Messi argentin kapitány? CR Real-edző? Viccnek is rossz...

Alábbi összeállításunkban három társaságra bontottuk az aranylabdásokat, kizárólag edzői munkásságukat figyelembe véve.

ARANYLABDÁSOK, AKIKBŐL SZAKMAILAG KEVESET VAGY ÉPPEN SEMMIT SEM PROFITÁLT A LABDARÚGÁS

Az első csoportba kerültek azok, akik meg sem próbáltak a sportágon belül maradni trénerként, vagy maximum egy-két kósza kísérletük akadt csupán. Rövid ideig ülhettek kispadon, esetleg rangon aluli feladathoz jutottak, tudásukból, képességükből, tapasztalatukból így vajmi keveset profitáltak a tanítványok. Ide kerültek azok is, akik továbbra is a labdarúgásban éltek, viszont sportvezetőként, reklámarcként szakmailag már semmit sem tudtak átadni. Nem kell hozzá jósnak lenni, elég némi felszínes rálátás az aranylabdások rivaldafényen kívül eső életére, hogy megállapítsuk: ez a társaság a legnépesebb.. Nézzük a neveket.

Sir Stanley Matthews esete kimondottan rendhagyó, hiszen legendaként rögtön az első, kurtára sikerült angliai megbízatásától ügy megcsömörlött, hogy valósággal elmenekült a hazájából. Afrikában találta meg maga számára az élet kihívását: nagy politikai visszhangot kiváltva szegény sorsú fiatalokat edzett. Ő volt a „fekete ember fehér arccal”. Sir Bobby Charlton élete bizonyos szempontból hasonlít Matthewséra. Az első menedzseri feladatába – amely szintén rangon aluli volt – belecsorbult a bicskája, és soha többé nem élesítette ki. Az futballtól elszakadva az üzleti életben vállalt munkát, illetve karitatív tevékenységet is folytatott. Az MU életére 1984 óta elnökségi tagként azért van némi rálátása.

Lev Jasin sportvezetőként közel húsz éven át szolgálta a Dinamo Moszkvát. Hatvanévesen hunyt el, szobra a klub stadionja előtt áll. A korát messze megelőzően már a hatvanas években kiváló fizikai adottságaira alapozó, amúgy ösztönös portugál zseni, Eusébio élete végéig a futball, plusz kiemelten Portugália és hazája válogatottjának a reklámarca, utazó nagykövete volt.

Az egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián visszavonulását követően több tisztséget is betöltött a Ferencváros labdarúgócsapatánál – rövid ideig Líbiában edzősködött –, elsősorban vezetői feladatok találták meg, a kispadról az ifjúságiakat irányította. A franciák ikonja, Raymond Kopa az üzleti életben találta meg a számításait, és a labdarúgók érdekvédelmi szervezetében is aktív volt. Az argentin származású Omar Sivori szülőhazájában klubedző is lehetett, majd a válogatottat kijuttatta az 1974-es vb-re, de miután összekülönbözött a politikai vezetéssel, az NSZK-ban már nem ő ült a kispadon. Azt követően 2005-es haláláig rövid kitérőtől eltekintve sikerrel tartotta magát távol a labdarúgástól.

A skót Denis Law tévés és rádiós szakértőként maradt kapcsolatban a labdarúgással, öt gyerek nevelése mellett másra aligha futotta az erejéből és idejéből. Diana lánya az MU sajtórészlegén dolgozik. George Best esete tipikus futballsztáré, bár azok között mégis rendhagyó, akik hozzá hasonlóan eljutottak egészen a csúcsig. A MU-drukkerek kedvence, akit még Pelé is minden idők legjobbjának nevezett, már játékosként nagykanállal habzsolta az életet. A tíz éve elhunyt klasszis 28 esztendős korára kiégette magát az élvonalból, bár utána tíz évig még megélt a múltjából. Azt követően ő, és vélhetően a futball sem vágyott közös utakra, alighanem mindkét fél számára így volt a legkorrektebb.

A még olasz mércével mérve is feltűnően elegáns – a játékstílusa is ilyen volt – Gianni Riveráról sejteni lehetett, hogy inkább vezetői, irányítói erények vannak benne túlsúlyban. Előbb a Milan alelnöke volt, 1986-ban azonban – Silvio Berlusconi színre lépésekor – váltott és elment politikusnak, még az Európai Parlamentbe is eljutott. Két éve visszatalált a gyökerekhez: az olasz szövetség alkalmazásában a covercianói edzőképzésért felel. Alighanem Allan Simonsenben is több potenciál volt annál, minthogy a feröeri és a luxemburgi válogatottnál kerüljön parkolópályára.

