Cosi fan tutte

aká saját térfélről vezeti a jobb oldalon, hihetetlen lendülettel, nem tudják befogni, elsodorni, a tizenhatosnál beteszi, valaki bepofozza, azt hiszem, Tomasson, a Milan második gólja a Parma ellen. És azonnal fut a közönség felé ez a Tomasson, balra ki a pályáról, két kézzel veri a mellét, mint ketrecben a pávián, lefelé fordított hüvelykujjakkal böködi a hátát, anyukámról is bepattant volna, magát ünnepli, ahelyett, hogy a Kakát ünnepelné, akinek köszönheti a gólt. Ez a legújabb, nem tudom, mióta megy így, és ki kezdte, egyszer csak ez lett a bevett koreográfia, cosi fan tutte. Aránytalanul kevés gól, aránytalanul magas piaci érték: az aránytalanság miatt van így. Ilyen arányvesztetten.Vagy vegyük azt, hogy Poborsky ahelyett, hogy a holland védők közötti finom testcselek után a kapus szeme közé rúgná, Heinz lábára tolja a labdát, Heinz meg, ahelyett, hogy az öreg elé térdelne, és lecsókolná róla a cipőjét, az ellenkező irányba fut, hogy zavartalanul ünnepelhesse saját magát. Sőt. Súlyoskás a helyzet, mert Poborsky, rövid boldog-diadalmas kézmozdulat után maga indul a góllövőt üdvözölni. Ugyanis túl kevés a gól. Kikap a jobban játszó, tehát roszszabbul játszott, gólra megy, a többi duma, ami stimmelne is, ha elég gól esne. Ennél az átlagnál több, bár a kézilabdánál jóval kevesebb, vízilabdánál, jéghokinál is, olyan 5-6-7 mérkőzésenként. Nyolc. 6:3, az épp 9. De ennyi nincs, túl sok a null null, lehet úgy játszani, hogy ennyi legyen, én meg egyszerűen bealszok. Három csatár ma sok, ez nem nevetséges, a Budai–Kocsis–Hidegkuti–Puskás–Czibor vagy Sándor– Göröcs–Albert–Tichy–Fenyvesi-megoldáshoz képest? Most mindjárt következik néhány szabálymódosítási javaslat, följavítjuk a dolgot, ha szerinted Isten ellen való vétség változtatni, ugorj. Egy: Tiszta játékidő, 4x20 perces negyedek, köztük kellemes, hangszálpihentető szünetek, büfé, traccs, reklámidő, megnyugvás-újragerjedés. Új stratégiák kidolgozása. Játékosoknak regenerálódni. Kettő: Két-két játékost levennék. Ugyanis túlzottan megtelt (mert telefutják) a terület, a labda állandóan elakad a középpályán, nincs elég tér-idő a szép játékra. A gólok jelentős része esetleges, vagy súlyos védelmi hibából következik, főként pedig: túl kevés a gól. A tömeg (is) számít, kétszáz nyugdíjas néni ellen a világválogatott is nehezen boldogulna, néggyel kevesebb test meccsenként, minimum két góllal növelné az átlagot. Ettől a gól még nem devalválódna (annyira sem, mint egyéb labdajátékoknál), viszont a paroxizmusig torzuló gólfontosság csillapulna. Na. Három: Egy – mondjuk 16-os – kereten belüli folyamatos cserelehetőség, épp mint a többi labdajátéknál. Ezzel csökkenne az (él)játékosok túlhajszolása-szétégetése, aktív idejük kitolódna (negyvenéveseket is megérné a keretben tartani taktikai jellegű húzások végrehajtására), a gyors reagálás, változtatás lehetőségével mérhetetlenül megnőne az edző (a taktika) szerepe, normálisra csitulna a csapatba kerülésért folyó rivalizálás, folyamatosan a kispadra szoruló tehetségek, főleg a fiatalok csapatba épülése normálisabbá-folyamatosabbá válhat (ha többször bekerülhet, több a lehetőség a bizonyításra: mindenképp nem oly most vagy soha jellegű), megszűnne a frusztráló "cserejátékos-státus". Egyéb, kisebb változtatások is beleférnének (komolyabb szabálytalanságnál tízperces büntetés, a büntetőrúgás kihozása a 16-osra, szabadrúgásnál a sorfal eltörlése, technika: valamiféle "lesgép"), a lest viszont nem törölném el, még mielőtt megkérdeznéd, hogy na, és a lest eltörölném-e. Körülbelül