Csellóművész – Sinkovics Gábor publicisztikája

Reisz volt közöttünk a legügyesebb. Reisz, aki jobban és ügyesebben alkalmazta a biciklicselt, mint a Pospisil fivérek, az esernyőtrükköt pedig lazán vetette be egy hónapos aszály idején is. Amikor a szezon első meccsét lejátszottuk, és gól nélküli döntetlent értünk el a Ganz-Mávag Kőbányai úti salakos, földes, poros, agyagos talajú pályáján, úgy ünnepeltünk, mintha az ellenfélnél Tostao és Jairzinho támadott volna. Reisz azon a találkozón is megmutatta, hogy különleges talentum lakozik benne, húzogatott, elébe csúszó lábakat ugrott át könnyedén, a testével balra dőlt, aztán mégis jobbra húzta el a labdát a riadt hátvéd orra előtt. Jó csapat volt az a kerületi serdülő három, s már sejteni lehetett, hogy néhányunk akár nagyobb karriert is befuthat. Miskolczi Béla, Bokrosi később a Bp. Honvéd fakóban is szerelést húzhatott, Kerkápoly pedig, aki úgy nézett ki, mint a skót Billy Bremner ministránskorában, végigsprintelte, száguldozta a pályát.

Mégis – Reisz volt az igazi gyöngyszem.

A mérkőzés végén készült fotó olykor a kezembe akad, látom magunkat csapzottan, boldogan, mint egy győztes világbajnoki döntő után. Ott guggolunk a porban, rajtunk fakó, hosszanti kék-fehér csíkos dressz, a szemünkben pedig kíváncsiság és reménykedés. Mi voltunk a műanyag flakonos iskolatejivó nemzedék, szigorúan szívószállal hörpintve a „nedűt”. S mi voltunk azok, akik szakadt medicinlabdával, kinyúlt gumi ugrókötelekkel, ütött-kopott, agyonhasznált labdákkal tréningeztek, természetesen szigorúan salakos pályán. Mi voltunk azok, akiknek az akadémia kifejezés még ősz szakállú, szemüveges tudósokat jelentett, vagy legalábbis Öveges professzort, aki a televízió képernyőjén magyarázta el a leghülyébbeknek is, ha a vízzel teli kádban hajszárítóval vízilabdáznak, rázós élményben lehet részük. Akkoriban még Az Orion űrhajó kalandjai nyugatnémet sci-fi sorozatban sem hangoztak el olyan kifejezések, mint mobil, internet, facebook, gigabyte, vénaszkenner és hasonlók. Ellenben gyakran használtuk azt a szót, hogy cselló. A félreértések elkerülése végett ennek semmi köze nem volt ahhoz a hangszerhez, amely gyönyörű dallamokat varázsol a zenerajongók fülébe. A cselló kifejezés azt jelentette, becsapni, átfűzni az ellenfelet.

Mert a csel volt a futball értelme.

A futball legizgalmasabb, legemlékezetesebb, leglátványosabb s legmámorítóbb mozzanata.

Mert láttuk mi, az iskolatej-nemzedék tagjai, hogy Franz Beckenbauer milyen tanári módon passzol jobb külsővel, s indítja a védők között előretörő Gerd Müllert. S láttuk azt is, ahogy Páncsics Miklós, az FTC legendás középhátvédje jobbra és balra keresztez, irtózatos testi erejét felhasználva szinte elsodorja, megállítja, a taccsvonalon kívülre penderíti az ellenfél csatárait. Mégis. Johan Cruyff megindulásairól, feltartóztathatatlan vágtáiról álmodtunk, ahogy megindul az NSZK kapuja felé a ’74-es világbajnoki döntő első percében, a csel legalább annyira fontos része volt az életünknek mint amikor tétova mozdulatokkal deréktól felfelé, óvatosan eljutottunk Elvira háta közepéig, a melltartókapocsig. Senki sem mondta, hogy ne cselezzünk. Sem az edzésen, sem a meccseken. Taktika volt, naná: „Te, fiam, majd lefogod az ellenfél jobbszélsőjét, ha már balhátvédet játszol, de kiütöd a center fogát, ha a helyzet úgy hozza, hiszen te vagy a beállós, s te rúgd be a ziccert, ha már centerként szerepeltetlek…” Fájdalom, de tolódásról, védekezésről akkortájt még nem esett szó. Sőt, arra sem emlékszem, hogy bármelyik edzőm kiejtette volna a száján az ötösön parkoló buszt. Amúgy sem olyan egyszerű, mert az ormótlan Ikaruszokkal hosszú időbe telt volna bejutni, begurulni bármelyik pályára. Így aztán játszottunk gyakorlatilag úgy, ahogy a helyzet hozta, a védők természetesen hátul maradtak (elvégre taktikai fegyelem is létezik…), a csatárok pedig elöl tették a dolgukat.

Ma ez hiányzik a leginkább a futballból. A felszabadult játék öröme – a cselezés mámora.

