A karikalábú a hőskor legjobbja

Juan Manuel Fangio, a Formula–1 eddigi egyetlen ötszörös világbajnoka az ötvenes években uralta a Formula–1-et, 51 GP-rajtjából 24-szer győzött, 48 alkalommal indult az első rajtsorból, első vb-címét 40 évesen, az utolsót 46 esztendős korában szerezte meg. Négy gyár autójában indult, valamennyivel világbajnok lett, és miután elfogyott a motivációja, szakított az autóversenyzéssel. Angol istállóban sohasem szerepelt, ezért nem is kellett megtanulnia angolul, olaszos temperamentuma miatt azonban ezt soha senki sem rótta fel neki.

A család és a gyerekkor

Édesapja, Loreto Fangio a Pescara melletti Chietóban élt, elszánt monarchista volt, és ő is az egyike volt annak a több millió embernek, akik a XIX. század végén Argentínába emigráltak. A Mar del Plata melletti Balcarcéban telepedett le, 19 évesen vette feleségül a 17 esztendős Herminia Deramót. Don Loreto falazókőműves volt, jól keresett, és a virágzó argentin gazdaságban könnyen megengedhette magának, hogy több gyereket vállaljon.
A Fangio család gyorsan nőtt, Juan Manuel a negyedik volt a sorban, amely végül hatra gyarapodott. Juan Manuelt 1911. június 23-ára jegyezte az anyakönyvi hivatal, pedig az egész család állította, hogy a kisfiú 24-én látta meg a napvilágot. Keresztnevének első felét amiatt kapta, mert Szent Juan napján született, a másodikat pedig az olasz király tiszteletére. Később barátai csak Chuecónak, azaz karikalábúnak hívták alsó végtagjai különös tulajdonsága miatt.
Juan Manuel legfiatalabb testvére, Rubén Toto a többiekhez hasonlóan nagyra tartotta a későbbi autóversenyzőt, amikor felnőtt, fiának a Junamanuelito nevet adta, és a fiú nem is vallott szégyent, az egyesült államokbeli sportautó-bajnokságon (amelyet akkor IMSA-nak, ma már ALMS-nek hívnak) bajnok lett egy Toyotával. Ám a nagybácsinak hosszú utat kellett bejárnia, míg autóversenyző lehetett. Hatévesen kisiskolás lett, az intézményben szabad szellemű oktatást biztosítottak a számára. A kis Fangio kilencévesen már egy autószerelő-műhelyben dolgozott, európai autók alkatrészeit mosta, miközben szépen lassan rájött, mi mire is való.
Tizenhárom éves korában egy versenyautókkal foglalkozó üzletember műhelyébe került, ahol a négy- kerekűeket felkészítették a viadalokra. Fangio ott további ismereteket szerzett a gépekről, sőt volán mögé is ülhetett, az ő feladata volt ugyanis, hogy az egyik autóval a közeli falvakból alkatrészeket szerezzen be. Útközben igen változatos terepen kellett áthaladnia, kiválóan megtanult bánni a kocsival.
Tizenhat esztendősen mellhártyagyulladás miatt egy éven át ágyban feküdt, a haláltól csak anyja kitartó gondoskodása mentette meg. Miután meggyógyult, a sorozóbizottság alkalmasnak minősítette, és – rövid és helyi szinten sikeres labdarúgó-pályafutás után – 21 éves korában be is kellett vonulnia a hadseregbe. Amikor lejárt a szolgálata, apjától földet kapott, majd nyitott egy kereskedést.