így, ezeken fogok változtatni.Meg a médiában elúrodott konszenzusos magyar-futball-szapuláson. Gyakorlatilag bármit bekapcsolsz, ahol futballról beszélgetnek, ugyanazt hallod-látod: egyen-fancsali, végtelenül gúnyos arckifejezéssel, ironikus-megvető hangsúlyozással úgy beszélnek magyar futballistákról, mint szánalmas hülyékről és köztörvényes bűnözőkről. Legkevesebb, hogy nem tudnak focizni, bénák, hasra esnek a labdában, mondják róluk igazi béna hasra esők, olyan kontextusban, ami arra utal, hogy bezzeg ők a maguk szakmájában verik a világot. Ez először is ízléstelen. Másodszor is. Harmadszor meg: mi, emberek legnagyobb részt stopperrel-centivel nem mérhető "sportágakban" játszunk, nehogy már egymást minősítsük. A futball sem (pontosan) mérhető, túlnyomórészt lelki kondíciókon múló, (mai helyzetében főképp) végtelen bonyolult dolog, (túl) sok összetevős játék ahhoz, hogy ilyen (túl) könnyen ítélkezzen bárki. Én is ítélkezek persze. Folyamatos az ítélet, mert ha játszom és kikapok – vagy győzök –, az ítélet. Magyar csapatok ki szoktak kapni. Sajnos nagyobb arányban, mint az nekem jó – sőt elviselhető, ahogy anno, hála Isten, nagyobb arányban nyertek, mint ami logikus (vagy mi) lett volna. Nem, mert nem tudnak játszani, hanem mert mások, nálunk valaha jóval hátrébb állók már jó pár évtizede jobban csinálják: több pénzzel, fegyelmezettebben, nyugodtan, nem agyonfrusztrálva, nem bunkó nagyképűséggel stb. Ez ilyen. Elromlott. Vagy a helyére került: az is lehet, hogy most érvényesül az arányosság, ennyi futja, ekkora a kapacitás. Nem feltétlen a játékos a hibás: olyik hibás, olyik nem. Feltétlen a körülmények(et teremtők) a hibásak. Ezt persze mindenki tudja, mégsem történik semmi. Velem meg az történik, hogy szoruló gyomorral, teljes szívvel szorítok szegény magyar futballistáknak, hátha lesz valami, csoda, akármi.Amúgy simán kikapcsolok legjobb nem magyar meccseket is, mivel unom. Túl sok: túl sok jó játékos, túl kevés zseni, a zseniket nem szeretik, Denílsont ócsárolják, Zolát becserélik, Romáriót nem nevezik, Maradonát hagyják tönkremenni, Varga disszidál (""), aztán eltiltják, Kocsis Lajos be van rúgva, Törőcsik pedig, ne is beszéljünk róla. Felrúgják, szétrúgják őket. Eltűnnek. Básti, Becsei, Bácsi, mond ez valamit? Cselsorozat, villanás, olyan no, ez ezt bármikor képes megcsinálni, akkor miért nem csinálja bármikor, aztán semmi, hosszú tíz percekig, eltünteti őt a mezőny. Egyébként ezt először Törőcsik körül vettem így észre, úgy értve, hogy Albert vagy Varga Zoli (minden idők legnagyobb tehetsége) korában még nem pont így volt: akkoriban még béké(bbe)n hagyták a zseniket. A mezőny kőkemény robotja a mezőnyben, nem érdekel. Csak ha érzelmileg involvált vagyok, ami sajnos kizárólag magyar csapatoktól jön össze nekem, ez a regiszter tehát folyvást frusztrálva van. Nézem olykor a Sport1-et, bekapcs., picit megy, hihetetlenül lapos kommentálás, szakemberek nyelvileg tökéletesen inkompetens közhelyözöne, ki kell kapcsolnom. Esemesezők, ez a legsúlyosabb, nem pusztán (a nemzetközi) futball (ami, megengedem, a futball) iránti érdeklődők, de egyenest szurkolók, tehát Fa Jankó, ő egy cselzi-drukker, deportívó lakorunya, sőt mit hallok, a szakkommentátor meg arzenál, ráadásul a Honvédtól átpártol a krampusz az internacionáléhoz. Képzeld fordítva, egy olasz átpártolna-e bárhová, ha akár pokolmélybe csúszna is a csapata? Akármi van, hát, hajrá, Fradi, te kis szegény, hajrá, Varga Zoli, te mindent, de mindent elrontó, hajrá, Törőcsik, te pechvogel, hajrá, szegény magyarkák. ---- M ---- &