Marosi Ádám és a majdnem ezüst

A hagyományos verseny befutója után néhány percig - amíg a pályabíró döntése meg nem született - ezüstérmesnek érezte magát. Elkeseredése után váltóarannyal vigasztalódott. Egy junior korú versenyző szebben nem is mutatkozhatna be a "nagyok" között.
- Úgy indultam neki az évnek, hogy a juniorversenyekre koncentrálok, de azért a felnőttek között is odateszem magam - eleveníti fel az idény kezdetét Marosi Ádám. - A nemzetközi fedett pályás versenyen és az országos bajnokságon is jól alakult minden, dobogós helyen álltam, de a lovagláson elment az érmem. Egyszer nullát lovagoltam, aztán meg leestem a lóról.
- Gondolom, ezzel meg is gyűlölte ezt a számot.
- Egyáltalán nem! Az egyik kedvencem. Most is járok lovagolni, pedig éppen szabin vagyunk, nincsenek edzéseink. Meg egyébként is, már a két említett esetnél is tudtam, hogy valamikor ezt vissza fogom kapni a sorstól. A vívásban is szoktam ilyet érezni, ha egy buta kapott tus miatt bosszankodnék, megnyugtatom magam, hogy legközelebb majd nekem lesz szerencsém. A lovaglás mellett még nagyon szeretem a fizikai számokat, különösen az úszást.
- Már csak két tusa közül kell választanom, hogy melyiket nem szereti. Talán a lövészetet?

- Úgy fogalmazok, hogy nálam az a vízválasztó. Ha magamhoz képest gyengén lövök, vagyis százhetvenöt kör körül, elveszítem a kedvem. Ilyenkor az kell, hogy felpörgessen valaki, mert nehezen állok talpra. No és izgulós is vagyok, de érdekes, csak a lövészet előtt. Sokáig várok, nem merem elhúzni a billentyűt. Végül is mondhatom, hogy a lövészet a gyenge számom, bár a felnőtt Európa-bajnokság selejtezőjében száznyolcvannégy kört lőttem.
- Ha már szóba hozta az Európa-bajnokságot, számított rá, hogy indulhat Albenában? A kapitány azt mondta, hogy az idén önnél még a juniorversenyek voltak a hangsúlyosak.
- Így van. De azért számítottam rá, hogy a katonai világbajnokságon vagy Albenában ott lehetek, még ha nem is így terveztük az évemet. Nem is készültem a kontinensviadalra, mégis nagyon jó állapotban voltam, például még sosem futottam olyan jól, mint Bulgáriában.
- Nem izgult a bemutatkozás előtt?
- A selejtező lövészete előtt igen, utána azonban már nem. A vívásom harcias volt, ilyen jól már rég éreztem magam vívás közben. Egyedül az úszással nem voltam elégedett, igaz, a medence sem volt jó, no és itt már fáradt voltam, ekkor jött ki, hogy nem készültem a versenyre. Viszonylag jó lovat húztam, és a hetedik helyen vághattam neki a futásnak. Bevallom, túl nagy előrelépést nem vártam magamtól, mert ötvenöt másodperc hátrányom volt az elsővel szemben. Úgy számoltam, legjobb esetben negyedik lehetek. Aztán sorra előztem meg mindenkit, fokozni is tudtam a tempót.
- Másodikként ért célba, aztán a pályabíró jelezte, hogy az orosz Szabirhuzinnal együtt pályát tévesztett, így kizárták önöket a versenyből. El tudja mesélni az akkori érzéseit?
- Boldogan értem célba, el sem akartam hinni, hogy második vagyok. Aztán azt vettük észre, hogy a versenybíróság valamit tárgyal, majd odahívtak minket. Akkor már nem tudtam, merjek-e örülni, majd a döntés után tehetetlenség lett úrrá rajtam. Nem láttam, hogy a győztes Krungolcas előttünk hol fordul, én arra futottam, amerre a kijelölt utat láttam. De ezen nincs értelme rágódni, a pályabíró szava a döntő. Meg azért a váltóarany sok mindenért kárpótolt. És később az is megfordult a fejemben, hátha túl korai lett volna ez a siker. Ennek így kellett történnie.
- Hogyan tovább? Most már a felnőttversenyekre összpontosít?
- Egyelőre aktív pihenéssel telnek a napjaim, a családnak segítek. A jövő héten ott leszek a felnőttekkel a lovastáborban, és november nyolcadikán elkezdem az edzéseket. Megint párhuzamosan indulok majd a felnőtt és a junior versenyeken, és hogy világversenyen melyik korosztályban számítanak majd rám, azt úgyis az eredményeim döntik majd el.