L. PAP ISTVÁN
L. PAP ISTVÁN
2020.07.13 12:27 Frissítve: 2020.07.13 20:01

Kilencven éve kezdődött el a FIFA első világbajnoksága

Jó ötletnek tűnt, amivel a NOB-nak is oda lehetett dörgölni egyet, aztán sokkal több lett belőle. Az 1904-ben hét európai tagszövetséggel alapított Nemzetközi Labdarúgó-szövetség éppen kilencven éve rendezte meg az első labdarúgó-világbajnokságot, pontosabban a saját világkupáját – 1930-ban Uruguayban.

 

RENDEZZÜNK VB-T!

A RIMET-KUPA

A Világkupát – mármint az eredetit, hiszen azt Brazília 1970-ben, harmadik győzelmekor örökre megnyerte, 1974-től a ma ismert új kupát kapja a győztes – egy évvel az első vb előtt, 1929-ben terveztették meg egy Abel Lafleur nevű francia szobrásszal. Nikét, a győzelem istennőjét ábrázolja, eredeti neve Victory volt, de kezdettől World Cup vagy Coupe de Monde, azaz Világkupa néven ismerték. (A kupát aztán a FIFA korifeusai 1946-ban közfelkiáltással az elnökükről nevezték el, aki utoljára 1954-ben Fritz Walternek adta át – Puskás Ferenc helyett, ugyebár.)

Ma már legenda, hogy a FIFA elnöke, Jules Rimet a bőröndjében utaztatta át az óceánon a később róla elnevezett trófeát. Az első világháború alatt a későbbi président a francia hadseregben szolgált, és harctéri tevékenységéért meg is kapta a Croix de Guerre-t, azaz a francia hadikeresztet. A harcterek helyett azonban a futballpályákon eresztette volna egymásnak a világ nemzeteit, és tervei realizálásán csak lendített, hogy 1919-től ő lett a mai formájában ekkortól működő Francia Labdarúgó-szövetség első elnöke. (Főtitkára pedig az 1960-ban életre hívott Európa-bajnokság kupájának névadója, Henri Delaunay.) Egy rövid, kétéves kényszerű szünetet (1942-től 1944-ig Franciaország német megszállása alatt Henri Jeavin volt az elnök) leszámítva egészen 1949-ig Rimet állt az FFF élén, miközben 1921-ben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség is megválasztotta a sorban a harmadik elnökévé. A Sepp Blatter személyes kérésére 2014-ben elkészült, A közös szenvedély című alkotás, amely a FIFA múltját és jelenét fényezi igencsak elfogult és giccses módon, Jules Rimet-nek méltó emléket állít, a francia futballvezetőt maga Gérard Depardieu (Blattert pedig Tim Roth) alakítja. (A cannes-i filmfesztiválon bemutatott alkotás aztán a nagy nevek ellenére hatalmasat bukott, és a FIFA 2015-ben kirobbanó korrupciós botránya csak rontott az amúgy is siralmas számokon.)

A hivatalos vb-plakát

Az 1924-es olimpián már olyan szembetűnő volt a labdarúgás sikere, hogy Jules Rimet és a FIFA is lépett. Az olimpiákkal ellentétben a profiknak is játékteret biztosító, 1930-ra megszervezett első világbajnokság nyílt hadüzenet volt a NOB-nak, és a két gigaszervezet szembenállása kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) erővel azóta is tart. A hangulatos összeesküvés-elméletek az Uruguaynak ítélt első vb mögött a szabadkőműves Rimet és a szabadkőműves mintaállam Uruguay konspirációját vélik felfedezni, az ügy szempontjából ez lényegtelen: a nemzetközi olimpizmus családjában innentől a futball lett a tékozló fiú.

Miután az 1924-es olimpián először jelentek meg nem európai csapatok, az Egyesült Államok, Egyiptom és a későbbi győztes Uruguay, 1928-ban pedig Argentína és Mexikó is, egyértelmű lett, hogy a futball kinőtte az öreg kontinenst, és minden vírusnál hatékonyabban terjedt el szerte a világon. A FIFA 1926-ban határozta el, hogy lesz saját világbajnoksága, 1928-ban az is eldőlt, hogy az elsőt 1930-ban rendezik, és a továbbiakban az olimpiák közötti páros esztendőkben, azaz négyévente kerül rá sor.

