Nehéz szerelem – Somogyi Zsolt jegyzete

Minden jó, ha jó a vége. Mondjuk, a vb-selejtezőnek lehangoló lett a vége.

És a közepe is az volt, Andorrában, tudjuk jól.

És a közepe is az volt, Andorrában, tudjuk jól.

A szurkolók sokáig kitartottak a magyar csapat mellett, az andorrai borzalom után is telt ház és vastaps fogadta a magyar futballistákat, de kedden többször is elfogyott a válogatott hitele a nézőknél. Bernd Storck aligha hallgatta boldogan, hogy a lelátó a távozását követeli, Dárdai Pált élteti, a Hertha edzőjét akarja vissza a kispadra. A tiltakozás, a tüntetés, a fütty oka egyszerű: nem az a baj, hogy nem megyünk a vb-re, ez 1986 óta így van, nem újdonság. Hanem az, hogy – bár a kapitány szavai szerint az MLSZ elnöke, Csányi Sándor stagnálást lát – visszaléptünk, és nemcsak az előttünk rangsorolt csapatok ellen maradtunk pont nélkül, Feröert is alig tudtuk megverni itthon. A tavaly nyári Eb után most kedden azt láttuk, egyáltalán nem vagyunk jobbak, mint az ellenfél. Az Eb-láz mára lecsillapodott, sőt… A 2018-as vb-selejtező legélesebb magyar emléke az andorrai kudarc lesz, amely a máltai vereség, liechtensteini döntetlen és hasonló, történelmi mélypontok sorába illeszkedik – s ez a kedd este is keservesre sikerült. A különbség a korábbi súlyos pofonokhoz képest az, hogy manapság már irdatlan pénz áramlik a sportágba, az infrastruktúra valóban európai színvonalú, csakhogy a befektetést nem támasztotta alá a válogatott elmúlt egy éve.

Az Eb persze szép emlék, a nézők is a tavalyi nyár miatt álltak a csapat mögött, de… A franciaországi tornán elért csoportgyőzelem erőn felüli teljesítmény volt, az Andorra és a Feröer elleni két meccs pedig a valós tudás alatti produkció – ám attól tartok, a magyar futball jelenlegi ereje, legjobb játékosaink sebessége (döntéshozatal és futás tekintetében egyaránt), a támadóharmadban mutatott kreativitásunk nemzetközi szinten Andorrához, Feröerhez van közelebb, nem az Európa-bajnoksághoz, főleg nem a legjobbjaihoz. Többet tudunk, mint amennyit kedden láttunk, azonban nem az a kérdés, utolérjük-e az európai középmezőnyt, hanem az, marad-e még valaki mögöttünk.

Néhány hét, hónap, és jön a következő selejtező.

S mi újra reménykedünk, noha józan ésszel tudjuk, igazán nincs miben, nincs miért. Egyvalami változatlan. Szeretjük. Sokszor csak azért, mert szeretni akarjuk.

Csak néha olyan nehéz…