A nyolcvanas évek legendái közül Karl-Heinz Rummenigge némi televíziós szakértősdit követően megörökölte Franz Beckenbauertől a Bayern München (klub)vezetését. Paolo Rossi kis túlzással egymaga nyerte meg az olaszoknak a '82-es vb-t, az ország hőse volt, viszont edzőként az első lépéseket sem sikerült megtennie.

Michel Platini 1988 novemberében, a Ciprus ellen elért 1–1 után lett a francia válogatott szövetségi kapitánya, ám az olaszországi vb-kvalifikációt vele sem sikerült megmenteni. Az Eb-selejtezők ugyanakkor jól sikerültek – volt közben egy 19 meccses veretlenségi szériájuk –, de még mielőtt túl sokra vitték volna, titkos esélyesként nyeretlenül csomagoltak a csoportkör után. Platini váltott, a sportpolitika felé fordult. A '98-as vb szervezőbizottságának első embereként útja egyenes volt az UEFA elnöki székéig. Megannyi változást hozott az európai labdarúgásban, szakmai fortélyokat azonban tőle is legfeljebb régi felvételeken lehet ellesni, és nem a kedd délutáni edzésen a hátsó füvesen. A sportág legfelsőbb vezérkarán végigsöprő korrupciócunami őt is elsodorta: a FIFA etikai biztossága a napokban nyolcéves eltiltást mért ki rá. Mindezt a francia rendezésű Eb előtt – már a csoportkör decemberi sorsolásán sem vehetett részt –, micsoda blama...

A szovjet (ukrán) Igor Belanov sportvezetői tevékenysége Svájcban gazdasági és szakmai értelemben is kudarc volt, mostanság Odesszában a nevét viselő futballakadémia tulajdonosa. Jean-Pierre Papin rövid időre legalább megpróbálta az edzősködést; hogy nem vitte sokra, az csak részben az ő hibája, bár nyilván a saját a felelőssége is megvan benne. Roberto Baggio közéleti szerepei mellett 2010-től két és fél éven át az olasz szövetség alkalmazásában állt, ám hiába van meg a legmagasabb szintű edzői képesítése, 48 évesen nem osztanak neki lapot. Vagy amit osztanak, azt nem veszi fel...

Az első nem európai aranylabdás, George Weah a libériai politikai életben hallatott magáról. Matthias Sammer olykor buktatókkal, ám mégis ígéretesen induló edzői karrierjének az vetett véget, hogy komoly sportvezetői feladatot kapott. Még csak 38 éves volt, amikor a német szövetség technikai igazgatónak nevezte ki, feladatát a korosztályos válogatottak felügyelete mellett az jelentette, hogy Joachim Löwvel közösen a kor kihívásainak megfelelően alkossák meg a sportág modern német filozófiáját. Az eredmények mutatják: jó munkát végeztek. Sammer 2012 nyarán váltott, és a Bayern München sportigazgatója lett.

Rivaldo nemrég még a pályán is aktív volt, egyelőre sportvezetője annak a klubnak, amelyből visszavonult. A topszint nem kifejezetten ambicionálja, jelenleg semmiképp. Luís Figo inkább sportvezetői babérokra törne, az elitben uralkodó kaotikus helyzet akár pozícióhoz is juttathatja. A FIFA-elnökség például megmozgatta a fantáziáját, de hiába pályázott – 48 csapatos vb-vel kampányolt –, a végső szavazás előtt visszalépett. Vélhetően kivárásra játszik, az idő nem sürgeti: idén töltötte be a 43. életévét. Michael Owen több vasat is tart a tűzben, de ezek egyike sem az edzősködés.

Ronaldo 39 évesen akár még mindig a pályán lehetne, ha a térdei bírnák, és akár csak fele akkora belső motivációval rendelkezne, mint Cristiano Ronaldo. A 2014-es vb egyik nagyköveteként megbízatása tavaly kifutott. Egyelőre keresi a helyét a futballban, amelytől láthatóan nem akar elszakadni: az észak-amerikai Fort Lauderdale Strikers kisebbségi tulajdonosa. Feltűnése edzőként bármely topcsapat kispadján talán még nagyobb meglepetésként hatna, mint esetleges visszatérése a pályára. Pavel Nedved és a Juventus kapcsolata a cseh klasszis 2009-es visszavonulását követően sem szakadt meg: 2012 októberétől igazgatósági tag lett, aztán három év munkásságának köszönhetően alelnökké lépett elő. Andrij Sevcsenko hiába gondolta úgy, hogy majd edzőként marad benne a labdarúgásban, elsodorta a mindig hangos és pezsgő ukrán politikai élet, ami a feszült orosz viszonyt ismerve mostanság különösen nem tűnik békés terepnek. A 39 éves, 111-szeres válogatott klasszis nevével vélhetően még találkozunk a labdarúgásban, kérdés azonban, hogy mikor és hol.

