Született: 1966. október 26., Livno, Jugoszlávia |
„Elnézést, éjjel érkeztem vissza Milánóból, az Inter bázisán jártam egyeztetni Luciano Spallettivel, igen későn keltem” – szabadkozik Zlatko Dalic délelőtt fél 11-kor, amiért nem vette fel a telefont az előzetesen megbeszélt 9 órás időpontban. Mint valami dörzsölt titkosügynök, ígéri, sms-t küld arról, hogy hol és mikor találkozhatunk vele Zágrábban. Hamarosan megérkezik az üzenet, benne a 12 órás időponttal és a Jelacic bán tér legelőkelőbb kávézójának nevével. Rangrejtve, arcát kabátja hajtókájával takarva vág át a járókelők tömegén, egy-két autogramot, fotót azonban így sem tud megúszni. Asztalhoz ül velünk a helyiség egyik hátsó, sötét zugában, és arra kéri a fényképész kollégát, a feltűnést kerülendő csak egy-két fotót készítsen róla. A horvát válogatott 51 éves szövetségi kapitánya kissé fáradtnak, ziláltnak tűnik, két utazás között éppen csak néhány órát tölt a horvát fővárosban, ezért különösen méltánylandó, hogy nem sajnálja idejét a Nemzeti Sporttól.
– Miben látja a horvát mentalitás erejét?
– Amikor a világbajnokság után elemzések születtek csapatunk teljesítményéről, a szerzők rendre a játékosok egyéni képességeire hívták fel a figyelmet, és arra, hogy a legnagyobb klubokból, a Real Madridból, a Barcelonából, a Juventusból, az Interből verbuválódott a válogatott. Ez azonban csak az egyik oldal. Én kezdettől fogva arra törekedtem, hogy az együttes karakterén változtatva egységes, áldozatkész közösséget építsek. Olyan csapatot, amelyet erős egyéniségek alkotnak, de a legfőbb vonása az, hogy sohasem adja fel a harcot. Célom volt elérni, hogy a játékosok higgyenek magukban, a saját tudásukban – és nem utolsósorban bennem mint edzőben.
– Nem jutott sok ideje az átalakításokra. Az utolsó vébéselejtező előtt, kétezertizenhét októberében nevezték ki Ante Cacic utódjaként, vagyis miután a csoport második helyére vezette és a görögök elleni pótselejtezőn sikerre vitte a csapatot, mindössze fél éve maradt a közös vébéfelkészülésre. Mi volt a módszere?
– Az első edzéstől próbáltunk csapatban gondolkodni. Rengeteg időt, naponta két-három órát is szántam arra, hogy a játékosaimmal egyenként elbeszélgessek. Meg akartam velük értetni a szándékaimat, és azzal, hogy szemtől szemben elmondom nekik elvárásaimat, egy kicsit nyomást is gyakorolni rájuk, motiválttá tenni őket.
Ivica Medo, a gol.hr szakírója: |
– Láttuk az oroszok, az angolok vagy akár a franciák elleni mérkőzésen is, mekkora elszántság, harci szellem fűtötte játékosait. Honnan fakadt ez az erő?
– Európa legjobb klubjaiban játszva talán még inkább hiányzott a futballistáknak, hogy a válogatottal is sikert érjenek el. Néhányan azzal is tisztában voltak, Oroszország valószínűleg az utolsó esélyt kínálja nekik. Ott van például Luka Modric, aki harminchárom évesen elmondhatta ugyan magáról, hogy a Real Madriddal szerzett négy Bajnokok Ligája-aranyérmet, a horvát válogatottal viszont nem nyert semmit. A torna után visszavonulók, Mario Mandzukic, Danijel Subasic, Vedran Corluka szintén harminc felett járnak, átérezték az alkalom súlyát. És ahogy mentünk előre, egyre izmosodott a hitünk, Nigéria, Argentína, Izland legyőzése, a dánok, az oroszok, az angolok elleni továbbjutás fokról fokra lökött minket tovább a siker felé vezető úton.
