni kényszerült, immár a pályán nyújtott gyenge teljesítménye miatt. Az idő közben a válogatottba is behívott (és ott végül 50-szer pályára lépő) Collovati ekkor már nem tartott a Milannal a második ligába, hanem átigazolt az Interhez.

Milánó fekete-kék felében talán megbánták, hogy a kétezres évek elején olyan könnyen lemondtak Clarence Seedorfról és Andrea Pirlóról is, hiszen mindketten szinte intézménnyé váltak a város másik gigászánál. Az említetteken kívül szintén megfordult mindkét milánói klubban Ronaldo, Roberto Baggio, Aldo Serena, Hernán Crespo, Maurizio Ganz, Francesco Coco, Cristian Brocchi vagy éppen Christian Vieri is.

A brazil José Altafini hét évet töltött a Milanban, miután a Napoliba, majd újabb hét év után vissza északra, a Juventushoz szerződött. A délolasz városban különösen nagy mértékben esett a népszerűségi indexe.

Az 1982-es vb-döntőben a történelem egyik legemlékezetesebb gólörömét produkáló Marco Tardelli tíz évet húzott le a Juventusban, hogy aztán az Interben folytassa. Ráadásul később a milánói gárda edzőjeként is tevékenykedett, ám az ellenséges közegben nem sokáig húzta a kispadon.

Egy későbbi olasz világbajnok, Fabio Cannavaro az Interből szerződött a Juventusba, ám ő korántsem töltött olyan sok időt kék-feketében, mint Tardelli a zebráknál.

MATTHÄUS EZT MÁR SOSEM MAGYARÁZZA KI

Németországban az árulók nem túl dicsőséges listájának első helyén nem más szerepel, mint a válogatottsági csúcstartó Lothar Matthäus. A világ- és Európa-bajnok kiválóság (akkor még csak utóbbi címmel büszkélkedett) 1984-ben hatványozottan felbosszantotta a Borussia Mönchengladbach-szimpatizánsokat, ugyanis nyáron eligazolt a nagy ellenlábas Bayern Münchenhez, előtte pedig utolsó gladbachi meccsén még elveszítette csapatával a Német Kupa döntőjét. Amelyben történetesen éppen a Bayern volt az ellenfelük, és a kupa történetében először tizenegyesek döntötték el a finálét. Az „orosz rulett” során Matthäus volt az első rúgó a Mönchengladbach oldalán, és hibázott. A Borussia-drukkerek szerint direkt rontott, ő azonban mindig is tagadta ezt.

Andy Möller sosem volt szívbajos a pályán, és ez igaz volt rá a klubváltásait illetően is. Legtöbbünknek valószínűleg az jut eszébe róla ezzel kapcsolatban, hogy 2000-ben a Dortmundtól a Ruhr-vidéki riválishoz, a Schalkéhoz távozott, a múltját ismerőknek azonban ettől nem esett le álla. Tíz évvel korábban ugyanis szintén semmibe vette a dortmundi drukkereket. Történt, hogy 1990-ben, második sárga-feketében töltött idénye végén az utolsó bajnoki meccsén a hangosbeszélőn keresztül cáfolta azokat a pletykákat, miszerint visszatér első profi klubjához, az Eintracht Frankfurthoz, mondandójának súlyt adva pedig még azt is hozzátette, hogy szíve már a Borussiáért dobog. Mondani sem kell, néhány nap múlva már ott volt az aláírása a frankfurti szerződésén. Ezek után igazán pikánsnak számított, hogy 1994-ben a Juventustól hazatérve éppen a Dortmund szerelését öltötte magára. Hat év után jött a már említett Schalke-szerződés, és hogy teljes legyen a kör, végül az Eintrachtból vonult vissza.

Apró túlzás lenne azt állítani, hogy Jens Lehmannt mindenki szerette pályafutása során, a Schalkénál mindazonáltal ünnepelt személyiség volt. Ez nem is csoda, hiszen főszerepet játszott abban, hogy a királykékek 1997-ben elhódították az UEFA-kupát, a döntőben tizenegyesekkel legyőzve az Intertnazionalét. Gelsenkirchenben egészen 1999-ig tartott az öntörvényű kapus iránti rajongás, ami akkor mérhetetlen utálatba csapott át: Lehmann egy Milanban töltött sikertelen idény után a Dortmund színeiben tért vissza a Bundesligába.