Hat ország jelentkezett első házigazdának, Magyarország, Hollandia, Olaszország, Svédország, Spanyolország – és Uruguay. A hollandok és a svédek a választás finisében az olaszok javára visszaléptek, ám Jules Rimet a globalitás jegyében még úgy is az 1924-es és 1928-as olimpiai bajnok Uruguaynak adta végül a rendezés jogát, hogy az országban kizárólag Montevideóban voltak úgy-ahogy alkalmas stadionok, amelyek közül egyedüliként a híres Centenario volt teljesen rendben a maga 90 ezres befogadóképességével, nem véletlen, hogy a világbajnokság mérkőzéseinek több mint a felét, 18-ból 10-et, köztük az utolsó hármat is, itt rendezték meg. Csak éppen a július 13-i rajtig nem adták át, azzal gondosan megvárták Uruguay függetlenségének századik évfordulóját, 1930. július 18-át, csak ekkor avatták fel a hazaiak Peru elleni (1:0) meccsén, és innentől már valamennyi vb-meccsnek otthont adott.

AZ ELŐZMÉNYEK

Az 1930-as volt az egyetlen világbajnokság, amelyet nem előzött meg kvalifikáció, inkább a FIFA az év február 28-án mind a 41 tagszövetségének meghívót küldött, gyanítva, hogy Dél-Amerikába olyan sokan azért nem utaznak majd el. Mivel Európát ekkor 25 ország képviselte (amibe az angolok, a skótok, a walesiek és az északírek éppen nem tartoztak bele, mert 1928-ban az amatőr játékosok díjazása körüli vitában megsértődtek, és csak 1946-ban tértek vissza...), Rimet túlzottan is jól kalkulált, az oda és vissza is két-három hetes hajóutat, továbbá az ott tartózkodást a labdarúgók munkahelyi elfoglaltságuk mellett értelemszerűen alig-alig tudták bevállalni, még úgy sem, hogy a rendező Uruguay a költségek nagyját állta.

A két ázsiai (Japán és Sziám, a mai Thaiföld) tagország indulása fel sem vetődött, az egyetlen afrikai, Egyiptom megpróbált eljutni a vb helyszínére, de Marseille-ben lekéste a csatlakozást és visszafordult, a 13 amerikaiból viszont kilenc is ott volt Uruguayban, ahová végül négy európai merészkedett át az Atlanti-óceánon.

Az öt európai pályázó természetesen megsértődött, és eleve nem kelt útra, így aztán Magyarország sem érezte úgy, hogy feltétlenül Uruguayban lenne a helye. Holott talán lett volna keresnivalónk, hiszen egy évvel korábbi dél-amerikai túráján a Ferencváros például 3:2-re megverte az olimpiai bajnokot. (Válogatottunk azóta is csak az 1950-es vb-re nem nevezett, a második vesztes háború után a brazíliai torna költségei nem fértek bele a szűkös büdzsébe.) Az európaiak közül a németek, az osztrákok, a csehszlovákok és a svájciak is azzal magyarázták a távolmaradásukat, hogy játékosaik nagyjából három hónapra képtelenek lennének a világ túlsó felére utazni.

Az uruguayi válogatott

A FIFA érezte, hogy meleg a helyzet, kínjában még az angoloknak is küldött táviratot, de a nem is tag FA hallani sem akart az ötletről. A jelentkezési határidő zárultáig egyetlen európai sem mondott igent, amire a dél-amerikaiak sértődtek meg, és már azzal fenyegetőztek, hogy ott hagyják a FIFA-t. Rimet elsőként – nem meglepő – a franciákat győzte meg (na, nem mindenkit, az edző Gaston Barreau és a legjobb védő, Manuel Anatol nem volt hajlandó utazni, az előbbit a vb-n Raoul Caudron helyettesítette), és belga alelnöke, Rodolphe Seeldrayers is sikerrel agitált a részvétel mellett az övéinél (akik legjobb csatárukra, a karrierje alatt majdnem 1-es meccs/gól mutatóval rendelkező Raymond Braine-re nem számíthattak, akit egy kávézó szabálytalan üzemeltetése miatt éppen eltiltottak). A románok két hete hivatalában lévő királya, II. Károly maga vette kezébe az ügyet, már hárman voltak tehát, sőt a király meggyőzte a jugoszlávokat (mármint a szerbeket, mert egyetlen horvátot sem sikerült – kollégája, I. Sándor király ezt nehezményezte is) is, így jött össze az Európából induló nagy négyes.

Az egyetlen gond az volt, hogy el is kellett valahogyan jutni Uruguayba...