– Melyik volt a legnehezebb edzői döntése a világbajnokságon?
– A párbeszéd híve vagyok. Sohasem határozok fontos kérdésben anélkül, hogy ne egyeztetnék előtte a játékosaimmal. A végső szót azonban én mondom ki. Nem volt könnyű lépés hazaküldeni Nikola Kalinicet a torna közben, hiszen az egyik legjobb játékosunk, de a fegyelem és a csapategység megtartása érdekében muszáj volt megtennem. Nem vagyok büszke a drasztikus megoldásra, mert nem örömmel választottam, nem is az én stílusom az ilyesmi, ám beláttam, a munkámnak ez is a része. Kötelességem akadályozni mindent, ami rombolhatja a csapatot.
– Miként értékeli Luka Modric szerepét a csapaton belül?
– Ő a kapitányunk, a kulcsemberünk, aki képes hajtani az egész csapatot. Ám ami ennél fontosabb, nemcsak nagyszerű játékos, hanem remek ember is. Komoly, megbízható vezér, akire fel lehet nézni. Megérdemelten nyerte el a világbajnokság, Európa és a világ legjobbjának járó címet. Luka a mi talizmánunk.
– Mivel magyarázza a különös jelenséget, hogy az alig több mint négymillió lakosú Horvátország ontja magából a legnagyobb futballtehetségeket, miközben a tízmilliós Magyarországnak be kell érnie néhány európai középszinten jegyzett labdarúgóval?
– Különleges emberek vagyunk, erős sportolói hozzáállással megáldva. Ez a titka a horvát sikernek más csapatsportágakban, kosárlabdában, röplabdában, kézilabdában is. Vannak nagyszerű harcosaink. Kis ország a miénk, de sok-sok erőtartalékkal. Talán a gének is magyarázzák ezt.
– Mit jelentett a világbajnoki ezüstérem a horvát népnek?
– Számomra nagyobb öröm volt látni Horvátország boldogságát a világbajnokság idején, mint maga az ezüstérem. Az emberek álmaikat élték meg, rövid időre a mi országunk volt a legjobb hely a világon. Nem számított semmilyen hétköznapi probléma, nem nézte senki a sovány fizetését, el lehetett felejteni a holnapok nyűgét, csak a válogatott körül forgott minden gondolat. Meccsről meccsre gyulladt be egyre jobban az ország, eleinte csak a főbb helyeken nézték a meccseket, aztán kisvárosok, falvak terein is, és végül mindenütt úrrá lett a láz. Több mint egymillióan ünnepeltek az utcákon. A délszláv háború után felnőtt nemzedékek most tapasztalhatták igazán, mit jelent horvátnak lenni, horvát zászlót lengetni, mit ér a szabadság, milyen a valódi hazaszeretet.
– Létezik horvát futballstílus? Ki lehet tapintani játékukban nemzeti vonásokat?
– Igen. A játékot élvezni nekünk belső késztetés, ezen alapszik a labdabirtoklásra építő futballunk, és ha védekezünk, akkor is csapatban gondolkodunk. A mi játékosainkra jellemző, hogy teljes szívvel támadnak és teljes szívvel védekeznek. Lehet, hogy ez a hozzáállás benne van a vérünkben. Harcolni a sikerért, a családért, a pénzért. Valamiért mindig harcolunk.
– Miként juthatna a magyar labdarúgás közelebb a horvát szinthez?
– Hinni kell a szövetségi kapitányban. Ha teljes bizalmat és szabadságot élvez és érzi az igényt a sikerre, akkor érhet célt. Mifelénk, Kelet-Európában gyakori szokás, hogy egy-két rossz eredmény után azonnal kirúgják az edzőt. Nem szabad. Időt kell adni neki. Hosszabb távlatokban érdemes gondolkodni. Nem hat hónapban, hanem minimum két-három évben.
– Világosan látszik a horvát utánpótlás-nevelés kivételes hatékonysága. Ezen a téren miként javítható a magyar futball?