Egy másik német válogatott játékos, Christoph Metzelder szintén a Dortmund-Schalke vonalon „mozgott”, igaz, egyszer sem egyik klubból ment a másikba. Ifjúsági játékosként először a Schalkét erősítette, felnőtt szinten azonban dortmundiként robbant be a köztudatba, sárga-feketében lett elismert, sokra taksált védő. A Real Madridtól azonban nem a Westfalenstadionba vezetett haza az útja, hanem a nem kevésbé impozáns Veltins-Arenába, amely ugye a Schalke stadionja.

Csapata szurkolóinak lelkivilága helyett karrierje előmenetelét és a megnyerhető trófeákat tartotta szem előtt Jens Jeremies, aki városon belül talált új otthonra. A nagy munkabírású védekező középpályás valószínűleg nem bánta meg, hogy 1998 nyarától az 1860 München helyett a Bayern futballistájaként futott ki az Olimpiai Stadion gyepére, hiszen a „bőrnadrágosokkal” szinte minden létező címet begyűjtött.

Sok gelsenkircheni barátot veszíthetett el Steffen Freund, aki 1993-ban szintén jó ütemben követett el mérhetetlen hűtlenséget. A Schalkét maga mögött hagyó középpályás a Dortmunddal a következő években kétszeres német bajnok, Bajnokok Ligája-győztes és Világkupagyőztes lett, valamint a német válogatottal megnyerte az 1996-os Eb-t.

HOLLAND KÖRTÁNC CRUYFF-FAL, GULLITTAL ÉS RONALD KOEMANNAL

A legnagyobb holland labdarúgók között is nem egy árulót találhatunk. A kétszeres világbajnoki ezüstérmes Wim Jansen Feyenoord-nevelésként (és 15 rotterdami év után) rövid washingtoni szerepvállalását követően nem átallott az Ajaxhoz aláírni, és az amszterdamiak színeiben szögre akasztani a futballcipőt.

A legnagyobb narancsos ász, Johan Cruyff fordítva csinálta, ősajaxosként a Feyenoordnál focizott utolsó profi idényében, mintegy bosszút állva nevelőklubján, amiért 1983-ban nem ajánlottak neki szerződéshosszabbítást. A Feyenoord tíz szűk esztendő után bajnok lett vele, és a Holland Kupát is megszerezte, Cruyffot pedig az év futballistájává választották.

A következő nagy holland generáció két klasszisa, Ruud Gullit és Ronald Koeman ugyancsak a nagy hármason belül cserélt klubot. Előbbiért a PSV 400 ezer dollárt fizetett 1985-ben a Feyenoordnak, míg a gólerős hátvéd az Ajaxból 1986-ban a PSV-be ment, hogy aztán sikerekben gazdag barcelonai időszakát követően a Feyenoordban „vezessen le”.

Egy házzal odébb, Belgiumban a 70-szeres válogatott Lorenzo Staelens okozott nagy csalódást az FC Bruges szurkolóinak 1998-ban, amikor elfogadta a rivális Anderlecht hívását. Persze neki is voltak elődei, Marc Degryse és a holland Rob Rensenbrink is lilára váltott a kék-feketéről.

Gabriel Batistutáról akár a leghűségesebb focistákról szóló cikkben is szót ejthetnénk, hiszen a világ egyik legjobb gólvágójaként kilenc évig tartott ki a Fiorentina mellett, amellyel pedig nem sok esélye volt igazán nagy eredmény elérésére. Olaszországba igazolása előtt azonban négy év alatt három argentin klubot is megjárt, köztük a Rivert és a Bocát. Hogy előbbiből el kellett jönnie, abban nagy szerepe volt Daniel Passarellának, a „milliomosok” akkori edzőjével ugyanis nem nagyon jött ki. Nem Batigol az egyetlen, aki mindkét argentin óriásklubban tiszteletét tette pályafutása során, ez elmondható – hogy csak az ismertebbeket említsük – olyan játékosokról is, mint Abel Balbo, Claudio Caniggia, Oscar Ruggeri, Julio Olarticoechea, Nelson Vivas vagy Alberto Tarantini.

AZ ÁRULÁS MESTEREI

Eddig többnyire olyan játékosokról volt szó, akik két rivális klub egyikéből átmentek a másikba – közvetve vagy egy másik egylet érintésével –, akadnak azonban olyanok is szép számmal, akik többszörös visszaesőnek számítanak.

