Adiós, Örök Kapitány! Raúl búcsút intett a futballnak

Október közepe óta – azóta, hogy Raúl bejelentette, az idény végén felhagy a profi labdarúgással – gondolkodtam azon, milyen írással lehetne búcsúzni, tisztelegni egy ekkora legenda előtt. Rengeteg időm volt, Raúl jó fej volt, nem egyik napról a másikra „hagyott itt minket”. A szűk egy hónapban – ha számításaim nem csalnak – 29 angol és spanyol nyelvű cikket olvastam végig Raúl pályafutásáról, visszavonulásáról. Mindegyik másként emlékezett meg a spanyol futball és a Real Madrid egyik legnagyobb alakjáról, hihetetlen statisztikák, emlékezetes gólok, számos trófea, megható történetek és sok-sok egyéb érdekesség.

Aztán eljött a bizonyos nap, november 15. – ami egyébként édesanyám születésnapja, ezúton is csókoltatom! –, Raúl utolsó profi tétmeccsének napja. Nem is Raúl lenne, ha utolsó mérkőzésén nem bajnoki döntőn lépett volna pályára immár a New York Cosmos játékosaként félisteneként. Az elődöntőben nem mellesleg győztes gólt szerzett, mi sem természetesebb…

Szóval vasárnap este volt, egész nap szakadt az eső, a magyar válogatott – ahogy az magától értetődő módon előre borítékolható volt – kijutott az Eb-re, semmi különös. Egy kontinenssel arrébb meg egy elképesztően nagy legenda utoljára készült kifutni a gyepre.

És ekkor jutott eszembe. Miként lehetne szebben elköszönni attól az embertől, akiért azóta rajongtam, amióta életemben először véletlenül belebotlottam a labdába, minthogy még egyszer utoljára (jó, biztos lesz még millió jótékonysági öregfiúkmeccs) megnézem játszani. Játszani… Én hülye! FUTBALLOZNI!

A lehető legtörvényesebb módon megkerestem az amerikai másodosztály bajnoki döntőjének közvetítését, s a festői szépségű Zugló tetőtéri lakásában leültem egy pofa sörrel a kezemben meccset nézni, élvezni a világ legjobb sportját, nosztalgiázni az Örök Kapitánnyal. Ahogy előbújt a játékoskijáróból, sugárzott róla az, amit a „mai” labdarúgók közül én már senkinél sem érzek. A szerénység, az alázat, az elegancia, az igazi futball…

Ismerik azt az örök igazságot, hogy szerelmes többször is lehet az ember élete során, de első szerelme mindenkinek csak egy van? Remélem, sőt tudom, nem vagyok egyedül, akinek Raúl volt az első nagy „szerelme” a foci iránti rajongás felé vezető bekötő úton haladva. Egyedülálló labdarúgó, kivételes sportember…

A Cosmosnak nyolc perc kellett a gólhoz, na nem Raúl szerezte (túl szép is lett volna…), hanem a 29 éves argentin támadó, Gastón Cellerino, akit simán el tudnék képzelni az NB I-ben is, akkora spíler. Na de ki volt az első, aki a gólszerző nyakába ugrott, mint az apja elébe rohanó kisgyerek? Eltalálták, a 38 éves levezető világklasszis, a háromszoros BL-győztes csatár, a Real történetének (CR miatt már csak második) legeredményesebb játékosa, Raúl González Blanco.

Atyaég, belegondolni is rossz, hogy egy Raúllal kevesebb lesz a futball. Meg mernék esküdni bármire, hogy a labda mosolyog, amikor hozzá kerül – pedig tényleg csak egy sört ittam. Telnek a percek, mondanám, hogy tipikus, az amerikai másodosztályra jellemző iramban, mederben csordogál a finálé, de életemben nem láttam még amerikai focimeccset teljes egészében – persze az NFL, az más, de erről majd akkor, ha Peyton Manning, J. J. Watt vagy Marshawn Lynch akasztja szögre a stoplist…

Tizenkilencedik perc, Cellerino hatalmas helyzetet puskázott el, pedig Raúl akkora zsugát osztott ki, mint én a keddi focin Pista haveromnak (aki mellesleg ugyanúgy elbaltázta a helyzetet, mint ez az argentin „klasszis”). Jó, lehet, hogy az amerikai másodosztály döntője egy kicsit rangosabb esemény, mint a zuglói Hajós Alfréd Általános Iskola műfüves pályáján rendezett kedd esti derbik…

A szünetben a Twittert görgettem, egész Spanyolország, na meg a fél világ Raúlról csicsergett. Egyesek azt írták, imádkoznak, hogy Raúl góllal búcsúzzon. Na igen, a gólok. Egy csatárt mégiscsak azok jellemeznek. Raúlnak szerencsére volt néhány. A Real Madridban konkrétan 323, a válogatottban meg 44. Ja és a Bajnokok Ligájában 71. Mindhárom rekord volt jó ideig, csak jött David Villa, Cristiano Ronaldo és Lionel Messi – de persze nem sajnálom tőlük!

