HIRDETÉS
HIRDETÉS
PIETSCH TIBOR
PIETSCH TIBOR
2018.05.23 10:52 Frissítve: 2018.05.23 13:55

Marco Rossi: Nem keverném a labdarúgást a politikával...

Az immár a Felvidéken is elismert Marco Rossi az úszótudásáról ugyanúgy őszintén beszélt a Nemzeti Sportnak, mint a bronzérem hátteréről, a csapat érdekében vállalt konfliktusokról, a házasságban elengedhetetlen kompromisszumokról és a folytatásról.

HIRDETÉS
A legboldogabb olasz maestro! Marco Rossiért rajonganak a DAC-szurkolók (Fotó: Lelkes Ernő)

 

 MINDENKI SIKERE

Világi Oszkár, a DAC tulajdonosa:
„Akiben DAC-szív dobog, nagyon örül a sikernek. Igaz, reménykedtem benne, hogy már a Slovan ellen ünnepelhetünk, felemelő érzés lett volna hazai pályán, tízezer néző előtt átélni, amiben végül Rózsahegyen volt részünk. De így is fantasztikus, amit elértünk, óriási teljesítmény van mögöttünk. Megérdemelten lettünk bronzérmesek. Elindultunk négy éve egy úton, senki sem hitte volna, hogy ennyi idő alatt eddig jutunk. Van stadionunk, van akadémiánk, van harmadik helyünk, és van Európa-liga-indulási jogunk. Köszönöm mindenkinek, aki szurkol nekünk, aki segíti a munkánkat minden egyes nap – a pályagondnokoknak és a takarítóknak éppúgy, mint a játékosokra főző személyzet tagjainak. Ez mindenkinek a sikere. Az első fontos lépést megtettük, megyünk tovább!”

Ha nem végeznek a dobogón, tényleg a Dunába ugrott volna?
– Aligha – vágta rá egy mosoly kíséretében a szlovák bajnokságot végül a harmadik helyen záró DAC vezetőedzője, Marco Rossi. – Noha az utolsó előtti játéknapon, a Slovantól elszenvedett vereséget követően egyáltalán nem voltam vicces kedvemben, bevallom, nem gondoltam komolyan, hogy ha a záró fordulóban úgy alakulnak az eredmények, hogy visszacsúszunk a negyedik helyre, a játékosokkal együtt a Dunába vetem magam. S ha már itt tartunk, azt is mondtam, hogy nem tudok úszni, de ez sem felel meg a valóságnak. Az igazság az, hogy jó úszó vagyok, a fiamat is én tanítottam meg, és hogy nem végeztem rossz munkát, jelzi, Simonéból élvonalbeli vízilabdázó vált. Olybá tűnik, a végén mindenki jól járt, a Dunaszerdahely, a fiam és én is. Mindannyian örülünk a bronzéremnek.

Négy fordulóval a befejezés előtt, amikor még a második helyen álltak, nem mertek nagyobbat álmodni?
– Akkor hét pont volt a lemaradásunk a Trnavával szemben, viszont kirobbanó formában voltunk, ráadásul egy meccs még várt ránk az éllovas ellen. Ha afelől nem is voltunk meggyőződve, hogy ledolgozzuk a hátrányt, úgy gondoltuk, csökkenthető annyira, hogy a hajrá izgalmas legyen. Ebből aztán nem lett semmi, mert bár a Trencín ellen nem futballoztunk rosszul, vereséget szenvedtünk, rá egy hétre a listavezető otthonában pedig történt, ami történt. Azon a napon a világ legjobb csapata sem hagyhatta volna el győztesen azt a stadiont, a körülményekről sokat elárul, hogy tíz perc elteltével már két játékosunkat kiállította a bíró. Nem voltak egyenlők a feltételek, nem kaptuk meg az esélyt arra, hogy a pályán döntsük el, melyikünk a jobb. Más kérdés, hogy volt időnk hozzászokni ehhez: az idényben háromszor játszottunk Nagyszombatban, és mindhárom mérkőzést emberhátrányban fejeztük be. Nyilván ennek megvan az oka, de a magam részéről nem keverném a labdarúgást a politikával...