Csak egy versenyt akart nyerni

Barátai sokat segítettek neki, 1936 októberében kapott tőlük egy 1929-es Ford-A taxit, amellyel élete első versenyén, a Benito Juárez-pályán harmadik volt, mígnem tengelytörés miatt kiállni kényszerült. De barátai továbbra is segítették, vagy anyagiakkal támogatták, vagy elvitték a kis pályákra, majd a hosszabb, országúti versenyekre. Az első kiemelkedő eredményt az 1940-es Gran Premio Internacional del Nortén érte el, a kéthetes viadal hasonlított a mai Dakar-ralihoz, Buenos Airesből Limába és vissza, összesen 9445 kilométeren át folyt a küzdelem, a napi szakaszok végén csak a pilóták szerelhették az autóikat. Fangio Oscar Gálvezt megelőzve diadalmaskodott a viadalon, amelyen életre szóló barátságot kötött legfőbb vetélytársával.
Fangio 1940-ben és 1941-ben országúti bajnok lett, ám utána a második világháború éreztette a hatását Argentínában is, élelmiszerhez csak váltójegy ellenében lehetett hozzájutni, és mivel az autógumi is fogyóeszköz volt, és ami megmaradt, azt sem autóversenyzésre használták, szüneteltették a viadalokat. Fangio a nemzetközi kereskedelem híján Argentínán belül kezdett üzletelni, a környező falvakban becsülték is őszintesége és hűsége miatt, nagy emberré vált a traktorokat és használt gumikat adó-vevő autóversenyző.
Szenvedélye azonban megmaradt, és a világháború után ő volt az egyik legnagyobb támogatója az Argentin Autóklubnak, amely speciális autók számára akart futamot rendezni. A Grand Prix, a Formula–1 elődje már hódított Európában, és 1949-ben eljött a nagy nap a dél-amerikai ország számára is: február 6-án a Costanera-versenypályán megrendezték az első Argentin Nagydíjat, amelyet hatalmas esőben Oscar Gálvez nyert egy Alfa Romeóval.
Az argentin kormány Gálvez és Fangio mögé állt, a pilóták így átutazhattak Európába. Fangio egy Maseratival nyert San Remóban és további hat versenyen, és ha lett volna pontszámítási rendszer, világbajnoknak tudhatta volna magát az idény végére. Pedig a 37 éves Fangio nem sok reménnyel utazott át az Atlanti-óceánon, "bárcsak nyernék egyetlen versenyt, csak egyet” – mondta indulásakor az argentinok reménysége.
A következő évben elkezdődött a Formula–1-es világbajnokság, mindenki tudta, hogy az első öt helyezésért (sorrendben 8, 6, 4, 3, 2) és a versenyen futott leggyorsabb körért (1) pontot osztanak, és hogy a hét hivatalos versenyből a négy legjobb eredmény számít bele az összetettbe. Fangio és az európai mezőny csak hat viadalon vett részt, nem utazott el az indianapolisi 500 mérföldes futamra, és az amerikaiak sem jöttek át Európába (ez 1960-ig, az Indy 500 F1-es naptárból való törléséig nem is igen változott). Fangio igen kiegyenlített csatát vívott csapattársával, Giuseppe Farinával, mindketten három győzelmet arattak, és az utolsó nagydíjig nyílt maradt a versengés. Monzában aztán hiába indult az első helyről Fangio, hiába futotta ő a verseny leggyorsabb körét, olasz társa diadalmaskodott.
Fangiónak azonban nem kellett sokáig várnia, 1951-ben felülhetett a sportág trónjára. Újabb három győzelem vezetett a sikerhez, az Alfa Romeo 159-es utolsó F1-es viadalán, a spanyolországi Pedrablesben fantasztikus sikert aratott Fangio a nála sokkal könnyebb Ferrarik felett. A következő idényben nem indulhatott el címvédőként, mert egy monzai futamon, amely nem számított bele a pontversenybe, súlyos balesetet szenvedett.
A viadal előtt egy nappal Belfastban versenyzett, de megígérte, hogy időben ott lesz a monzai futam rajtjánál. Párizsban lekéste repülőgép-csatlakozását, autóval kellett Olaszországba utaznia, és miután egész éjszaka vezetett, csupán fél órával a rajt előtt érkezett meg a pályára. Edzések híján utolsóként rajtolt, de egyszer elváltotta magát, autója megcsúszott, és mivel reflexei már nem voltak olyan jók, hogy korrigálni tudjon, a Maserati nekicsapódott a védőkorlátnak, és szaltózni kezdett. Fangio kirepült a kocsijából, eltörte az egyik nyakcsigolyáját. Halálközeli állapotban volt, de életben maradt, és az 1953-as idény kezdetére felépült.
A verhetetlen Ascari mögött a második lett, ez volt a második, egyben utolsó teljes idénye, amely során nem nyert világbajnoki címet, hanem meg kellett elégednie az ezüstéremmel. A Maseratinál hatalmas tisztelet övezte Fangiót, az Olasz Nagydíj edzésein folyamatos vibrálást érzett autójában, és miután a szerelők nem tudták mit tegyenek, kicserélték a rajtszámokat Fangio és csapattársa, Felice Bonetto autóin. A versenyen Fangiónak nem volt gondja, míg Bonetto panaszkodott a vibrációkra –az argentin egyből rájött, mi történt.

