A homoktenger matematikája

Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy sötétedés előtt szinte egyszer sem fejezték be a szelektív szakaszt, márpedig éjszaka a dűnék között… Nos, az nem sétagalopp. No, de most már nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az Opel Frontera legénysége és a team kamionja (képünkön) is versenyben van – sajnos immár magányosan.
Szalay bevallja, nagyon jól jött nekik ez a kis szünet. A csapat már szinte félholt volt a fáradtságtól (az utóbbi időben a napi alvásátlag nem haladta meg a három órát), no meg a Fronterában is sok mindent ki kell cserélni. Például a komplett futóművet. Nincs baj minden egyes alkatrésszel, de a csapat semmit sem szeretne a véletlenre bízni. A pihenőnapon, amit ezennel szerelőnappá is átkeresztelhetnénk, darabokra szedik a kocsit, majd új alkatrészekkel megerősítve újra összerakják. Bíznak benne, hogy így kibírja a hátralévő hat versenynapot.
"Nagyon szeretném befejezni a versenyt, de van még hátra néhány kemény szakasz – mondta Szalay. – Ráadásul a mezőny végén vagyunk, jó lenne legalább néhány jó részeredmény, hogy elölről tudjunk rajtolni."
Közben a csapat többi tagja is ébredezni kezd a bamakói reptéren (az aszfaltosnak titulált utakon 30 kilométer per óra volt az átlagsebesség, így reggel négyre értek a táborba), és a főnök unszolására a zuhany felé veszik az irányt. Szalay nem mondja meg nekik, hogy a tető nélküli építményben hideg a víz, szerinte akkor biztosan nem lennének olyan lelkesek. Az utóbbi napokban egyébként azon versenyeztek, hogy ki a koszosabb, és általában az Opel pilótája nyerte meg a fura megméretést.
"Ahányszor csak áthaladtunk egy fesh-fesh nevezetű borzadályszakaszon, amelyen az elnevezés a nagyon puha homokot jelöli, mindannyiszor átláthatatlan por jött be a kocsiba. Többször meg kellett állnunk és megvárnunk, amíg leülepedik. De hogy utána hogyan néztünk ki… Most, hogy végre tudtam zuhanyozni, erről inkább ne is beszéljünk!"
Gyönyörű tájakon autóztak, de az Ördög-szikla volt mindannyiuk kedvence. Nem más ez, mint egy hatalmas szikla a sivatag közepén – fura látvány, ahogy ott "árválkodik" magában. A fűcsomókkal tarkított részek már nem tetszettek annyira, mert nagyon veszélyesek. A növények gyökere ugyanis rendkívül kemény – hatalmasat tud ütni –, ráadásul könnyű fennakadni rajta.
"Ilyenkor az a teendő, hogy az ember gyorsan kiszáll a kocsiból, és rettenetes sebességgel elkezd futni visszafelé. Aztán lelkes integetésbe fog, és könyörög a mögötte érkezőnek, hogy ugyan húzza már le a fűcsomó tetejéről. Ellenkező esetben ugyanis minimum három órát vesz igénybe, hogy kiássa a kocsi alól a kemény homokot, és elvágja a gyökereket."
A kérdésre, hogy mennyire segítőkészek a társak, nem könnyű a válasz. Persze ha nagyon muszáj, megállnak – a Dakar "etikai kódexe" így kívánja –, de nem könnyű eldönteni, hogy menjenek-e, vagy maradjanak, amikor közeledik az éjszaka, és mondjuk még csak a táv felénél tartanak. Szerencsére Szalay mögött mindig áll egy biztos segítség, a Darázsi Zsolt, Hajnal Károly, Tagai Róbert trió, vagyis a csapat versenykamionja, amely alkatrészeket és szerszámokat is szállít bőven. Ha esetleg baj történne… És volt már eddig nem is egy probléma.
"Kompromisszumokat kell kötni. Mert ha lassan mész, akkor is ugyanúgy eltörhet valami, ráadásul lassú tempónál a dűnék között elakadsz. Ha viszont száguldozol, nagyobb a kockázat. Meg kell találni az arany középutat. Ez a Dakar matematikája. A csapat egyébként nagyon egységes, a fiúk nem kímélik magukat, annyit dolgoznak, amenynyit csak bírnak. Pedig alig látnak a fáradtságtól. Tegnap már egyedül Tagai Robi arcán láttam örömöt, amikor a többiek pihentek, és ő ült a MAN-kamion volánja mögé. Nagyon élvezte az ugratókat. Szerintem ezekért a pillanatokért éri meg idejönni – amikor az ember élvezi a vezetést. No és az sem rossz érzés, hogy a távnak már több mint a felén túl vagyunk…"