Marco Rossi: A Honvédból szívesen elhoznék pár játékost, de...

– Már Dunaszerdahelyen?
– Még nem, de hamarosan ott leszek – árulta el a Nemzeti Sport érdeklődésére a Honvédtól bajnoki címmel búcsúzó, június 11-én két évre a DAC-hoz aláíró Marco Rossi. – Éppen a repülőtéren ért utol, Bécsbe utazom, onnan autóval megyek tovább Dunaszerdahelyre. Csütörtökön vágunk neki a felkészülésnek, a játékosokkal aznap találkozom először, de a szakmai stáb tagjaival már szerdán leülünk, hogy összeállítsuk a következő hetek programját.

– Helyzetét könnyíti, hogy lesz olyan kollégája, akinek nem kell bemutatkoznia.
– Ráadásul nem is egy! Az korábban sem volt titok, hogy a munkámat már Kispesten is segítő Cosimo Inguscio velem tart, de időközben az is eldőlt, hogy a videoelemzőnk, Giovanni Constantino is követ minket. Mindketten sokat tettek azért, hogy a Honvéd aranyérmes legyen, örülök, hogy továbbra is egy csapatot alkotunk. Szívem szerint Tóth Iván kapusedzőtől kezdve Nagy István erőnléti edzőn át a szerelésekért felelős Pandur Róbertig a teljes stábot magammal vittem volna, de ezt sem a DAC-nál dolgozó szakemberekkel, sem a Honvéddal szemben nem tehettem meg. Innen is üzenem nekik, hogy minden pillanatát élveztem a közös munkának, örökké hálás leszek a támogatásukért.

– Az elmúlt hetekben jutott ideje pihenésre?
– Annyi nem, amennyit szerettem volna, ám tíz napot így is a feleségemmel tölthettem. A fejemhez vágta, amikor vele vagyok, akkor is folyton a futballon jár az eszem... Azt sajnálom, hogy a játékosokkal és a szurkolókkal nem tudtam sokáig ünnepelni, mert nem sokkal azután, hogy legyőztük a Videotont, autóba kellett ülnöm, mivel másnap olaszországi keresztelőn volt jelenésem. Tekintve, hogy mifelénk a család szent és sérthetetlen, nem engedhettem meg magamnak, hogy ne legyek ott. Egyszer talán bepótoljuk, ami május végén elmaradt. A nyaralásra visszatérve: kesereghetnék amiatt, hogy kevés időm maradt a szeretteimre, de a futballedző élete már csak ilyen. Jobb ez így, mintha a tengerparton ülve arra várnék, mikor hív már fel valaki, hogy állást kínáljon...

– Négy és fél évig irányította a Honvédot, sohasem tagadta, szorosan kötődik a klubhoz. Ezek után nem lesz furcsa egy másik csapatnál munkába állni?
– Az elején bizonyára az lesz, de nem aggódom emiatt, megbirkózom ezzel a szituációval is. Készen állok az új kihívásra, lelkes és motivált vagyok! Szeretném, ha a DAC is olyan sikeres lenne, mint a Honvéd.

– Vagyis megnyerhetik a szlovák bajnokságot?
– Ha ezt kijelenteném, beképzeltnek tűnnék. Vannak rossz szokásaim, de a nagyképűség nem tartozik közéjük. Szóval maradjunk inkább a tényeknél: a csapat a hetedik helyen zárta az előző bajnokságot. Hozzám hasonlóan a vezetőség tagjai is ambiciózusak, ugyanakkor realisták, egyikünk sem fogalmaz meg a kelleténél merészebb elvárásokat. A Super Liga lebonyolítása különben is változik, az alapszakaszt felső-, illetve alsóházi rájátszás követi. Első lépésben azt akarjuk elérni, hogy a bajnokság második szakaszában az érmekért küzdhessünk, ne a kiesés ellen. Ha ez a vágyunk teljesül, emelhetjük a tétet. Addig viszont felesleges ezen tanakodni, mert mondhatok én most bármit, úgyis a pályán elért eredmények mutatják meg, mire megyek a DAC vezetőedzőjeként. Egyvalami biztos, minél több győzelmet aratunk, annál könnyebb dolgom lesz.

– Egyfajta mankót jelenthet, hogy a keretnek több magyar játékos is a tagja?
– Megismertem a magyar közeget, úgy gondolom, tudok bánni a magyar labdarúgókkal, de nem tehetek én nem is teszek különbséget magyar és nem magyar futballista között. Aki tisztességgel melózik, mindig számíthat rám. Az egyik legfontosabb feladatom az lesz, hogy elfogadtassam magam az öltözőben. A játékosokat meg kell győznöm arról, hogy jó az a stílus, amit képviselek. Ha sikerül, beállnak mögém, és onnantól fogva együtt haladunk tovább az úton. Ez esetben el is juthatunk oda, ahova szeretnénk.

– Így történt ez Kispesten is?
– Valahogy így.

– Tervezi, hogy további magyar futballistákat csábít Dunaszerdahelyre?
– A Honvédból szívesen elhoznék egy-két labdarúgót, a baj az, hogy George F. Hemingway túl sokat kér értük... Komolyra fordítva: ha lesz olyan játékos, aki erősítést jelenthet nekünk, és meg is tudjuk szerezni, gyaníthatóan teszünk kísérletet arra, hogy szerződtessük. Mindenekelőtt azonban a jelenlegi állományt szeretném felmérni.

– Nem. Személyesen alig ismerem őt, csak akkor találkoztunk, amikor az MTK edzője volt. Tisztelem azért, amit elért Dunaszerdahelyen, miután átvette a csapatot, szépen felhozta a hetedik helyre. Azon leszünk, hogy tovább fejlődjünk. Egyébként azért sem kerestem Csabát, mert ahogyan ő is, én is a magam útját járom.

– A szabad perceiben szokott nosztalgiázni?
– Nincsenek szabad perceim... Megannyi gyönyörű emléket őrzök a Honvédról, amelyeket nem könnyű elfelejteni. Persze nem is akarom. Sokan hajlamosak csak a bajnoki címről beszélni, de azon kívül is van mire büszkének lennünk. A négy esztendővel ezelőtti harmadik helyet legalább akkora bravúrnak tartom, mint azt, hogy két éve bent tartottuk a csapatot. Nem véletlenül használok többes számot, mert a sikereket együtt értük el. Nem Marco Rossi érdeme, hogy az elmúlt évek megkoronázásaként a csúcsra jutottunk, hanem mindazoké, akik nap nap után megfeszültek azért, hogy 1993 után újra bajnok legyen a Honvéd. S ha a magam módján hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy a saját területén mindenki jobbá váljon, annak nagyon örülök.

– Ön is jobb edző lett?
– Remélem, igen. Tudjuk, hogy van ez, mindig a győztes edző a jó edző. Úgy érzem, én is fejlődtem, hogy mást ne mondjak, tapasztaltabb lettem. Ráadásul ötvenkét évesen megéreztem az igazán nagy siker ízét: először lettem bajnok. Azért bízom abban, hogy nem utoljára.

– Hallotta, kivel sorsolták össze a kispestieket a Bajnokok Ligája-selejtezőben?
– Persze hogy hallottam! A Hapoel Beer-Seva az előző idényben letette a névjegyét az európai porondon azzal, hogy az Európa-ligában oda-vissza megverte az Intert. Az esélyek sajnos inkább az izraeli aranyérmes mellett szólnak, szinte minden téren jobbnak tűnik a Honvédnál, ám úgy rémlik, a közelmúltban akadt egy csapat, amely bizonyította, hogy a lehetetlen nem létezik.