Mit érzett a maszkos fanatikus, a plázacicus és az erdélyi magyar?

A szurkolók többször is szembe kerültek a rendőrökkel (Fotó: Hegedüs Gábor)

Mit érezhettek azok a menekültek, akiket a hírek szerint a meccsre készülődő magyar huligánok petárdákkal megdobáltak a Keletinél? Meglepettséget, félelmet?

És mi játszódott le azokban az álarcos, talpig feketébe öltözött magyar fiatalokban, akik egy hadsereg mintájára meneteltek végig a Hungária körúton, majd a Népligetben összecsaptak a rendőrökkel (többször is, belépőjegy híján tulajdonképpen ez volt az állandó programjuk a meccs alatt)? Az, hogy most aztán megmutatják, visszavágnak Trianonért is? (Kinek, a rendőröknek? Mert a románokkal nem is találkoztak.) Igazságot osztanak (kinek az igazságát?), mint Mátyás király, és odacsapnak, mint egykor a híres fekete sereg? Ők mikor érzik győztesnek magukat? Ha megkergetik a románokat és a rendőröket, vagy ha mondjuk Nikolics bever egy helyzetet, amivel megnyerjük az Eb-selejtezőt? A hivatalos beszámolók szerint mindenesetre 38-an megsérültek, 15 drukker és 23 rendőr, vagyis inkább csak vesztesei voltak a pénteki összecsapásoknak. (Ennél azonban valószínűleg jóval nagyobb a sérültek száma, az Üllői út környékén még éjfél környékén is számos összevert, nők vállára támaszkodva sántikáló embert láttunk).

És a rendőr vajon mit érez, amikor azt kapja parancsba, hogy „támadás"? Mit érez a lovon ülve vagy éppen a vízágyú mögött? Hogyan vélekedik a szurkolókról? Csak az ellenséget látja mindegyikükben vagy átfut az agyán, hogy nem lehet általánosítani, nem lehet a drukkerekre csürheként tekinteni? Hol van a határ a rendőr korrekt munkavégzése és a túlkapás között? A kék ruhásokat érdekli egyáltalán a meccs vagy csak kötelező rosszként tekintenek rá és a végét várják, hogy mehessenek haza a családhoz?

Mit érzett az az ötévesforma gyerkőc, aki Dzsudzsák feliratú hetes mezében izgatottan indult el édesapjával a mérkőzésre, amely előtt az utcán aztán annyi robbanást hallhatott (szóltak a petárdák, hanggránátok), amennyit még a jó öreg prérifarkas sem tud produkálni a Kengyelfutó gyalogkakukk rajzfilmben? És mire gondolt, amikor azt láthatta, hogy nagy kedvence sem tud igazán lendíteni a csapat játékán?

Miközben a stadionon kívül egyesek tényleg vérre menő csatát vívtak, vajon mennyit fogtak fel mindabból, ami körbeveszi a magyar–román párharcokat, azok a plázacicák, akik a VIP-páholy bejáratánál, párducmintás szerkóban beszélgettek a lesszabályról...? Ha nyertünk volna, akkor vajon az ő (szilikon) mellük is dagadt volna a büszkeségtől?

A helyszínen szurkoló „cicusokhoz" képest mennyire más gondolatokkal nézhették a találkozót azok az erdélyi magyarok – például a farkaslakai, vagy a csíkszeredai óriáskivetítő előtt –, akik élőben talán még soha nem láthatták a magyar válogatottat, de 1981 óta várják, hogy odadörgölhessék a román ismerősök orra alá: „most mi nyertünk!"

Mit érez az az édesanya, akinek a fia ott küzd a pályán? Jó volt hallgatni a mérkőzés előtt az NSO Tv-nek nyilatkozó Kádár anyukát, akinek tekintetében ott tükröződött a büszkeség és az anyai aggódás, miközben lelkesen mesélte, hogy fia kedvenc étele a spenót és a krumplis tészta, illetve a kettő együtt.