Sokak szemében a brazil Ronaldo az árulás non plus ultrája, ami nem is csoda, hiszen a labdarúgás történetében egyedülálló módon a Barcelona, a Real Madrid, az Inter és a Milan mezét is viselte. A pontot az i-re azzal tette fel, hogy miután sokadik térdsérüléséből lábadozva gyerekkori kedvenc csapatánál, a Flamengónál edzett – amely igényt tartott volna a szolgálataira igazolt játékosként is –, végül a Corinthianshoz írt alá. Hiába no, a Fenomént nem a klubhűségéért szerettük.

Honfitársa, Romário sem sokat gondolkodott, amikor egyik korábbi csapatának riválisához igazolt. Az 1994-es világbajnok támadó a Vasco da Gamában ismerkedett meg profi szinten a foci alapjaival, de később két másik nagy, Rio de Janeiró-i egyesülethez, a Flamengóhoz és a Fluminenséhez is elkötelezte magát.

Ronaldo trónjára talán Zlatan Ibrahimovic a legveszélyesebb, aki szintén nem fukarkodott a klubcserékkel. Az odáig még rendben volt, hogy a Malmőből az Ajaxba, onnan pedig a Juventusba vezetett az útja, 2006-ban viszont már világossá vált, hogy saját karrierjét fontosabbnak tartja, mint aktuális klubja érdekeit. Olyan nagyságok, mint Gianluigi Buffon, Alessandro Del Piero vagy Pavel Nedved kitartottak a Calciopoli-botrány miatt a másodosztályba száműzött Juventus mellett, ő viszont továbbállt az Interhez. Három év múlva a Barcelona következett, ahonnan előbb kölcsönbe, majd végleg a Milanba került. Talán látjuk még a Real Madridban is...

Roberto Baggio esete különleges, hiszen első árulása akaratán kívül történt. A Juventus 1990-ben akkor világrekordnak számító 13.6 millió dollárt fizetett érte a Fiorentinának. Firenzében ez kétnapos utcai zavargásokhoz vezetett, amely során 50 ember sérült meg. Amikor először játszott a lilák ellen a Juve színeiben, nem vállalta el a javukra megítélt tizenegyes elvégzését, lecserélésekor pedig felvette és megcsókolta az elé dobott Fiorentina-sálat. „A szívem mélyén mindig lila maradok” – mondta az eset után. A 90-es években aztán kiderült, hogy nem feltétlenül róla kell megmintázni a hűség szobrát, hiszen a Juventusból a Milanba, onnan bolognai kitérővel az Interbe ment, hogy aztán a Bresciából „vonuljon nyugdíjba”.

Aldo Serena legemlékezetesebb pillanata az volt karrierje során, amikor az 1990-es hazai rendezésű világbajnokság elődöntőjében kihagyta a sorsdöntő tizenegyest az argentinok elleni párbajban, így Olaszország csak a bronzéremért játszhatott. Azon a nápolyi estén talán éppen azok az átkok érték utol, amiket korábbi csapatai szurkolói szórtak a fejére. Erre volt okuk a Torino, a Juventus, az Inter és a Milan szimpatizánsainak is, mivel ezekben a klubokban mind megfordult, több kisebb együttes mellett.

Míg Robert Prosinecki egyik cigarettát szívta a másik után, korábbi rajongói a fogukkal tették ezt. A horvát zseni nem egyszer hagyta ugyanis cserben őket, 1987-ben a Dinamo Zagrebből a Crvena zvezdához, 1995-ben pedig immár korábbi Real Madrid-játékosként a Barcelonához igazolt.

Egy német karmester, nevezetesen Bernd Schuster rajta is túltett, a Szőke Angyal útja 1993-ig a következő volt: 1. FC Köln – Barcelona – Real Madrid – Atlético Madrid. Németországba 1993-ban tért vissza, de nem a Kölnbe, hanem annak tartományi riválisához, a Leverkusenbe.

Árulókat jó eséllyel találunk az igazi nagyvadak, azaz a világvándorok körében is, itt van például Nicolas Anelka és Christian Vieri. A francia a legtöbb országban csak egy csapatot erősített (PSG, Real Madrid, Fenerbahce), Angliában viszont láthattuk az Arsenal, a Chelsea, a Bolton és a Manchester City mezében is. Kíváncsian várjuk, esetleg eligazol-e jelenlegi klubja, a Sanghaj Senhua valamelyik helyi riválisához.

Vieri temérdek állomáshelye közül ezúttal csak a Torino, Juventus, Inter, Milan négyest soroljuk fel, hiszen ezek vágnak témába.