Maradjunk is a focinál. Vagy inkább az érzelmeknél. A Slovan elleni rangadó hosszabbításánál...
– Ne is folytassa! Annak a meccsnek abban a tudatban vágtunk neki, hogy ha legalább egy pontot szerzünk, az utolsó forduló eredményeitől függetlenül dobogósok és Európa-liga-szereplők vagyunk. Remek teljesítményt nyújtottunk, egyik helyzetet alakítottuk ki a másik után, a kilencvenharmadik percben mégis egygólos hátrányban voltunk. Az utolsó támadásunk során kétszer találtuk el a kapufát. Megőrültem! Arra még emlékszem, hogy beviharzottam az öltözőbe, de hogy mit műveltem, arra már nem. Én azt vallom, a futballnak van istene, azt azonban nem akartam elhinni, hogy képes ezt tenni velünk. A Ruzomberok elleni meccs előtt ezért is álltam azzal a csapat elé, ha csakugyan létezik a foci istene, begyűjtjük a három pontot. Semmi másért, csak azért, mert megérdemeljük!

Mit tart nagyobb csodának, a Kispesten tavaly elért bajnoki címet vagy a mostani bronzérmet?
– A Honvéd elsősége nem volt csoda. Azért lettünk bajnokok, mert mi tettük érte a legtöbbet. Jól játszottunk, a futballisták kihozták magukból a maximumot, a klub dolgozói elképesztő módon segítették a munkánkat, a szurkolók pedig fantasztikusak voltak. Olyan családot alkottunk, mint senki más, az aranyérem járt nekünk. A dunaszerdahelyi siker háttere kicsit más. Noha itt is lélekemelő összefogást tapasztaltam, történelmet kellett írnunk ahhoz, hogy a vágyunk valóra váljon. Történelmet, igen, mert bár egyszer volt már bronzérmes a DAC, ezúttal több pontot kellett szereznünk a harmadik helyhez, mint akkor. Az lehet, hogy a kispesti krónikás könyvekben jut egy bekezdés nekem, de a Honvédnál nem írtam történelmet. Előttem nem egy szakember vezette bajnoki címre a csapatot, az én nevemhez a tizennegyedik diadal fűződik. Igaz, elmondhatatlanul büszke vagyok rá! Csakúgy, mint arra, hogy szombat este Rózsahegyről visszatérve rengeteg boldog embert láttam magam körül. Örülök, hogy a magam módján ehhez én is hozzájárultam. A legnagyobb elismerés a labdarúgókat illeti meg. Ha hiányzott volna belőlük a kvalitás és az elszántság, sohasem érjük el a célunkat. Ezért is hangoztatom szüntelen, hogy ennek a történetnek a legfontosabb szereplői a futballisták. És ezért is megyek bele olykor konfliktusokba a tulajdonosokkal. Mindenkinek meg kell értenie, kizárólag abban az esetben lehet elvárni jó eredményt, ha az edző minőségi kerettel dolgozhat.

 VISSZATÉRÉS 25 ÉV UTÁN
A végzet néha különös eseteket produkál – írta közösségi oldalán az 53 esztendős olasz szakember. A bejegyzést egy-egy mondattal és képpel tette teljessé; az egyik felvételen még Kispesten, a másikon már Dunaszerdahelyen mosolyog. A csatolt üzenetek pedig így szólnak: „Marco Rossi 24 év után bajnok a Honvéddal”, „Marco Rossi 25 év után Európában a Dunaszerdahellyel”. Úgy ám, negyed évszázad telt el azóta, hogy a DAC legutóbb nemzetközi kuparésztvevő volt, 1993 szeptemberében a Casino Salzburg két 2–0-s győzelemmel vetett véget – jó időre – a sárga-kékek UEFA-kupa-szereplésének. Hogy Vida Kristopherék melyik csapat ellen méretnek meg az Európa-liga első selejtezőkörében, a június 19-i nyoni sorsoláson derül ki. Négy nappal azt követően, hogy a DAC megkezdi a nyári felkészülést – amelynek keretében június 30-án a Mol Arénában a Ferencvárossal is megmérkőzik.

A dunaszerdahelyi minőség mire elegendő?
– Azzal, hogy kivívtuk a nemzetközi kupaindulás jogát, kihoztuk magunkból a maximumot – sőt még annál is többet. Tavaly nyáron azt kérték tőlem a vezetők, hogy jussunk be a felsőházba, de miután ezt elértük, hirtelen emelkedett a léc, a dobogós helyezés kellett. Úgy, hogy a legfőbb vetélytársaink költségvetése jóval a miénk fölött van, úgy, hogy – igyekszem finoman fogalmazni – balszerencsénk volt a játékvezetőkkel, és úgy, hogy a miénk volt a bajnokság egyik legfiatalabb csapata. Hogy így is elértük, amit akartunk, már-már hihetetlen.

