Paolo Maldini elnökségi tag lett a Csak 18 éven felülieknek! klubban

Hogy röviden válaszoljunk: legjobb tudásunk és az internetes források szerint egyetlen világklasszis labdarúgó sem, viszont a Schalke-idol Fritz Szepan, aki 1925 és 1950 között tevékenykedett egyesületénél, szintén „negyedszázadosi” rangot ért el. Sógora és csapattársa, Ernst Kuzorra viszont nála és Maldininél is messzebbre jutott, hiszen 1923 és 1949 között vitézkedett a „királykékeknél”, ám abból a szempontból kilóg a sorból, hogy noha már 17 esztendősen bemutatkozott a felnőttek között, klubja egyrészt folyamatosan átalakult és nevet változtatott, másrészt 1927-ig az igen sokadik osztályban szerepelt. Ha mindettől nagyvonalúan eltekintünk, bizony ő a rekorderünk, mondhatni, az NSO különdíjasa. (A további félreértések elkerülése érdekében szögezzük is le rögtön az elején, hogy értelemszerűen nem áll módunkban felkutatni a sportág alsóbb osztályaiban labdába rúgó „távszolgálókat”.)

Ha tartjuk magunkat az általunk felállított szabályokhoz (első osztályú, „komolyabb” játékosok, akiknek karrierjét bemutatkozásuk idényének első évétől visszavonulásuk szezonjának utolsó esztendejéig datáljuk), akkor listánk következő helyezettje az angol Robert „Bob” Crompton. A jobbhátvéd 1886 és 1920 között erősítette a Blackburn Roverst, és csakis az első világháború zűrzavarai miatt vendégeskedett néhány mérkőzésen a Blackpoolban (az 1914–18 közötti szomorú emlékezetű össztársadalmi eseménysort ugyebár elfogadhatjuk az igazolt távollét okaként). Maldini számára követendő példaként viszont visszavonulása után menedzserként is szolgálta „futballcsaládját”, egészen 1941-es haláláig, mindösszesen tehát 45 esztendőt töltött el a kék-fehéreknél.

Kéttucatnyi éven át Crompton mellett többen is voltak egyetlen klub igazoltjai: az 1954-es világbajnok támadó, a magyarok elleni fináléban is eredményes Maximilian „Max” Morlock 1940 és 1964 között vallhatta magát a Nürnberg alkalmazottjának, míg az Everton ikonja, Edward „Ted” Sagar 1929 és 1953 között védte a „kékek” kapuját, rendíthetetlen hűséggel és mezítelen kézzel. Kollegája, a bahreini Humud Szultan már kesztyűben őrizte a Muharrak hálóját, 1974 és 1998 között, akárcsak az angol kapusszereplési rekorder, Alan Knight a Portsmouthét az 1977-78-as idénytől a 2000-2001-esig. Természetesen a csúcstartók között felül vannak reprezentálva a kapusok, hiszen az ő posztjukon bőven harmincon felül is magas szinten helyt lehet állni – néhányan ugyebár, mint Dino Zoff, még negyvenen túl is a világklasszisok közé tartoztak.

A nyolcszoros dán válogatott kapus, Lars Högh 1977 és 2000 között kereste a kenyerét az Odensénél, rajta kívül a perui center, Teodoro „Lolo” Fernández (Universitario de Deportes, 1930–1953), az iráni liberó, Golam Hosszein Pejrovani
(Barg Siraz, 1969–1992) és az angol portás, Jeremiah "Jerry" Dawson (Burnley, 1906–1929) mondhatja el magáról, hogy 23 éven keresztül egyszer sem írt alá átigazoló lapot.

A „22-esek” között nem kicsi a tolongás: a skót Douglas „Dougie” Gray (Rangers, 1925–1947), a német portás, Uwe Kamps (Mönchengladbach, 1982–2004), az angol középhátvéd, Roy Sproson (Port Vale, 1950–1972), a minden tiszteletünk mellett számunkra nem túl szép emlékű német Fritz Walter (Kaiserslautern, 1937–1959) és a kevésbé ismert Joseph "Joe" Shaw (Sheffield United, 1944–1966), Reginald "Tim" Williamson (Middlesbrough, 1901–1923) duó osztozik ezen a helyen. Egy kakukktojás azért a lista eme rsézében is található: Billy Liddell 1939-ben került fel a Liverpool profijainak keretébe, de az első tétmérkőzését csak 1946-ban, a nagy háború után vívhatta, majd végül 1961-ben vonult vissza.

21 a nyerő! – mondhatja többek között a német Adolf Bechtold (Eintracht Frankfurt, 1942–1963), a világbajnok angol John „Jack” Charlton (Leeds United, 1952–1973), a krikettben is klasszis Leslie Compton (Arsenal, 1931–1952; ő 1930-ban került ugyan a klubhoz, de csak a következő idényben lépett pályára – kissé későn érő legényke volt, a válogatottban is 38 évesen debütált...), a skót Alex Smith (Rangers, 1894–1915), az angol Ray Warren (Bristol Rovers, 1935–1956), valamint a még mindig aktív északír Noel Baillie (Linfield, 1988-tól). Szusza Ferenc (Újpesti Dózsa, 1940–1961) szintén huszonegy bajnokságon át ontotta kedvenc klubjában a gólokat, míg a „pult” ellenkező oldalán szolgált a zseniális szovjet kapuvédő, az aranylabdás Lev Jasin (Dinamo Moszkva, 1950–1970 – a szovjet bajnokságot naptári évek szerint bonyolították).

Húsz idényt számolhatott össze visszavonulása után, memoárírás előtt elmerengve a skót védő, Ross Caven (Queens Park FC, 1982–2002), az angolként Skóciában befutó – tehetsége nem ismert határokat! – Robert Ferrier (Motherwell, 1917–1937), valamint John McDermott (Grimsby Town, 1987–2007), Robert Hawkes (Luton Town, 1900–1920), Jimmy Montanero (Barcelona SC, 1979–1999), John Trollope (Swindon Town, 1960–1981, egy évet kihagyott első visszavonulása miatt), Nathaniel Lofthouse (Bolton Wanderers, 1941–1961), a még 41 évesen is aktív Nakajama Maszasi (Jubilo Ivata, 1989–napjainkig), Nené (Benfica, 1966–1986), Agustín „Piru” Gaínza (Athletic Bilbao, 1939–1959), Jesse Pennington (West Bromwich Albion, 1902–1922) és Donald McKinlay (Liverpool, 1909–1929).

Náluk „árnyalatnyival” ismertebb a Milan söprögető-fejedelme, Franco Baresi, aki 1977 és 1997 között szolgálta klubját, az angol William „Billy” Wright – előle húzta vissza zseniálisan Puskás Ferenc a labdát az egyik góljánál Az évszázad mérkőzésén –, aki 90 alkalommal köthette a karjára a válogatott csapatkapitányi karszalagját (Wolverhampton Wanderers, 1939–1959, közben a világháborúval) és a bolíviai Carlos Borja, aki 1977 és 1997 között szerepelt a Bolívarban. Szintén húsz idényt húzott le egyetlen munkaadójánál az Inter szigorú arcú védője, Giuseppe Bergomi (1979–1999), aki alaposan kiél(v)ezte pályafutása végleteit: már 18 esztendősen világbajnok volt, 1982-ben, de még az 1998-as vb-n is pályára lépett!

Szintén 19 esztendőnél fejezte be kedvenc klubjában a karrierjét a skót védőlegenda, Maurice Malpas (Dundee United, 1981–2000), Jean-Paul Bertrand-Demanes (Nantes, 1969–1988), Ricardo Bochini (Independiente, 1972–1991), Jimmy Dickinson (Portsmouth, 1946–1965), Nigel Gibbs (Watford, 1983–2002), az ebben a bekezdésben lévők közül üdítő kivételként még mindig profiskodó Ryan Giggs (Manchester United, 1990–2009), Frank Hudspeth (Newcastle United, 1910–1929), Bill McCracken (Newcastle United, 1904–1923), Józef Kaluza (Cracovia Kraków, 1912–1931), Karl-Heinz Körbel (Eintracht Frankfurt, 1972–1991), Szteliosz Manolasz (AEK Athén, 1979–1998), Uwe Seeler (Hamburg, 1953–1972), Ger Senden (Roda JC, 1989–2008), Eric Sikora (Lens, 1985–2004), Ronnie Clayton (Blackburn, 1951–1969), Ola By Rise (Rosenborg, 1977–1995), Alfredo Tena (América, 1973–1992), Willie Thornton (Rangers, 1935–1954), Jean-Luc Ettori (Monaco, 1977–1994), és végül említtessék meg eme adathalmaz legalján a közelmúlt egyik legnagyobb hatású és nózijú centerhalfja, Tony Adams (Arsenal, 1983–2002).

A nehány tucat 18 évig jutó sportoló felsorolásától a kedves NSO-olvasó szemének és lelkivilágának kímélése okán ezúttal eltekintenék, de firkászi életművemet tagadnám meg, tenném zárójelbe, ha nem említeném meg Manuel Sanchís (Real Madrid, 1983–2001), Igor Netto (Szpartak Moszkva, 1949–1966), a hangyaszorgalmú skót középpályás, Paul McStay (Celtic, 1981–1997), az olasz bekkfejedelem Giacinto Facchetti (Inter, 1960–1978), a spanyol kapuvédő, José Ángel Iribar (Athletic Bilbao, 1962–1980), no és mindezek mögött, de mindenek fölött dr. Sárosi György (Ferencváros, 1930–1948) nevét.

Érdemes megnézni az is, hogy kik azok, akik veszélyt jelentenek Paolo Maldini, Fritz Szepan és Ernst Kuzorra ez irányú dicsőségére. A Linfield sepregetője, Baillie ugyebár 20 idénynél jár, de már 38 éves. A hozzá képest pelyhedző állú, de már igencsak deresedő üstökű Giggs még csak 35, de jövőre 20-ra lép a 19-ről, hiszen 2010 nyaráig tart a szerződése a Manchester Uniteddel. A fentebb említett Nakajama 1967 őszén született, ezért nála sokkal esélyesebb a dobogóra kerülésre a máltai Noel Turner: az 1974-ben napvilágot látott középpályás még jó néhány idényt lehúzhat a Sliema Wanderersben, ahol először az 1991-es bajnokságban vetették be a felnőttek között. Nála egy évvel idősebb a portugál Joao Alexandre Santos, aki 1992 óta erősíti a Varzim SC-t, és szintén 17 idénynél tart a világbajnok brazil Marcos, aki ugyancsak 1992 óta hűséges klubjához, a Palmeirashoz. Mivel ő még mindig csak 35 éves, ráadásul kapus, még szép jövő áll előtte e lista évi rendes frissítéseinél.

Francesco Totti (Roma) a 32. évét tapossa, és az 1992–1993-as Serie A-évadban debütált a „farkasok” között. Nála két évvel idősebb Gary Neville (Manchester United, 1992–), vele egykorú a portugál bekk, Rómulo (Gondomar, 1993–) és a máltai kapus, Mario Muscat (Hibernians, 1993–). Szép jövő állhat még e tekintetben is többek között Joseph Saliba (32, Qormi, 1992 óta futballozik ott), Darren Stride (33, Burton Albion, 1993–), Sören Jochumsen (32, Horsens, 1994–), Macuda Naoki (32, YJkohama F. Marinos, 1995–), Jeremie Janot (31, Saint-Étienne, 1996–), Anthony Deroin (30, Caen, 1997–), Hugh Murray (30, St. Mirren, 1997–), Nuno Sociedade (29, Santa Clara, 1997–), Andrij Neszmacsnij (30, Dinamo Kijev, 1997–), Kevin O'Connor (27, Brentford, 1999–) és Danny Coid (27, Blackpool, 1998–) előtt.

A klubhűség példaképeinek számító jelenlegi csillagok közül Raúl (31 éves) 1994 óta szolgálja a Real Madridot, ahogy Paul Scholes (34) a Manchester Unitedet. 1996-ban mutatkozott be a profik között azóta el nem hagyott klubjában Jamie Carragher (31, Liverpool), 1995-ben Guti (32, Real Madrid), 1997-ben Gareth Barry (28, Aston Villa) és Wes Brown (29, Manchester United). 1998-ban esett át a tűzkeresztség eme válfaján Steven Gerrard (28, Liverpool), Ledley King (28, Tottenham) és Xavi (29, Barcelona), egy idénnyel későbbre tartogatta ezt a Carles Puyol (31, Barcelona) és Iker Casillas (28, Real Madrid).

A magyar csillagok közül igencsak passzol ehhez az íráshoz például Albert Flórián, Fenyvesi Máté, Zámbó Sándor, Bene Ferenc, Bozsik József, vagy a régebbi időkből előcsillanó Zsák Károly neve. Külön kategóriát tartanak fent a statisztikusok a klubhűség kategóriában a játékosként és vezetőként is hosszú távra berendezkedő, az egyesületnél már leltári számmal is „felruházott” legendák számára, akik közül mindenképpen illik megemlíteni Illovszky Rudolf (Vasas) és Santiago Bernabéu (Real Madrid) nevét. E felejthetetlen és felülmúlhatatlan páros együtt jóval több mint egy évszázadon át szolgálta imádottját!