Paul Ince már fiatalon megtapasztalhatta, milyen a szurkolói harag. A csupaszív angol válogatott középpályás 1989-ben a West Ham Unitedtől a Manchester Unitedhez szerződött, ám még jóval a transzfer bejelentése előtt napvilágot látott egy fotó, amelyen manchesteri mezben pózol. Később elmondta, hogy Alex Fergusonnal már mindenben megegyezett, az üzlet lényegében megköttetett, így elment szabadságra. Ügynöke azonban azt javasolta neki, hogy csinálják meg még elutazása előtt a fényképet, mert csak amiatt nem éri meg megszakítania a nyaralását. Ez így is történt, csakhogy a Daily Express közben leközölte a képet, így a szabadságáról visszatérő Ince-t dühös West Ham-szurkolók és üzeneteik fogadták. A kilencvenes évek közepén kipróbálta magát az Internél, majd visszatérve a ködös Albionba elkövetett egy újabb szentségtörést: az MU ellenlábasához, a Liverpoolhoz írt alá.

William Gallast ma már ikonként tisztelhetnék London bizonyos részén, ám ő tett róla, hogy az angol főváros majdnem egészében utálat tárgya legyen. A Chelsea-ből ugyan az Ashley Cole-üzlet részeként került az Arsenalba, ám a kékek kiadtak egy közleményt, miszerint a francia védő azzal fenyegetőzött, hogy öngólokat rúg, amennyiben nem engedik el. Fokozva a személye iránti ellenszenvet 2010-ben az Arsenalt is otthagyta, és a Tottenhamben kötött ki. Az „ágyúsoktól” ráadásul azért ment el, mert túlzott fizetési igényét nem teljesítették a vezetők.

BAJEVIC MAGÁNAK KERESTE A BAJT

Természetesen nemcsak a játékosok, hanem az edzők is átállnak néha a „rossz” oldalra. A szerb Radomir Antics például egyenesen schusteri magasságokba emelkedett, hiszen irányította a Real Madridot, az Atlético Madridot és a Barcelonát is. A csehek támadófoci-szerelmes trénere, Zdenek Zeman 1997-ben a Lazio kispadjáról egyenesen a Romáéra ült át, míg a Milant játékosként öt éven át szolgáló Carlo Ancelottit érthetően nem fogadták kitörő örömmel a Juventusnál, nem is sok sót evett meg Torinóban. Annál többet a Milan edzőjeként.

Antonio Conte leccei gyerekként és a helyi csapat korábbi játékosaként nem törődött földijei véleményével, és 2007-ben a pugliai rivális Bari irányítását vette át. Leonardo edzőként teljesen rutintalanul lett a Milan edzője, ám múltja miatt szívélyesen fogadták a piros-feketék drukkerei. Azt annál nehezebben emészthették meg, hogy másfél év múlva már az Inter játékosainak osztogatta a tanácsait.

Harry Redknapp is tudja, mi a jó. Első nagyobb haragot kiváltó lépése az volt, amikor a Portsmouth élvonalban tartása után elfogadta a déli rivális Southampton invitálását.

A portsmouthiak dühe talán csitult valamelyest, hiszen vezetésével a Southampton kiesett a Premier League-ből, Redknapp pedig a következő idényben visszatért a Pompeyhoz. Aztán 2008-ban sikerült korábbi klubja, a West Ham híveit is leforráznia azzal, hogy az egyik londoni ellenség, a Tottenham menedzsere lett – amellyel ráadásul azóta igen szép sikereket ér el.

George Graham szintúgy tottenhami szerepvállalásával bőszítette haragra korábbi együttese, az Arsenal fanatikusait.

Amit Dusan Bajevic csinál, ahhoz már nem csak bátorság, hanem kis őrültség is kell. A boszniai szerb szakember Görögországban áll át időről időre a riválishoz. Az AEK Athénnál játékosként is eltöltött négy évet, és edzőként is itt dolgozott először görög földön. Nyolc sikeres év után aztán búcsút intett, és az Olympiakosznál bukkant fel. Onnan a PAOK-hoz ment, majd vissza az AEK-hoz, ahol azonban a vérmesebb drukkerek nem csókokkal fogadták. 2004-ben másodszor is az Olympiakoszhoz távozott, majd a Crvena zvezdához és az Ariszhoz, hogy aztán harmadszor is átvegye az AEK irányítását. Nem biztos, hogy jó döntés volt, erről 2010 augusztusában maga is meggyőződhetett, ugyanis egy felkészülési mérkőzés elvesztése után a felbőszült, AEK-közeli huligánok körbevették és többször megütötték a levonuló edzőt. Hát igen, Judásnak lenni általában nem életbiztosítás.