A nagy álom a Real

És ez még akkor is hátborzon gató, ha a Real Madrid második csapatáról van szó, amely a második vonal B-osztályának 2. csoportjában küzd a feljutásért. Maga Ádám mondja ki, hogy ha valamely másik spanyol harmadosztályú csapatban lenne afféle félprofi futballista, aligha foglalkozna vele mostanában a fél magyar sajtó, no meg egyre inkább a spanyol is.

Igen ám, de ő tényleg nem „valamelyik” csapat szerződtetett profija, hanem a Real Madridé. És ez Spanyolországban sem ugyanazt jelenti, mint ha valaki mondjuk Ádámék múlt vasárnapi ellenfele, a kanári-szigeteki U. D. Fuerteventura játékosa lenne. Mert az együttes a Real Madrid mezében játszik, ugyanazon a bázison készül, mint az első csapat, még ha nem is együtt; bár gyakoriak a zárt kapuk mögött játszott egymás elleni edzőmeccsek, ami egy-egy labdarúgónak óriási élményt és kiugrási lehetőséget jelent.

Az As, a(z egyik) madridi sportnapilap például minden nap teljes oldal terjedelemben foglalkozik a Real Madrid Castillával, a magyar légiós csapatával (eredményeit a helyi Metro újság is hozza, s persze a királyi klub honlapján, rádiójában és televíziójában is folyamatosan jelen van), amelyet a központi Kasztília tartomány nevének beillesztésével különböztetnek meg a nagycsapattól. A nagycsapattól, amely történetesen joggal hirdeti magáról a hivatalos szlogenekben, hogy „a történelem legjobb klubja”.

Puskásnak is jutott külön tabló a múzeumban

E helyütt ne is említsünk mást, mint a kilenc BEK-/BL-győzelmet, amely minden másnál beszédesebb; bár kétségtelenül legalább ilyen látványosak a klub múzeumában egymás mellé tett Aranylabdák, amelyeket a klub játékosai az idők során Alfredo Di Stéfanótól Fabio Cannavaróig nyertek. És persze kikerülhetetlen tény, hogy ott vannak az Aranylabda-választások második helyezettjei is, köztük a magyar Puskás Ferenc, aki a klub egyéniségei közül (Santiago Bernabéu elnök és Alfredo Di Stéfano tiszteletbeli elnök mellett) egyedül kapott külön tablót, külön részt a stadionban berendezett világhírű múzeumban mint a Real aranykorának egyik szupersztárja, az 1960-as BEK-, majd Világkupa-döntő összesen hatgólos zsenije.

Puskást óhatatlanul fel-felemlegeti a sajtó, amikor Szalai Ádámról van szó (az „összehasonlítás” szót azért nem merném leírni…), s aki ilyenkor mindig udvariasan kénytelen elmondani, természetesen tudja, hogy a legnagyobb magyar futballistáról van szó.

Még a hírességek is kíváncsiak a tarcsira

Emiatt naná, hogy Magyarországon több a Real-drukker, mint a Barcelona-fanatikus (az As vagy a Marca persze ilyenkor felületesen átlibben bizonyos Kubala László, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán dicsőségtablója és népszerűsége fölött), és Szalai magától értetődően mindent megtesz azért, hogy ő, aki Puskás Ferenc óta az első magyar góllövő csatár a klub történetében, ne hozzon szégyent a nagy elődre.

Mert hát emlékszünk rá, hogy Vincze Ottónak is volt néhány ígéretes meccse a Barcelona B-ben, meg Korolovszky Gábor is felbukkant a Real Madrid B-ben, de azért egyikük sem rugdosta meccsről meccsre a gólokat. Mert az talán nem igaz, amit a hazai média sejtetni próbál időnként, hogy a Castillából a legjobbaknak egyenes út vezet a nagycsapat öltözőjébe. Húszharminc játékosból egynek ha sikerül, de persze ő sem olyan esélyekkel indul, mint a csillagászati összegekért szerződtetett világsztárok.