ARANYLABDÁSOK, AKIK KARRIERJÜK UTÁN EDZŐK LETTEK, A VISSZHANGOS SIKEREK AZONBAN ELKERÜLTÉK ŐKET

Alfredo Di Stéfano játékos-pályafutása és egyénisége alapján sokkal többre volt hivatott annál edzőként, mint amit aztán a valóságban elért. Nyert argentin és spanyol bajnokságot, utóbbit azzal a Valenciával, amellyel 1980-ban a KEK-ben is diadalmaskodott, de például a három nemzet válogatottjában is megforduló – igaz, vb-n soha nem játszó – klasszis szövetségi kapitányként már nem próbálhatta ki magát. Ellenben a Real Madridnál bő két évtizeden a klub át első számú reklámarca lehetett. Az egyetlen született spanyol aranylabdás, Luis Suárez megkapta az élettől a lehetőségeket – edzette többek között az Intert, a Sampdoriát, tizenegy évet dolgozott spanyol szövetségi edzőként, ebből hármat kapitányként –, de nem alkotott maradandót. Vagy csak rosszkor volt jó helyen...

Josef Masopust a visszavonulását követően 23 éven át dolgozott edzőként, három esztendeig irányította a csehszlovák válogatottat is. Egy hazai bajnoki aranyérem került fel a dicsőségfalára. Gerd Müller tíz évig kallódott, amíg edzőként megtalálta a helyét. Illetve a hely találta meg őt. A német nemzet bombázója barátai támogatásával került alkoholelvonóra, majd kapott mentőövet a Bayern amatőrjeinél és ifijeinél, akikkel 22 éven át dolgozott a ma már Alzheimer-kórban szenvedő gólzsák.

A görögországi tanulóéveket követően Oleh Blohin két periódusban is irányította az ukrán válogatottat – például a hazai rendezésű, 2012-es Eb-n –, 63 évesen még lehet is benne pár év, de a zeniten alighanem már túljutott. Ami eddig nem sikerült neki, az már nem ezután jön össze. Kevin Keegan edzői munkássága nagy kérdőjel marad, hiszen hiába a klubszinten elért sikerek – PL-érmek, bajnokként feljutás az élvonalba a Newcastle United, a Fulham és a Manchester City élén is –, angol szövetségi kapitányként megbukott: övé a legrosszabb mutató a válogatott edzői közül. Ötvennégy évesen tulajdonképpen nyugdíjazta magát, ám a szívére hallgatva rövid időre még visszatalált a Newcastle-hoz. Az újramelegített szerelem azonban nem működött, hiába a szurkolói támogatottság, a klubvezetőkkel való nézeteltéréssel, majd pereskedéssel rövidre zárta magát. Kispadon azóta sem ült, csupán a kommentátori székben.

A holland tulipánok két aranylabdása közül Ruud Gullit és Marco van Basten esetében fénykorukban bárki letette volna a nagyesküt, hogy klubszinten és válogatottként is sztárcsapatokat irányíthatnak majd, méghozzá eredményesen. Gullit rögtön meg is kapta a lehetőséget, de az idő múlásával nem fel-, hanem leépítette magát. 1997-ben FA-kupát nyert a Chelsea-vel, két szezon után azonban távozott. A Newcastle United élén sikertelenebb, az Ajaxszal sikeresebb éve volt, bő tíz éve azonban két klubnál fordult már csak meg: az LA Galaxynál és a Tyerek Groznijnál. A futball alighanem tudna még profitálni belőle – idén volt 53 éves –, de valószínűbb, hogy neki már nincsenek ebben az irányban nagyobb tervei. Az 51 éves Van Basten volt már holland kapitány – jelenleg is a válogatott szakmai stábjának tagja –, hazájában dolgozott három klubnál, eredményei azonban meg sem közelítik azt az időszakot, amikor még a pályán az ő góljai döntöttek a nagy trófeákról, úgy klub-, mint válogatott szinten. Viszont változatlanul ott van a tűz közelében, még az is lehet, hogy öt-tíz év múlva máshogyan értékeljük majd az edzői munkásságát.

A volt magyar szövetségi kapitány, Lothar Matthäus ellenben már nincs közvetlenül a tűz közelében. A sportágban jeles eseményt – nagy tornát, BL-döntőt, sorsolást – változatlanul nem rendeznek nélküle, de az aranyifjak életét élő 54 éves német legendát eddig is elkerülték a nagyobb kihívások. 150-szeres válogatottként hazájában nemhogy kispad, még szakmai sámli sem jutott neki. Minden bizonnyal nem holnap kapja meg a Bayern vagy a német válogatott irányítását. Még valószínűbb, hogy holnapután sem...