Mikor kapott több gratuláló üzenetet: egy éve vagy az elmúlt napokban?
– Egy éve. Amit akkor átéltem, egy életre belém égett. Jó néhányan örömükben sírtak, mert huszonnégy esztendő után újra bajnok lett a Honvéd, és bánatukban könnyeztek, mert tudták, hogy elmegyek. Voltak, akik azt mondták, összedobják a fizetésemet, csak maradjak velük – holott az a történet legkevésbé sem a pénzhez kötődött. Ha mástól is megkaptam volna azt a tiszteletet, amit tőlük, meglehet, minden másként alakul.

Ami a DAC-hívek és az ön viszonyát illeti, mondjuk úgy, érdekesen alakult. Nagy utat tettek meg, amíg eljutottak odáig, hogy tízezren skandálják a nevét.
– Az elején nem értettem, miért fogadták sokan rosszul, hogy a vezetőség nekem szavazott bizalmat. Dunaszerdahely magyarok lakta város, az itteniek kilencven százaléka nyomon követi az NB I-et, mi több, a DAC mellett mindenkinek van kedvenc magyarországi csapata is, vagyis a szurkolók tisztában voltak azzal, hogy a bajnokcsapattól érkezem. Tudom, hogy nem vagyok Mourinho, még véletlenül sem sorolom magam a világ legjobb edzői közé, ugyanakkor a legjobb szándékkal jöttem ide. Talán több tiszteletet érdemeltem volna, de nem rágódtam rajta sokat. Ahogy haladtunk előre, ahogy jöttek az eredmények, úgy változott a megítélésem, és valóban eljutottunk odáig, hogy egymásra találtunk a drukkerekkel. Sokat kellett tennem ezért, de megérte, mert a lelátóról kapott támogatás elengedhetetlen volt a sikerhez. A szurkolóknak ugyanúgy járt a bronzéremmel párosuló boldogság, mint a játékosoknak.

Kijelenthető, hogy jól döntött, amikor elfogadta a DAC hívását?
– Persze. A klub tulajdonosa, Világi Oszkár minden tőle telhetőt megtesz a jó szereplésért. A klub folyamatosan lépked előre, impozáns stadionban játszhatunk, az akadémia szépen fejlődik, a jövőkép biztató. Mindazonáltal elértünk arra a pontra, amikor dönteni kell. Fel akarjuk-e venni a versenyt a legjobbakkal, vagy megelégszünk azzal, hogy bejutunk a felsőházba? Ha az előbbire esik a választás, arra áldozni kell, öt-hat, ezen a szinten klasszisnak számító labdarúgót igazolnunk kell. Hogy a legendás Puskás Ferencet idézzem: kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci.

A szerződése még egy évig Dunaszerdahelyre köti. Befolyásolhatja a folytatást, ha a tulajdonos úgy határoz, nem szeretne többet költeni az eddigieknél?
– Én úgy hallottam, hogy Világi Oszkár szombat este azt énekelte a fanatikusokkal együtt, hogy a DAC jövőre megnyeri a bajnokságot... A szándék ezek szerint megvan, de ha legközelebb beszélünk, minden kérdést tisztáznunk kell. Őszintének kell lennünk egymáshoz. Ha a tulajdonos arra jut, hogy hajlandó emelni a tétet, és megcélozzuk a csúcsot, benne vagyok, ahogyan azt is elfogadom, ha azt mondja, a jelenlegi feltételek nem változnak, de az elvárás sem: elég bekerülni a felsőházba.

S ha az lesz a vége, hogy a jelenlegi feltételek nem változnak, viszont a csúcsot kell megcélozni?
– Akkor jöhet Mourinho.

Képtelen megtagadni önmagát?
– Mindig mindenben győzni akarok! A vitákat is ezért vállalom. Olyan ez, mint a házasság. Júliusban lesz harminc éve, hogy megnősültem. Mit gondol, az elmúlt három évtizedben minden tökéletes volt? Mindig az enyém volt az utolsó szó? Sohasem veszekedtem a feleségemmel? Ugyan már! A magam csatáit odahaza is megvívtam. Láthatja, a mai napig házasember vagyok, ráadásul boldog ember. Szóval megesik, hogy kompromisszumot kell kötni. Főleg ha ez az érintettek érdeke. Így hát remélem, Dunaszerdahelyen is megtaláljuk a mindenkinek megfelelő megoldást. Annál is inkább, mert ha megszűnne az állásom, otthon kellene ülnöm, az azonban még a nejemnek sem lenne jó, nemhogy nekem.

HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS