Gianfranco Zola: „Mindig Diego Maradonára akartam hasonlítani!”

– Amikor gyerek voltál, gondoltad volna, hogy Olaszország egyik legjobb játékosává válsz?
– Őszintén szólva, nem. Azért kezdtem el futballozni, mert szerettem a focit, s mindig jobb és jobb akartam lenni. Szerencsés voltam, hogy olyan labdarúgókkal hozott össze a sors, mint Diego Maradona. Mindig rá akartam hasonlítani, utánoztam a cseleit. Egy álom volt vele játszani. Keményen dolgoztam, és azt hiszem, egész jó eredményeket értem el.

– Milyen volt Maradona mellett futballozni? Ssem feszélyezett, hogy ekkora sztárral vagy egy csapatban?
– Nem igazán. Úgy gondolom, ez a tapasztalat jelentette a sikereim kulcsát. Mindig felnéztem rá, és próbáltam elsajátítani a mozdulatait. Ez így tett nekem jót: ő volt a világ legjobb játékosa, és én szerencsés voltam, hogy a közelébe lehettem.

– Mi a legkedvesebb emléked Maradonáról?
– Maradona mindig megtartotta magának a tízes számú mezt. Egyszer azonban a Pisa ellen játszottunk az Olasz Kupában, és én elindultam a szokásos kilencesért, ekkor azonban Maradona odaadta nekem a tízest, mondván, ő a kilencest akarja, hogy kifejezze hódolatát barátja, Careca felé, és egyszer abban szeretne pályára lépni. Később azonban rájöttem, hogy ez csak ürügy volt, valójában nekem akarta adni, hogy szokjam az érzést. Ez nagyon tiszteletre méltó gesztus volt tőle, számomra pedig nagyon hízelgő, és borzasztóan boldoggá tett.

– Egyike voltál azon olasz labdarúgóknak, akik valamely nagy angol klubhoz szerződtek. Az, hogy Vialli már a Chelsea-ben játszott, befolyásolta a döntésed?
– Nyilvánvalóan az, hogy két olasz is volt a csapatban, megkönnyítette a döntésem, de amikor a Chelsea megkeresett, egyszerűen nem lehetett nemet mondani.

– Játszottál a Premiere League-ben és a Serie A-ban is: melyik tetszett jobban, és miért?
– Hú, erre nehéz válaszolni. A kilencvenes években az olasz élvonal a volt a világ legerősebb bajnoksága, és a világ legjobbjai jöttek Itáliába focizni. Aztán adódott néhány jelentős probléma, nem csupán anyagi jellegűek, hanem a játékot körülvevő atmoszférával kapcsolatosak is. Amikor a Chelsea-hez megérkeztem, az angol futball felszálló ágban volt, és a külföldi játékosok miatt egyre csak nívósabbá vált. A két liga két eltérő tapasztalat volt.

– A Chelsea öltözőjében abban az időben sokféle karakterrel lehetett találkozni. Ki volt a legnagyobb a sok közül?
– Óóó, rengeteg választási lehetőségem van. De azt hiszem, Dennis Wise. Sok külföldi labdarúgó megfordult a keretben, de az együttes magja angol volt. Ő volt a kapitány, olyan játékos, aki mindenkire hatással van. Ő fogta össze a csapatot.

– Nem gondolod, hogy az Angliába szerződésed hatással volt arra, hogy néha kimaradtál a válogatott keretből?
– Biztosan nem segített, hogy nem otthon játszottam, de ez így van rendjén. Elhatároztam, hogy a Chelsea-hez szerződöm, és tudtam, hogy ez problémát jelent majd a válogatottnál. Nekem akkor a Chelsea volt a nemzeti csapatom.

– Gondolod, hogy ez volt a kimaradásod oka az 1998-as világbajnokságon szereplő keretből?
– Nem tudom, talán igen, talán nem. Az biztos, hogy nagyon erős volt a konkurencia, Roberto Baggio és Alessandro Del Piero személyében remek csatáraink voltak.

– Ki volt a generációd legjobb olasz labdarúgója?
– Megint sokak közül válogathatok. Az első, aki eszembe jut, Roberto Baggio, de ugyanúgy mondhatnám Paolo Maldinit vagy akár Franco Baresit is.

– Szeretnél játszani a mai Chelsea-ben?
– Persze, ki ne szeretne egy győztes csapat tagja lenni! De én azzal is kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy az akkori gárdában szerepelhettem. Nagyon jó volt a hangulat a játékosok között, annak ellenére is, hogy nem nyertük meg a ligát.

– Miért döntöttél úgy, hogy Cagliariban fejezed be a pályafutásod?
– Az volt az álmom, hogy a sok tapasztalat után, amelyet összeszedtem a világban, Szardinián fejezzem be a karrierem. Én is szárd vagyok, és szerettem volna én is adni valamit azoknak a srácoknak, akik ott nőnek föl. Ezért az álmomért sok olyan kérőt utasítottam el, akik nagy pénzeket fizettem volna nekem.

– Melyik volt pályafutásod legemlékezetesebb gólja?
– A leglátványosabb talán az, amelyet ollózva rúgtam a Norwich kapujába, de amelyet a legszívesebben idézek fel, az az volt, amelyet a Juventus ellen szereztem az utolsó szezonomban – egy fejes gól, közvetlenül a lefújás előtt. Büszkén emlékszem rá vissza, mert viszonylag kevés gólt szereztem fejjel. Nem is tudom, miért…