Eb-bronz is jelenthet csalódást

Előre elnézést kérek azért, amit most írok, de a fene egye meg…!
Pedig akkora esélyt kapott a magyar női válogatott, hogy az talán már túlzás is volt, mégsem sikerült élni a lehetőséggel: az aranyéremig vezető kikövezett út helyett a csapat megtorpant, és így csak bronzot szerzett. Csak – írom én…
Tudom, hogy egy Eb-bronz is értékes, meg aztán nagyon sok sportágban hálaimát rebegnének az égiek felé, ha egy kontinensbajnokságon akár csak egyszer is dobogóra állhatnának, de… Szóval tessék elhinni, hogy ez lehetett volna sokkal jobb is. Kezdődött azzal, hogy a házigazda olaszok óriási csatában 3:2-re legyőzték a németeket, azaz a mieink egyik legnagyobb riválisait takarították el az útból. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a vasárnap délelőtti elődöntőben a horvátok a címvédő románokat is kiverték, akkor már látható, hogy a fentebb említett kikövezett út egyáltalán nem túlzás.

Ezek után már "csak” az kellett volna, hogy a mieink a papírformának megfelelően könnyedén átgázoljanak az eddig az Eb-dobogóról még csak álmodni sem merő házigazdákon, majd pedig a fináléban az egy kiemelkedő klasszisra, Boros Tamarára épülő horvát csapat két vállra fektetésével tapsvihar és éljenzés kíséretében felmasírozzanak a dobogó tetejére, és átvegyék a nekik járó Európa-bajnoki aranyérmet. Ehhez képest mi történt?
Az elődöntőben: Olaszország–Magyarország 3:1…
"Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de nem sikerült semmi. Hiába próbálkoztam bármivel, végig bizonytalanul játszottam, a termet sem tudtam még megszoknom, és fejben sem voltam teljesen rendben. Nagyon sajnálom a történteket” – kesergett Tóth Krisztina az olaszok elleni elődöntőt követően. Az elkeseredésének oka teljesen érthető volt, ugyanis akárhogy is nézzük, ez a meccs rajta ment el: előbb a bolgár származású Stefanovától kapott ki úgy, hogy 0:2-ről ugyan még visszakapaszkodott 2:2-re, de a végét már nem bírta idegekkel, majd pedig a Kínából honosított Tan Wei-Monfardinivel szemben is betlizett.
Pedig a meccs kifejezetten jól kezdődött, hiszen Tarján András, a csapat szakvezetője tökéletesen kitalálta, hogy az olaszok milyen összeállításban állnak asztalhoz, így az egyes találkozók párosítása pontosan az előre eltervezettek szerint alakult.
"Bátorfi Csilla még sohasem játszott az olaszok kínaija ellen, így ő nem is ismerheti a szerváját, ezért Csilla inkább vele szeretett volna először játszani, mint Stefanovával, akinek a stílusa viszont Tóth Krisztinek fekszik jobban. Ami pedig a Fazekas–Negrisoli meccset illeti, a lélektani előny nálunk van, mert bár az utóbbi két évben nem játszottak egymás ellen, de azt megelőzőn Fazekas még sohasem kapott ki az olasztól” – magyarázta még a kezdés előtt a szakember, aki mindezek tudatában érezhetően optimistának tűnt. Bizonyára ezt az érzést erősítette benne az első összecsapás is, ugyanis Bátorfi szettveszteség nélkül, egy Eb-elődöntőhöz képest könnyedén lépett át Tan Wei-Monfardinin. Következett sajnos a már emlegetett Tóth–Stefanova meccs, amire még rátett egy lapáttal, hogy Fazekas is kikapott a házigazdák egyetlen született olaszától, Negrisolitól, így nem elég, hogy ismét a gyenge napot kifogó Tóthnak kellett játszania, vélhetően még az is frusztrálta, hogy ha kikap, vége mindennek. Hát persze hogy kikapott…
"Kriszti nem játszott jól, márpedig egy ilyen mély gödörből csak úgy lehet kijönni, ha valakinek tiszta a feje. Ám miután most ez sem volt igaz rá, ezért törvényszerű volt a veresége” – mondta Bátorfi Csilla, akit többszörösen is érzékenyen érinthetett ez a vereség. Elsősorban azért, mert ő maga mindent megtett a siker érdekében, másrészt pedig, tekintettel arra, hogy már 34 esztendős, törvényszerűen fogynak az esélyei arra, hogy az Eb-aranyak tekintetében kilencről tízre lépve (jelenleg holtversenyben áll az ugyancsak 9 Eb-arannyal büszkélkedő Popovával) ő legyen minden idők legeredményesebb európai női asztaliteniszezője. A sportág történetének századik magyar érme tehát a női csapat jóvoltából bronz lett, ám a nap krónikájához tartozik még, hogy a férficsapat a tavalyi produkciót eggyel megfejelve a 17. helyen zárt úgy, hogy előbb nagy csatában legyőzte a románokat, majd a helyosztón a norvégoknál is jobb volt. Ez utóbbi győzelem és a vele járó 17. hely nagyon jó eredménynek számít (a csapat az Eb-n négy meccsből hármat megnyert!), ám a későbbiekben még okozhat gondokat. A csapat ezzel az Eb-selejtezők első osztályába, az úgynevezett szuperdivízióba nyert besorolást, ahonnan jóval nehezebbnek ígérkezik kiharcolni az Eb-részvételt (ehhez ott az első tizenkettő között kellene végezni), mint a második osztályból, ahonnan az első három indulhat a 2005-ös dániai kontinensbajnokságon. Viszont így a következő két esztendőben, hosszú idő után ismét a kontinens elitcsapatait láthatja vendégül a magyar férfiválogatott.