A népes román kompánia június 21-én Genovából indult a Conte Verde fedélzetén, a küldöttséget maga II. Károly vezette, aki igazi rejtői figura lehetett, amolyan századeleji playboy: először is személyesen állította össze a vb-keretet, az ilyen-olyan okból eltiltott játékosoknak amnesztiát adott, továbbá munkahelyeiken az állam nevében három hónapra átvállalta a fizetésüket – ehhez képest az már semmiség, hogy a hajón végig a csapattal is edzett... (Amúgy pedig a portugáliai Estorilban száműzetésben halt meg 1953-ban, 1950-től 1956-ig Horthy Miklós is a szomszédságában élt...) A Conte Verde a Cote d'Azurön, Villafranche-sur-Mernél felvette a franciákat és a trófeát hozó Jules Rimet-t, továbbá a három francia és belga, azaz európai játékvezetőt. Negyedikként Constantin Radulescu is beugrott kétszer partjelzőnek, amikor éppen nem játszottak a románok, ha már egyszer ő volt a szövetségi kapitányuk... Barcelonában felszálltak a belgák, Rióban pedig a brazilok, a Conte Verde szép időt hasított, mert 13 nap alatt átkelt az óceánon, mígnem július 4-én, két héttel a rajt előtt máris befutott Montevideóba.

Az argentin gólkirály, Guillermo Stábile gólja a döntőben

A jugoszlávok akkorra döntöttek a részvétel mellett, amikorra a Conte Verde már megtelt, így kénytelen voltak más utat választani: háromnapi vonatozás után Marseille-ben szálltak fel a Florida nevű gőzösre, éppen arra, amelyikről az otthonról időben elinduló egyiptomiak egy nagy Földközi-tengeri vihar miatt lemaradtak...

A TORNA

A TÉNYEK

1. labdarúgó-világbajnokság, Uruguay
1970. július 13–30.
A nevező csapatok száma:
13 (Dél-Amerika: 7 – Uruguay, Argentína, Bolívia, Brazília, Chile, Paraguay, Peru; Európa: 4 – Belgium, Franciaország, Jugoszlávia, Románia; Közép- és Észak-Amerika: 2 – Egyesült Államok, Mexikó)
Stadionok száma:
3 (Montevideo: Estadio Centenario, Estadio Gran Parque Central, Estadio Pocitos)
Mérkőzések száma:
18
Gólátlag:
3.89
Nézőátlag:
32 808 

A DÖNTŐ
1930. július 30., 14.15 óra, Montevideo
Uruguay–Argentína 4:2 (1:2)

Estadio Centenario, 68 346 néző. V: Langenus (belga)
URUGUAY:
Ballestrero – Nasazzi, Mascheroni – Andrade, Fernández, Gestido – Dorado, Scarone, Castro, Cea, Iriarte. Szövetségi kapitány: Alberto Suppici
ARGENTÍNA:
Botasso – Della Torre, Paternoster – J. Evaristo, Monti, Suárez – Peucelle, Varallo, Stábile, Ferreira, M. Evaristo. Szövetségi kapitány: Francisco Olazar és Juan José Tramutola
G:
Dorado (12.), Cea (57.), Iriarte (68.), Castro (89.), ill. Peucelle (20.), Stábile (37.) 

A VÉGEREDMÉNY
Világbajnok:
Uruguay, 2. Argentína, 3. Egyesült Államok, 4. Jugoszlávia, 5. Chile, 6. Brazília, 7. Franciaország, 8. Románia, 9. Paraguay, 10. Peru, 11. Belgium, 12. Bolívia, 13. Mexikó

A GÓLLÖVŐLISTA (ÉLCSOPORT)
Gólkirály:
Guillermo Stábile (argentin) 8 gól
2. Pedro Cea (uruguayi) 5
3. Bert Patenaude (amerikai) 4
4. Peregrino Anselmo (uruguayi), Carlos Peucelle (argentin), Ivan Bek (jugoszláv) és Preguinho (brazil) 3-3

Tizenhárom csapat összejött végül, és egy négyes, valamint három hármas csoportban neki is vágott a küzdelmeknek. A nyitó mérkőzést Franciaország és Mexikó a mindössze ezer néző befogadására alkalmas parányi Estadio Pocitosban játszotta, amely ez idő tájt a Penarol pályája volt. Több mint négyezren zsúfolódtak be, és láthatták a vb-történelem első gólját, amelyet a déli féltekén, a júliusi hóesésben a 19. percben a Sochaux 22 éves csatára, Laucien Laurent szerzett, a franciák 4:1-re nyertek.

Ha már szó esett Radulescuról, a bolíviaiak szövetségi kapitánya, Ulises Saucedo is sípot ragadott, ráadásul az Argentína–Mexikó (6:3) meccsen három tizenegyest is ítélt (erről az összecsapásrüól hjiányzott az argentinok kapitány,a Manuel Ferreira, mert haza kellett ugrania Buenos Airesbe jogból vizsgázni az egyetemen...), a brazil Gilberto de Almeida Rego pedig valahová siethetett, mert hat perccel hamarabb fújta le az argentin–franciát (1:0), miközben épp egy tiszta francia gólhelyzet alakult volna ki... A nagy tiltakozásra aztán levezette a maradék játékidőt is, de újabb találat már nem született.