Négy vb-cím zsinórban

Az 1954-es idényre Fangio aláírt a Mercedeshez, amely megengedte neki, hogy azokon a versenyeken, amelyekre nem készül el az ezüstnyila, Maseratival induljon. Az olasz géppel meg is nyerte az idény első két futamát, majd további négy diadalt aratott a német masinákkal, a világbajnokságot elképesztő fölénnyel nyerte meg. A következő évben a Mercedesnél maradt, és ugyanolyan gyors volt, mint egy éve, szintén hatalmas előnyt gyűjtött a második helyezettel szemben. Az ezüstérmet csapattársa, Stirling Moss szerezte meg, az angol ugyanúgy elismerte Chueco tudását, mint korábbi társai. Moss Maestrónak becézte Fangiót, akitől saját bevallása szerint annyit tanult egy év alatt, mint másoktól egész élete során. A Brit Nagydíjon Aintreeben Moss az utolsó kanyarban előzte meg Fangiót, és bár szinte mindenki tisztában volt vele, hogy Fangio engedte nyerni az angolt, ő mindhalálig azt állította, hogy Moss jobb volt nála azon a napon.
A stuttgarti gyár 1956-ban már nem indult a Formula–1-ben, az 1955-ös Le Mans-i tömegkatasztrófa hatására befejezte az autóversenyzést. Fangio a fiatal Peter Collins mellé a Lancia–Ferrarihoz szerződött, de ez az év nem tartozik Fangio legszebb emlékei közé. A Scuderia hangulatára rányomta a bélyegét Enzo Ferrari fiának, Dinónak a halála, és a Commendatore amiatt is ellenséges volt az argentinnal, mert az az utóbbi években mindent a Ferrari-pilóták legyőzésének köszönhetően nyert meg. És Enzo Ferrari nem ismert bocsánatot.
Collins viszont szinte ajándékba adta a világbajnoki címet Fangiónak az Olasz Nagydíjon, a brit, aki húsz évvel volt fiatalabb Fangiónál, a Formula–1 történetének legsportszerűbb cselekedetét hajtotta végre Monzában. Olyan pozícióban állt, amellyel világbajnok lehetett volna, de ő gondolkodás nélkül a boxba hajtott, és átadta autóját a már kiesett Fangiónak (akkor ezt még meg lehetett tenni), aki hat másodperccel Moss mögött másodikként célba érve megszerezte negyedik vb-címét.
Enzo Ferrari ekkor azt hajtogatta, hogy Fangio képtelen lett volna megnyerni a vb-címet, ha nem Ferrariban teljesíti a szezont, és arra készült, hogy a Collins, Mike Hawthorn duóval a kocsijaiban 1957-ben móresre tanítja a Maestrót.
Fangio visszament a Maseratihoz, és ugyanolyan könnyedén besöpörte a világbajnoki címet, mint 1954-ben és 1955-ben. A trófeát a Német Nagydíjon szerezte meg a hosszú Nürburgringen, élete talán legnagyobb versenyén. Könnyű Maserati 250F-esével egy hiba miatt igen hosszúra nyúlt a boxkiállása, Collins és Hawthorn is messze elhúzott előle. Ám Fangio nem adta fel, csodálatos, egyben vakmerő autóvezetéssel feljött a bivalyerős, de nehéz Ferrarikra, és az utolsó előtti körben megelőzte mindkettőjüket. Nemcsak a két Ferrari-pilóta ismerte el Fangio fantasztikus teljesítményét, a Francia Sportakadémia az év sportteljesítménye díjjal tüntette ki az argentint, aki már ötszörös világbajnok volt.
A következő évben már nem volt versenyképes a Maseratija, Argentínában a negyedik lett, három versenyen el sem indult, Franciaországba pedig úgy érkezett, hogy mindenki tudta, ez az utolsó futama. Ismét a negyedik lett – a verseny nagy részén nem működött autójának kuplungja –, a futam győztese, Hawthorn pedig szándékosan mögötte maradt a célba érkezéskor, nem akarta lekörözni a 47 éves legendát. Ezen a versenyen szenvedett halálos balesetet barátja, a ferraris Luigi Musso, akihez a kórházba rohant Fangio, de már nem beszélhetett vele, mint ahogy Peter Collinsszal sem, akit egy hónappal később, a Nürburgringen ért utol a halál.
Soha többé nem indult Formula–1-es versenyen, de még sokáig látogatta azokat. Visszavonulása után a Mercedes argentin kereskedelmi központjának elnöke lett, ezt a – később tiszteletbeli – posztot haláláig megtartotta. Hét éve, 1995. július 17-én Balcarcéban, a saját ágyában hunyt el.
Egy mondata azonban halhatatlan marad, hiszen nemcsak a Formula–1-ben, de az összes sportágban és az élet más terén is nagy igazságot rejt: "Mindig arra kell törekedned, hogy a legjobb légy, de sohasem szabad elhinned, hogy az vagy.”