Az viszont tény (ellenőriztük!), hogy a csapat meccsein, amelyeket az edzőközpont új pályáján, az Alfredo Di Stéfano Stadionban rendeznek, igenis rendre ott ül például Ramón Calderón elnök, Predrag Mijatovics sportigazgató, de a vasárnapi meccsen felbukkant a legendás régi csapat védője, José Emilio Santamaría, vagy az aktuális menők közül Marcelo és Pepe is. Általános vélekedés a sajtóban és a szakemberek között, hogy a tavalyi, az őszi rajt előtti utolsó pillanatban érkező Szalaihoz képest (aki összesen négy gólig jutott, és nem sokszor volt kezdő) az idei sokkal jobb, persze a szakmai törvényszerűség igen egyszerű…

„Amióta az eszemet tudom, mindig azt kérdezték tőlem először, miután kiderült, mi a posztom, hogy hány gólnál is tartok – jelentette ki határozottan a Fuerteventura elleni meccs után a Nemzeti Sportnak vidáman nyilatkozó Szalai Ádám, akit közben folyamatosan hívtak az otthoni és a helyi média képviselői. – Ebben a szezonban eddig kilenc mecscsen hetet szereztem, ez ugyanannyi, mint amennyit egyik menőnk, Bueno lőtt, most ketten vezetjük a góllövőlistát a bajnokságban. A rekordom az volt, amikor Újpesten az ifiben harmincegy gólt szereztem huszonkilenc meccsen, de kijött a lépés a stuttgarti ifiknél – akikkel bajnokok lettünk –, meg az amatőrcsapatban is, ahonnan végül a Real elvitt. A döntő esemény egy olaszországi U21-es meccs lehetett, ahol sokáig az én gólommal vezettünk egy nullára, itt már láttak a realosok, akik hosszasan figyeltek az ügynököm, ifjabb Laczkó Mihály jóvoltából is.”

Egy labda, egy helyzet, egy pontos befejezés

Egy nagyobb sérüléshullám, netán néhány mesterhármas váratlanul az első csapat közelébe repítheti a már külön csatárfoglalkozásokon is részt vevő 21 éves, öt esztendeje külföldön futballozó Szalait. De mint mondja, akkor sem lesz elégedetlen, ha elviszik a Realtól valamelyik spanyol élvonalbeli csapathoz, és ott tud rendszeres játéklehetőséget kiharcolni.

„Ha így lesz, esetleg a válogatottról is beszélhetünk, ahová nem követelhetem be magam a spanyol harmadosztályból, hiába beszél mindenki csatárhiányról. De addig még sok szerencse kell és rengeteg munka, ahogyan eddig is szükség volt mindkettőre az ESMTK serdülőtől kezdve a Honvédnál, az Újpestnél és a Stuttgartnál is. A legnagyobb álom természetesen nem lehet más, mint a Real Madrid első csapata, mindent ennek a célnak rendelek alá, de erről még beszélni sem szabad, annyira nemes és ma még elérhetetlennek tűnő vállalkozás.”

És el ne felejtsem (de ezt talán már úgyis tudják), a lelkes egyetemista vendégek sokáig jól tartották magukat az egyértelműen jobban futballozó, de nagy helyzetekig nehezen jutó realos fiatalok ellen, mígnem a második félidő elején Bueno (aki tényleg jó, már az első csapattal is edzett jó néhányszor) megszerezte a vezetést. A nehéz meccsen Szalai egyedüli ékként végig a leshatáron őrlődött, és próbálta megjátszani az elég gyenge passzokat. Amikor néha viszszalépett, egy érintésből szép megoldásokat választott, volt egy-két hibás labdaérintése is, de ezekből volt kevesebb, s végül az egyetlen használható labdából, amelyet kapott, mintegy tíz méterről szép átvétel után jobbról a hosszú alsó sarokba bombázott a 66. percben. Nem sokkal később lecserélték, és nagy tapsot kapott a mintegy ezerötszáz, igen lelkes és illusztris drukkerekből álló közönségtől.