Szerencsére a csoportok végső sorrendjénél nem kellett sokat számolgatni, ugyanis Uruguay, a brazilokat is elverő Jugoszlávia, Argentína, valamint az Egyesült Államok is százszázalékos teljesítménnyel végzett az élen, és jutott egyből az elődöntőbe. (A jugoszlávokat az uruguay sajtó a torna alatt csak „Ichachos”-nak hívta nevük végződése alapján, lám, nem csak a paksi edző, Osztermájer Gábor tudja, kik azok az „icsek”.) Aztán július 26-án az argentinok 6:1-re átgázoltak az amerikaikon, másnap pedig az uruk 5:1-re a jugókon – létrejött a dél-amerikai álomdöntő, éppen abban a párosításban, mint két évvel korábban az amszterdami olimpián.

Mindkét nemzet megőrült a finálé előtt, több mint tízezer argentin érkezett meg, jórészt hajókkal Mondevideóba, de a kikötő olyannyira megtelt, hogy a többségük oda sem ért a kezdő sípszóra a Centenarióba. További ezrek a La Plata folyón keltek át csónakokkal, és a háborúkból ismert „Victoria o muerte” (Győzelem vagy halál) kiáltást skandálták – nem véletlen, hogy a bejáratoknál mindenkit megmotoztak, nehogy fegyvereket vigyenek be az arénába.

A döntőre vezeti ki a csapatokat a két csapatkapitány, az uruguayi José Nasazzi (jobbra) és az argentin Manuel Ferreira

Ahogyan az 1928-as olimpián (1:1 után megismételt meccsen 2:1-re), most is az uruguayiak nyertek végül, az Andrade-féle aranygeneráció két ötkarikás siker után az első vb-n is felült a trónra. A félidőben még 2:1-re vezető, végül 4:2-re vesztes Argentína Gullermo Stábile gólkirályi címével (8 gól) vigasztalódott. Más kérdés, hogy 2006-ig azt is hihette, hogy a vb-történet első mesterhármasa is a Mexikó ellen triplázó Stábiléé, akkor azonban a FIFA utólag az amerikai Bert Patenaude-nak adta Tom Florie gólját, de neki kettő már eleve volt Paraguay ellen – azt a meccset viszont július 17-én játszották, két nappal az argentin–mexikói előtt...

A Világkupát Jules Rimet az uruguayi szövetség elnökének, Raúl Judénak adta át a tomboló hazai nézők legnagyobb gyönyörűségére, az pedig természetes, hogy a döntő másnapját, július 31-ét Uruguayban munkaszüneti napnak nyilvánították. Alighanem a Buenos Aires-i uruguayi nagykövetség munkatársai is szívesebben lettek volna otthon, mert a feldühödött argentinok a vesztes finálé után kövekkel dobálták be az épület ablakait...

Hét uruguayi labdarúgó lett kétszeres olimpiai bajnokból hirtelen világbajnok is – a csapat első számú kapusa, Andrés Mazali azonban nem lehetett közöttük. A 28 éves játékos ugyanis kissé nehezen viselte a torna előtti négyhetes összetartást, egy ízben kiszökött a csapat szállásáról (egyesek források szerint azért, hogy a feleségével találkozzon, a korabeli bulvármédia egy ismeretlen szőkéről írt...), amiért Alberto Suppici kapitány kidobta őt a keretből, és soha többé nem lehetett válogatott. A döntő játékosai közül az argentin csatár, Francisco Varallo élt a legtovább – ő 2010 augusztusában fél évvel a századik születésnapja után hunyt el.

A győzelem pillanata a Centenarióban

Hivatalosan az Egyesült Államok lett az első vb-harmadik, mert eggyel jobb volt a gólkülönbsége, mint a jugoszlávoknak, akik viszont az elődöntőben a győztes Uruguaytól kaptak ki, így a mai napig saját magukat tartják a jobbik elődöntősnek. Ha már bronzmeccset nem rendeztek (1934-ban játszották az elsőt), amúgy pedig az amerikai és a jugoszláv válogatott is megkapta a bronzérmeket.

Ha kissé döcögve is kezdődött, sikertörténet lett Jules Rimet álmából: a labdarúgó-világbajnokság elindult hódító útjára, és mára leigázta az egész világot.

2020.10.26 21:43:23

Minden más foci MONCZ ATTILA

ALAPVONAL. Pépét a Lille 2017-ben mindössze tízmillió euróért vette meg az Angers-től, majd két évvel később nyolcvanért adta el az Arsenalnak. Hetvenmillió eurós tiszta haszon…

2020.10.26 12:16:23

Minden más foci TŐKE JÁNOS

Nem született gól Zentán, Szabó Zoltán együttese ikszelt a Csukaricskivel.