MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2019.06.25 23:25

Egyszer élünk – Malonyai Péter publicisztikája

 

Egyáltalán nincs beleszólásunk abba, mikor születünk, ezzel együtt megesik, hogy csak nehezen törődünk bele, hogy akkor élünk, amikor. Mifelénk és a sportban meglehetősen gyakori mostanság, hogy a korábbi klasszisok felsóhajtanak: „Rosszkor születtem!”

Tudomásul véve a világ rendjét is nehéz vitatkozni velük, hiszen napjainkban sokkal többre viszi – elsősorban persze egzisztenciálisan –, aki kimagasló egyénisége a sportágának. Attól függően persze, mennyire népszerű, eladható, üzletesíthető, amit űz, lát-e benne fantáziát egy-egy kiemelt támogató. Nehéz tehát megcáfolni a régi nagyok felvetését, de talán nem is kell. Az, hogy változik a világ és benne szinte minden, aligha szorul bővebb fejtegetésre.

Ezzel együtt érdekes az összehasonlítás a múlttal. Ott van például két világbajnoki ezüstérmes csapatunk, az 1938-as és az 1954-es magyar futballválogatott. Nyolcvanegy esztendővel ezelőtt a Párizsban döntőig jutó válogatottban számtalan klasszis szerepelt. Legyen elegendő csupán arra utalnom, hogy Lázár Gyula, Sas Ferenc és Sárosi György játszhatott Közép-Európa válogatottjában Nyugat-Európa ellen, Zsengellér Gyula pedig Európáéban Anglia vendégeként. És mégis: Lázár az Elektromos Műveknél, Sárosi dr. a BSZKRT-nál, Zsengellér pedig a Tungsramnál tisztviselői állást vállalt. Hogy mennyit jártak be, édes mindegy, a lényeg, hogy nem mondhatták, mint a maiak: „Csak a futballra kell koncentrálnom.”

Ne feledjük, ők (és még sokan mások Orth Györgytől Schlosser Imrén át Toldi Gézáig) akkor lettek Európa-hírű futballisták, amikor még nem volt televíziós közvetítés, s a rádió is különlegességnek számított. Ez azért fontos, mert ha itthon látják például a válogatott világbajnoki mérkőzéseit 1938-ban, meglehet, nem kapnak hideget-meleget az ezüstérmes hazaérkezés után.

Ugyanez érvényes az Aranycsapatra is, pontosabban a svájci világbajnokságon (1954) második helyezett klasszisokra. Elképzelhető, hogy megértőbb a közvélemény (nem a rendszerrel, a csapattal szemben), ha látja, milyen heroikus küzdelemben jutott túl a negyeddöntőn (Brazília: 4:2) és az elődöntőn (Uruguay: 4:2, hosszabbítás után). Nem megyek bele a berni finálé (Németország: 2:3) óta visszatérően előkerülő „Miért vesztettünk?” kérdéskörbe, ám hogy rengeteg erejük ment el a két előcsatározásra, aligha vitatható.

Közülük csupán Czibor Zoltán, Kocsis Sándor és persze Puskás Ferenc futott be valódi (értsd: nyugat-európai) profi karriert. Érdemes felidézni Zsolt Róbert szavait, aki a Labdarúgók, sportolók című, 1978-ban megjelent könyvében szemtanúként írja: „Ha Grosics, Puskás, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és Czibor két évtizeddel később születik, alighanem elhomályosítják Cruyff és Beckenbauer hírnevét. Vagy legalábbis együtt emlegetik őket. Nincs semmi nacionalista gőg abban, hogy a hetvenes évek labdarúgásának egyetlen olyan csapata sem volt, mint az ötvenes évek magyar válogatottja”. Ami a futballisták klasszisát, tudását illeti, ide sorolható még a következő generációból Albert Flórián, Bene Ferenc, Farkas János, Göröcs János, Mészöly Kálmán is (és még sokan mások), akik szintén nem lehettek valódi profik.

Sokan mondják, hogy akkoriban még szögletes volt a labda, rengeteg volt a hely a pályán a játékra, ám idézném egyetértőleg Baróti Lajost, a háromszor is magyar szövetségi kapitány anno visszatérően állította, ha ma játszanának, és vállalnák a kétségtelenül ezerszer intenzívebb munkát, a legnagyobbak közé emelkednének.

Egyébként nem csupán a mi fiaink, az 1954-ben győztes (nyugat)német csapatban szereplők is úgy érezhették, hogy rosszkor születtek. A csapatkapitány Fritz Walter például elmondta, hogy a világbajnoki címért fejenként összesen kétezer márkát kaptak, egyébként pedig egy bajnoki után Kaiserslauternben boldog volt, amikor kézhez vehetett ötven, száz, nagy ritkán kétszáz márkát prémium gyanánt. Húsz évvel később (1974) a Franz Beckenbauer fémjelezte német válogatott tagjai fejenként hetvenezer márkával gazdagodtak az aranyéremnek köszönhetően, nem beszélve arról az átlagban százezerről, ami a különféle nyilatkozatokért, reklámokért, autogramokért, könyvekért járt nekik. Négy évvel később a győztes argentinok 25 ezer dollárhoz jutottak. Ehhez képest csak a FIFA jóvoltából a tavalyi világbajnokságon nyertes franciák 38 millió (10.4 milliárd forint), az ezüstérmes horvátok 28 millió (7.7 milliárd forint), a bronzérmes belgák pedig 24 millió dollárt (6.6 milliárd forint) kasszíroztak.