Nagyjából harmincéves Nemzeti Sport-os pályafutásom alatt természetesen én is észrevettem, változott a világ, változott a futball is. A játék gyorsabb lett, összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mint akár tíz vagy húsz éve. A labdarúgók sprintben közlekednek, lehetőség szerint atletikus felépítésűek, tökéletes kondíciójúak, és a pillanat törtrésze alatt döntenek. Nincs hely, nincs idő, nincs lehetőség cselezni, trükközni, mert rád csúsznak, rád vetődnek, elgáncsolnak, elrántanak, levadásznak. Én mégsem hallottam egyetlen Barcelona-meccs közvetítése során sem, hogy Pep Guardiola vagy Luis Enrique kidagadt erekkel torkaszakadtából üvöltötte volna a kispad előttről Lionel Messinek: „Tíííz, ne cseleeeeezzen!” Ha Messi cselezni akar, hát cselez. Mert ő már pontosan tudja, hogy a busz ott parkol az ellenfél ötösén. Sőt, megszokta. Megszokta a sűrű védőhálót, azt is, hogy hárman-négyen veszik körbe, hogy talpalatnyi hely sincs arra, hogy meglóduljon, ő mégis meglódul. Mert a Jóisten olyan tehetséggel áldotta meg, amilyenről mi, halandók csak álmodozhatunk. Ezt a fajta virtuozitást akkor sem lehet tanítani és megtanulni, ha az edzések hétfő reggel hétkor kezdődnek, és péntek este tizenegy óra tájban érnek véget.

Az akadémiákon talán külön tantárgy a cselló. Bizonyára akadnak felkészült trénerek, akik könyvből olvasva megmutatják, miként lehet becsapni az ellent. A mi akadémistáink, a Facebook-nemzedék tagjai alighanem szorgalmasak, lelkesek, a frizurájuk modern, a tetoválásuk egyelőre visszafogott (később aztán ez változik, van bőven felület…), és már tudnak játékrendszerben gondolkodni. Kívülről fújják a taktikát, mozgásuk precíz, begyakorolt, szervezett. Csak az individuum hiányzik. Az egyéni megmozdulás.

Leginkább a cselló hiányzik, amellyel át lehet hatolni a kínai nagy falon is.

Nem kell messzire menni a példákért. Láttuk a válogatottat Andorrában, s láthattuk a Vasast Budapesten a Beitar Jeruzsálem ellen is. Tétova tili-toli, körbepasszolt védőfal, egy átadás előre, aztán egy hátra, aztán megint egy előre, és megint hátra. Majd jött az ívelés, hátha bepattan a labda valakiről vagy valamiről. A Coventry City és az Ipswich Town futballozott így 1963-ban. Mi, az iskolatej-nemzedék egészen mást láttunk. Mi lelkesen figyeltük itthon, ahogy Kocsis Lajos, a Csikó trükközik, ahogy Zámbó Sándor csapja be a jobbhátvédeket, ahogy Nyilasi Tibor lódul meg a félpályától, és meg sem áll a hálóig, ahogy Izsó Ignác szinte helyben járva fekteti fűbe a hátvédeket. És persze láttuk Törőcsik Andrást, a virtuózt. Láttuk, ahogy játszik, szinte szórakozik a bekkekkel. Egy csel, és a stadion közönsége felmorajlik. Két csel, már hallatszik a nagy karéjban, hogy húúúúú. Három csel, és mennydörgött, felrobbant a hatalmas aréna. Kese mozgása akár egy argentin táncosé. Törő-tangó tombolóknak.

Ez volt a futball. Ez volt az, ami miatt annyian jártak meccsre. S ma azt hallom, olvasom, legutóbb épp Détári Lajos beszélt ilyesmiről, hogy már a legkisebb gyerekeknek is azt üvölti az edzőjük: „Ne cseleeeezz!” Egyébként az NB I egyik legszebb szólógólját, amelyet meleg szívvel ajánlok utánpótlásedzőknek, különböző licences tanfolyamokon részt vevőknek, Váczi Zoltán mutatta be Székesfehérvárott a Vasas futballistájaként a Videoton ellen. Javaslom bemutatásra, megtalálható az interneten, bárki megnézheti. Nem tudom, mi lesz az imádott játékunkkal, ha Lionel Messi és Cristiano Ronaldo szögre akasztja a csukát. Mert vannak remek zsugások, Eden Hazard, Mbappé, Neymar, és még sorolhatnám. És itthon is akadnak pillanatok a zöld gyepen Lazovicstól, Lanzafamétól. Csak a mi gyerekeink nem annyira muzikálisak.

Híres csellóművész manapság a francia Gautier Capucon.

De én mégis Reisz csellójára emlékszem, és azt látom ma is magam előtt. Reiszből egyébként nem lett futballista. A cselló helyett más hangszert választott.

S többnyire hamis kottából játszott.