Milyen érzés lehetett tegnap este a helyszínen hallgatnia Vasile Miriutának szülőhazája, Románia himnuszát, aztán pedig Miriuta Lászlónak végighallgatnia Magyarország himnuszát, az országét, amely befogadta, amelynek színeiben válogatott lett? A meccs előtt vele is beszélgettünk, látszott rajta, hogy kavarognak benne az érzések.

Ahogy kavaroghattak a gondolatok Bernd Storck megbízott szövetségi kapitányban is. A higgadt német hirtelen fontos szereplője lett a történelmi múltra visszatekintő magyar–román csatározásnak. Anno állítólag ő fedezte fel Dárdai Pált a Herthának, most pedig mindenki hozzá hasonlítgatja, hogy vajon tudja-e folytatni az általa megkezdett munkát? A kérdésre persze még korai válaszolni, de azok után, hogy mindössze négy napot dolgozott együtt a kerettel, a tegnapinál sokkal többet nem is lehetett várni tőle.

Hogyan élték meg a nagy meccset a játékosok? Például Guzmics Richárd, aki végre bizonyítani tudta – még ha a túlzott bizonyítási vágy olykor kicsit görcsössé is tette –, hogy igenis lehet rá számítani, helye van a válogatottban.

Aztán említhetjük Szalai Ádámot is, aki rengeteg kritikát kapott az elmúlt időben, a magam részéről sokszor fásultnak éreztem, de tegnap végre látszott rajta az elszántság, ha kellett, a mi térfelünkön szerelt, máskor pedig 26-ról tüzelt (Tatarusanu bravúrral hárított), és közben végig kommunikált a társakkal, együtt élt a játékkal (igen, ez lenne a minimum egy Bundesliga-csatárnál, de volt, amikor ez is hiányzott), még ha kiemelkedő teljesítményt ő sem nyújtott.

Senki sem tudott annyi pluszt hozzátenni a játékhoz, hogy meg tudjuk verni a románokat, sőt, ha Király Gábor nem véd úgy, ahogy, akkor valószínűleg ki is kapunk. Ám ha tetszik, ha nem, a magyar válogatott jelenleg annyit tud, amennyit Románia ellen mutatott. Ezúttal nem érheti az a vád a fiúkat, mint a 2013-as bukaresti meccs után, hogy nem is tették oda magukat. Mindenkin látszott az elszántság, a koncentráltság, csak hát ennyit tudunk. De ami a legfontosabb, hogy továbbra is versenyben vagyunk az Eb-szereplésért.

És végül, milyen érzésekkel ment haza az újságíró, aki a meccs előtt 0–0-s döntetlent tippelt?

Hiányérzettel, mert a titkon remélt felejthetetlen futballélmény ezúttal is elmaradt, de mégis bizakodva, mert az öt egymást követő, kapott gól nélküli találkozó arról árulkodik, hogy van tartása a csapatnak (még akkor is, ha nem Európa legjobbjai voltak az ellenfeleink – viszont ne feledjük, korábban kaptunk ki már Máltától is). Persze, ott azért még nem tartunk, hogy „megkérdőjelezhetetlen előrelépésről" beszélhessünk.

Ön mit érzett? Kommenteljen, mondja el véleményét, akár e-mailben is az nsonline@nemzetisport.hu címen.

Igyekszünk minél több véleményt megjelentetni élő hírfolyamunkban!

EB 2016, SELEJTEZŐ, CSOPORTKÖR
F-CSOPORT, 7. FORDULÓ
MAGYARORSZÁG–ROMÁNIA 0–0
Budapest, Üllői út, 22 060 néző. Vezette: Brych (Borsch, Lupp – németek)
MAGYARORSZÁG: Király – Fiola, Juhász (Guzmics, 24.), Kádár, Leandro – Stieber Z. (Priskin, 88.), Tőzsér, Elek Á., Dzsudzsák – Szalai Á., Nikolics (Németh K., 70.). Szövetségi kapitány: Bernd Storck
ROMÁNIA: Tatarusanu – Papp, Chiriches, Grigore, Rat – Prepelita, Hoban – Popa (Chipciu, 69.), Sanmartean (Budescu, 78.), Torje (Maxim, 90.) – Keserü. Szövetségi kapitány: Anghel Iordanescu