Kétségtelen, hogy amikor még voltak (világ)klasszisaink, nem forgott annyi pénz a futballban, mint manapság. Amikor például Puskásék 1956 és 1957 fordulóján vacilláltak, hogy elmenjenek-e Magyarországról, még meglehetősen kevés klub volt képes jelentős összegeket (akkori mércével persze) költeni játékosokra, mindenesetre a Real Madrid és a Barcelona közöttük volt – Puskás, illetve Czibor és Kocsis szerencséjére. Ők legalább eljutottak odáig, hogy megtudják, mennyi a klasszisuk valós értéke.

Az első magyar futballista (Bálint László) 1979-ben szerződhetett hivatalosan külföldre a szocialista Magyarországról. Meglehetősen későn, akkor, amikor Jugoszláviá-ban már természetes volt a nyugat-európai kontraktus, s a lengyeleknél is akadt néhány profinak álló. Egyértelműen politikai okokból szorultak itthon azok, akiket hívtak – minden eszközzel védték az (ál)amatőrizmust, közkeletű kifejezéssel a szocialista profizmust. És még 1979 után sem volt természetes, hogy hivatásos lesz valaki. Tóth József (1951) a hetvenes-nyolcvanas évek Újpesti Dózsájának balhátvédje mondta egy interjúban: „Az 1982-es spanyolországi világbajnokság után az Austria Wien megkeresett, megállapodtunk, de természetesen valaki itt is keresztülhúzta a számításomat. Meggyőződésem, hogy néhány magas rangú embernek nem tetszett a szókimondásom, és ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Úgy érzem, nagyon rosszkor születtem, hiszen manapság egy ilyen kaliberű futballista, mint amilyen én voltam akkor, sikerrel megalapozhatja a jövőjét, nekünk az ezerhatszáz forintos győzelmi prémiumokból sokkal nehezebb volt.” Vagy a Diósgyőr legendás játékosa, Salamon József (1948) véleménye: „Az biztos, hogy rossz-kor születtem, játéktudásommal manapság multimilliomos lennék, de ezen már nem tudok változtatni.”

Azért itt is árnyalt(abb) a kép, Soós István (1952), a ZTE korábbi kiválósága szerint: „Ha később születtem volna, talán nagyobb karriert futok be. De sohasem játszhattam volna olyan labdarúgókkal együtt, akik még nemzetközi klasszisok voltak Magyarországon. Minden megközelítés kérdése.”

Ez sem vitatható, ahogy az sem, hogy aki arról beszél, rosszkor született, alapvetően kimondva-kimondatlanul a pénz oldaláról közelíti meg a témát, meglehetősen gyakran azért, mert egzisztenciális gondjai vannak. Az pedig aligha vigasztalja, hogy a háttér természetes: meglehetősen felgyorsult a (futball)világ, egyre több a pénz, egyre fontosabb (értékesebb) a siker, s nem utolsósorban egyre többen és többen látják a világ legjobbjainak meccseit.

Ennek már irodalma van, nem megyek bele, legfeljebb csak annyiban, hogy hiába telt el már három évtized a rendszerváltás, tehát a legújabb kori magyar futballprofizmus teljes térnyerése óta, nem köszön vissza a múlt: nincsenek olyan klasszisaink, akiket nem szerződtetni kívánnak, hanem akikért egyszerűen kapkodnak a legnagyobb klubok. Mondják, ennek oka, hogy akkoriban a labdarúgás kitörési pont volt még hazai viszonyok között is, ám én ebben nem hiszek. Ha valamikor, most aztán tényleg tőkésíthető a futballtudás – ha létezik, ha valóban nívós, figyelemre méltó. Hogy mifelénk a legtöbben megelégszenek a lehetőségek töredékével, más mese, most elegendő, ha leszögezzük: a maiak nem mondhatják, hogy rosszkor születtek.

Húsz év múlva sem.

2019.07.16 23:30:11

Minden más foci nemzetisport.hu

2019.07.16 23:00:18

Minden más foci VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. A kenyérkereső sportembereket tisztelni illik, bármennyire is szeretné az ember jobbnak hinni magát, mint azok, akik a gyepen rohannak a labda után.

2019.07.12 01:32:24

Minden más foci BACSKAI JÁNOS

NYÁRI ÁTIGAZOLÁSOK, 2019. Eljutottak a mélypontra a hercegségben, talán újra ésszel építkeznek Jardimék.

2019.07.11 21:19:32

Minden más foci SZÖLLŐSI GYÖRGY

NS-VÉLEMÉNY. A klubok pénzbüntetéseit kinevetik a játékosok.

2019.06.23 17:34:24

Minden más foci BACSKAI JÁNOS

MAJDNEM-TRANSZFEREK. A Flamengo két magyar zsenitől is kosarat kapott, de majdnem összejött a Pelé, Farkas duó.