– Magyarországon rengeteg pénzt és energiát fektetnek az akadémiákba, és ez jó irány. Olyan fiatal játékosokra van szükség, akikben van akarat, akik éhesek a sikerre. A válogatottnál melléjük kell megtalálni azokat a tapasztalt, idősebb futballistákat, akik egyensúlyt teremthetnek a csapaton belül. Ugyanakkor legyen egy mag, amelyre építhet a szövetségi kapitány. Az állandó változtatás, kísérletezgetés nem vezet jóra, ki kell választani azt a húsz-huszonöt embert, akivel együtt lehet dolgozni. Tényleg, ki is most az edző a magyaroknál?
– A nyár óta az olasz Marco Rossi, aki korábban bajnokságot nyert a Honvéddal, Szlovákiában pedig dobogós lett a DAC-cal.
– Ezek szerint ismeri a magyar viszonyokat, a hazai bajnokságot. Szerintem enélkül senki sem boldogulhat szövetségi kapitányként, főként ha idegen országból érkezik. Tisztában kell lennie a helyiek gondolkodásmódjával, a helyi közeggel és persze a játékosok képességeivel. Két-három év türelemre biztosan szüksége lesz, az eredmény nem jön egyből.
– Mi történt a horvát válogatottal a spanyolok elleni, szeptemberi Nemzetek Ligája-meccsen? A hat nullás vereség a nagy leeresztés, a világbajnoki másnaposság jele?
– Kiürültünk. Elveszítettünk mindent, az ösztönzést, az érzelmeket. Ez valahol érthető következménye annak, hogy előtte elértük a maximumot. Oroszországban óriási teljesítményt nyújtottunk, a játékosoknak volt mit kipihenniük, mentek Ibizára, Mallorcára, élvezték a siker ízét. Nehéz volt visszazökkenni. Most innen kell fokról fokra visszakapaszkodnunk, hogy az Eb-selejtező kezdetére elérjük a legjobb formánkat. A mi fókuszunkban az Európa-bajnokság áll, nem a Nemzetek Ligája.
– A vb után meghökkentő nyilatkozatot tett: úgy érzi, egyesek csak az alkalmat lesik, hogy kitúrják a helyéről. Kikre gondolt?
– Ez már a múlt. Nem szeretnék róla beszélni. Úgy döntöttem, folytatom. Pedig talán nekem is a vébé utáni pillanat lett volna a legalkalmasabb a távozásra, ott álltam a csapattal a csúcson, annál feljebb nemigen juthattunk. Úgy éreztem azonban, nem csalhatom meg az országot, az embereket, akik hisznek bennem.
– Meddig tervez kapitányként?
– Kétezerhúszig, az Európa-bajnokságig érvényes a szerződésem, de ez nem jelent semmit. Ha úgy érzem, mennem kell, hamarabb felmondok. Elértem majdnem mindent edzőként, világbajnoki ezüstérmes lettem, az al-Aint ázsiai Bajnokok Ligája-döntőbe vezettem, a világ három legjobb trénere közé választottak. Nyomás nélkül dolgozom.
– Mit gondol, Horvátország jelenleg a világ második legerősebb válogatottja?
– Nem egy meccs, a franciák elleni döntő alapján lettünk ezüstérmesek. Ott volt előtte a selejtező, a pótselejtező, hat vébémérkőzés, sok-sok munka. Nem kérdés, hanem tény, hogy másodikok vagyunk. Persze senki sem gondolja, hogy közben a horvát bajnokság elitliga lenne.
– Jól viseli a hirtelen jött népszerűséget?
– Megváltoztatta az életemet a világbajnokság. Pályafutásom legszebb időszakát éltem meg a nyáron, de el kell felejtenem, ami három hónapja történt, és a jövőre összpontosítanom. Egyszerű ember vagyok, egy azok közül, akiket itt látunk most magunk körül a kávézóban vagy kint a Jelacic téren.
Az interjú szervezésében nyújtott segítségéért köszönet Polgár László zalai tudósítónknak.