Közben elment a második félidő fele, a Cosmos megint betalált, de a játékvezető nem adta meg a gólt, mert Raúlt szabálytalannak látta. Na persze, alig ért hozzá a kapushoz… De Raúl nem reklamál, sohasem szokott. Mert ő ilyen, az óvodában is sportszerűség volt a jele. Sajnos az Ottawa egyik játékosa, a kanadai Mason Trafford nem a raúli iskolát követi, és egy taposás miatt azonnal kiállítják. A piros lapról jut eszembe: az ugye megvan, hogy Raúl 21 éves pályafutása alatt egyszer sem kapott pirosat? No komment…

Felpörög az összecsapás: az Ottawa tíz emberrel egyenlít, de a Cosmos azonnal válaszol (sajna megint nem Raúl…), aztán Marcos Sennát – ja igen, a másik visszavonuló spanyolról még nem is írtam – arcon vagy mellbe (késő volt, nem láttam tisztán) találta egy stoplis, s jön az ilyenkor kötelező tömeges lökdösődés. De jön Raúl is! Békíteni. Vele nem pöröl senki. Mindenki tiszteli, akármerre jár. Még Barcelonában is, ahol oly sok el Clásicón tört borsot a katalánok orra alá. Emlékszem, amikor csöndre intette az egész Camp Nout… CR akkor még súlyzókkal a vádliján edzett valahol Lisszabonban.

Mert ő ilyen, kiérdemli mások tiszteletét, s nem csak a pályán nyújtott teljesítményével. Régen hallottam olyan legendás történetet, hogy amikor csapatkapitány lett Madridban, Raúl mindig elsőként érkezett az edzésekre, s utolsóként távozott. Jobban belegondolva, talán nem is annyira hihetetlen történet ez…

A hajrában Raúlnak két helyzete is volt, de nincs szerencséje, nem talált be. Raúl nem szerzett gólt az utolsó tétmérkőzésén… De nem emiatt lesz hiányérzete, amikor majd az unokáknak mutogatja az ereklyéit. Igen, most jön az a fránya rész, amit marha jó lett volna kihagyni. Nem, nem a Király-kupáról van szó, amit Raúl tizenhat spanyolországi idény alatt egyszer sem emelhetett a magasba, hanem annál sokkal becsesebb serlegekről. Luis Aragonés pont akkor zárta be a válogatott kapuit Raúl előtt, amikor a spanyol futball a csúcsra ért, két Európa-bajnokság és egy világbajnokág lett a munka gyümölcse. Pedig ki ne tudná, Raúl vízhordóként is elkísérte volna Casillasékat Ausztriától kezdve, Dél-Afrikán át Ukrajnáig.

A Cosmos 3–2-re megnyerte a döntőt, Raúl újabb trófeával lett gazdagabb, ez neki a 23. volt irigylésre méltó, 21 évet átölelő pályafutása során. Nem is rossz arány, évente egy aranyérem… A Real Madriddal tizenhatot, a Schalkéval és az al-Szaddal egyaránt kettőt, a New York Cosmosszal hármat érdemelt ki. Hogy aztán az egyéni díjairól, gólkirályi címeiről ne is beszéljünk… Tényleg ne, mert szerintem már így is kapok majd a fejemre a karaktercunami miatt.

Raúl ugyanúgy zárta pályafutását, mint minden idők legjobbja, Pelé, a Király: a Cosmos játékosaként bajnoki címmel.

Vége. Raúlt nem látjuk már többet úgy hajtani, mint ahogy tette azt most is a döntőben… Talán ez jellemzi a legjobban a játékát, a győzni akarás, a bizonyítás. A csapat sikere mindenek előtt. Lehet, ezért nem nyert sohasem Aranylabdát. Mert neki mindegy volt, hogy egy harmadosztályú spanyol csapat ellen, a BL-döntőben, a Camp Nouban vagy épp Katarban lépett pályára, csak a szívén feszülő címer érdekelte.

De ennyi volt. A történet – amely 1994. október 29-én Zaragozában vereséggel kezdődött – 2015. november 15-én New Yorkban győzelemmel ért véget. Raúl több mint ezer tétmeccsen szerepelt pályafutása során, négyszáznál is több alkalommal talált be és majdnem ugyanennyiszer csókolta meg a jegygyűrűjének a helyét gólöröm közben.

Aki statisztikákkal teli, hagyományos búcsút várt Raúlról, szíves elnézését kérem. Zárásként álljon itt a kedvenc emlékem az Örök Kapitányról, Spanyolország 7-eséről. Bízom benne, nem csak az én szememben ez a favorit.

Választhattam volna az 1996-os, Fradi ellen szerzett tripláját, a Vicente Calderónban lőtt csodagólját 1997-ből; vagy amikor 2007-ben megbúbolta az akkor még csak 19 éves, Aranylabda nélküli Lionel Messit, aki három gólt szerzett egy el Clásicón. Vagy a 2000-es és 2002-es BL-döntőben szerzett góljai közül bármelyiket. Az sem volt semmi, hogy Cristiano Ronaldo 2013-ban, Raúl hivatalos realos búcsúmeccsén lemondott a hetes mezről, hogy az ünnepelt abban szerepelhessen.

Ezek helyett jöjjön egy 2012-es felvétel, amelyen a Schalke elképesztő módon búcsúztatta a klubnál csupán két szezont eltöltő Raúlt. Nézzék, ahogy a spanyol futball legnagyobbja öt gyermeke társaságában meghatóan köszön el Gelsenkirchentől és egyben Európától! Ez a futball…

Raúl, köszönünk mindent!