Járna nekik a pénz!

Nagy nap volt, sokáig emléke zetes nap.

Alig több mint hét hónapja, április 19-én délután egy ország ült a televízió előtt, s nézte először tátott szájjal, aztán pedig könnybe lábadó szemekkel azt a csodát, ami még most, november 25-én is hihetetlennek tűnik: a magyar jégkorong-válogatott a szapporói divízió 1-es világbajnokság utolsó napján 4–2-re legyőzte Ukrajnát, s ezzel bejutott a világ legjobbjai közé. Felejthetetlen pillanat volt, amikor Pat Cortina, a kanadai-olasz szövetségi kapitány csillogó szemmel énekelte a győzteseknek, a legjobbaknak kijáró Himnuszt, s akkor, abban a pillanatban minden bizonnyal százezrek tették idehaza ugyanezt – kortól, nemtől és korántsem mellékesen politikai hovatartozástól függetlenül.

Mert sok minden más mellett ezért is szép a sport.

Itt nincsenek pártok, nincsenek nézetek: még ha akadnak is kivételek, az esetek többségében mégiscsak az a jobb aki győz, s ha ő vagy ők éppen minket képviselnek, akkor együtt örülünk a sikernek. S ez így is van rendjén.

De vajon ez az összetartó erő, ez a közös platform csak a Himnusz utolsó taktusáig teszi pártsemlegessé a győzelmi mámort, vagy – esetünkben – hét hónap múltán is képes olyan döntést kicsiholni, amivel az érintett parlamenti pártok mindegyike egyetért?

Fontos kérdés ez, nagyon fontos.

Az ország szereti a magyar jégkorong-válogatottat, efelől semmi kétség: a Szapporóból hazatérő hősöket rengetegen fogadták a Kisstadionnál, Szuper Levente, Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián, Ladányi Balázs és a többi játékos nevét hallva mind többen bólintanak elismerően, a néhány héttel ezelőtti olimpiai selejtezőn három nap alatt több mint 22 ezren voltak kíváncsiak a csapatra, s már most biztosra vehető, hogy áprilisban – ami a mostani nehéz helyzetben valóban fantasztikus – sokan elutaznak majd Svájcba, hogy a világbajnokság helyszínén szurkoljanak a csapatnak.

Ezek tények.

Miként az is, hogy bár az utóbbi években ugyan valamelyest javultak a feltételek, de a nagyhatalmakhoz képest még mindig „őskori“ körülmények között létezik a magyar hoki. Nem csoda hát, hogy a szövetség főtitkára – a mellékelt válaszokból kitűnik – pillanatok alatt képes lenne elkölteni azt a 270 millió forintot, amelynek sorsáról ma döntenek (Pat Cortina jelenlétében) a Parlamentben. El kell ismerni, valóban nincsenek könnyű helyzetben a honatyák, hiszen erre a pénzre mások is pályáznak, de ha sikerül félretenni a pártérdekeket, s nem az számít, hogy ki, csak az a fontos, hogy mit javasolt, akkor hosszú évtizedek után végre idehaza is nyerhet a magyar jégkorong. Ehhez mi csak annyit tudunk hozzátenni: hisszük, sőt bizton tudjuk, jó helyre kerülne az a 270 millió forint, s 2008. november 25-e akár garanciát is jelenthetne arra, hogy a jövőben is legyenek olyan nagy és sokáig emlékezetes napjaink, mint volt az a bizonyos április 19.

Most ez (is) a tét...