Kortársában, a 49 éves bolgár Hriszto Sztoicskovban volt és van kurázsi, más kérdés, hogy ez mostanság leginkább csak a nyilatkozataiból derül ki. Platinihez és Van Bastenhez hasonlóan ő is hamar hazája szövetségi kapitányi székében találta magát, de onnan dicstelenül távozott, elsodorta az Albánia elleni 0–0. A Celta Vigónál nem tudott úgy lépcsőfokot váltani, mint Luis Enrique – aki a Barcelonához került, majd nyert bajnokságot meg BL-t –, és vélhetően a dél-afrikai Mamelodi Sundowns irányítása sem a szakma csúcsa. Mint ahogyan a vietnami kapitánykodás sem. Hazai feladatait követően ismét csapat nélkül van az öntörvényű Sztoicskov.

Zinedine Zidane egy ideig vacillált, hogy edzősködésre adja-e a fejét, némi kihagyást követően aztán beadta a derekát. A Real Madrid francia ikonja a felnőttek mellett is dolgozott már, jelenleg a tartalékokat pallérozza. Személye egyre „fenyegetőbb” árnyékot vet Rafa Benítezre, akivel az ősszel hullámzóan teljesítenek a madridiak. Márpedig arrafelé nem szeretik az efféle hullámokat, csak annak a teteje elfogadható. Mindenesetre Zidane-t adottságai edzőként is alkalmassá teszik az igazán nagy feladatokra, idővel talán átkerülhet harmadik csoportunkba. Kérdés: mikor jön el az ideje, valóban felkészült-e a nagy feladatra, illetve milyen a szerencsefaktora. Friss hír: Spanyolországban úgy tudják, hogy Florentino Pérez klubelnök végérvényesen letette a voksát mellette, így a francia örökli meg Rafa Beníteztől a Realt.

ARANYLABDÁSOK, AKIK KARRIERJÜK UTÁN EDZŐKÉNT IS A TOPSZINTET KÉPVISELTÉK

Johan Cruyff edzőként hasonló utat járt be, mint játékosként. Előbb az Ajaxnál tette le markánsan a névjegyét, ahol két Holland Kupát (1986, 1987), valamint KEK-et (1987) nyert. Ezt követően a Barcelonával ért fel a csúcsra. A gránátvörös-kékekkel zsinórban négy bajnoki címet szerzett (1991–1994) , 1992-ben pedig elhódította a klub első BEK-trófeáját. Az általa több mint húsz évvel ezelőtt irányított katalán Dream Team a mai napig igazodási pont a labdarúgásban. Még inkább az a holland és spanyol futballiskola ötvözetéből született Barca-filozófia – az utánpótlásképzésen át az első csapat hadrendjéig –, amelynek köszönhetően az utóbbi évtized legeredményesebb klubja lett az immár ötszörös BEK/BL-győztes etaloncsapat. Lassan húsz éve már, hogy Cruyff kiszállt a napi mókuskerékből, ám a futballban továbbra is naprakész, mindig markáns véleményére a mai napig adnak. Irányította a leginkább csak szimbolikus jelentőségű katalán válogatottat, viszont a holland és a spanyol nemzeti csapatnak nem lehetett szakmai vezére.

Franz Beckenbauer esetében nagy visszhangot váltott ki, hogy 39 évesen, játékos-pályafutása lezárását követően egy évvel, a szükséges edzői végzettség nélkül kapta meg a sokra hivatott nyugatnémet válogatott irányítását. Azt azonban az indulásnál sejteni lehetett: akinek annyira a zsigereiben van a futball, és olyan erős a kisugárzása, mint neki, az messzire eljuthat a csapatával, annak a génjeiben a tudás és a tapasztalat mellett bizony ott van a siker is. Ez esetében vb-arany- (1990) és -ezüstérmet (1986) jelentett. Bajnok lett Franciaországban (Marseille, 1991) és Németországban (Bayern, 1994), a müncheniekkel 1996-ban (beugróként) elhódította az UEFA-kupát. A kispadról az útja az elnöki székig rövid és egyenes volt, hírnevét és vezetői képességeit alelnökként a német szövetség is kamatoztatta. Közel két évtizedes sportvezetői tündöklést követen azonban neve több felelős sportvezetővel együtt besározódott. Tavaly a FIFA kilencven napra eltiltotta mindennemű labdarúgással kapcsolatos tevékenységtől, miután a szervezet a 2018-as és a 2022-es vb-rendezés korrupciógyanúja miatt vizsgálódott. És akkor még hol volt az idén kipattant botrányt, miszerint a 2006-os, német rendezésű vb-pályázat során nem legális háttéralkuk tevékeny részesévé vált. Egyelőre nincs pellengérre állítva, de a világnak és alighanem Németországnak Beckenbauer már nem teljesen az, mint volt akár két-három évvel ezelőtt.