N. PÁL JÓZSEF 2020.06.10 23:06 Frissítve: 2020.06.10 23:21

Le kellett feküdni? – N. Pál József publicisztikája

 

Tragikus vagy komikus volt-e a pillanat, nem tudom, tény, hogy futballhistóriánk legmakacsabb legendájával már a játékkal való konkrétabb találkozásom első esztendejében – 1968 májusának közepe táján – szembesülhettem magam is. A 3:0-ra – épp annyira, amennyire az Európa-bajnoki négyes döntőből való kieséshez kellett! – elveszített moszkvai szovjet–magyart „beszéltük ki” elszontyolodott képpel mi, kicsi gyerekek a faluszéli futballpálya mellett. A „nagyobbak” hadarva szidták a mieinket, míg a biciklijére támaszkodó – engem egy osztállyal előző – Salamon Jóska a tizenkét évesek bölcsességével meg nem szólalt: „Nem szabad nyerni ellenük, mert fölszabadítottak bennünket!” Beavatott lettem: hisz én addig nem, de ő már tudta az össznépi „igazságot”.

Túl voltunk a '66-os vb-negyeddöntő – főleg a brazilok elleni káprázat után – keserű vereségén (1:2), a Nemzetek Európa-kupája (az Európa-bajnokság elődje) 1958–1959-es oda-vissza kudarcán (1:3, 0:1), meg az '56 előtti három – mai számítás szerint öt – szovjet–magyaron, és a gyanú, érzés, meggyőződés, hogy nem győzhetünk, a lélekbe ette magát kitörölhetetlenül. Lehet, a '72-es Eb elődöntőjekor (0–1) én is felülök e hiedelemnek, ha nem futballromlásunk tendenciáját érzem erősebbnek Marseille óta már. Így az én gyanúm elszivárgott, sőt a '78-as vb-selejtező hazai diadala, Pintér Sándor le-föl zakatolós játéka (2–1) mások balhitét is cáfolhatta (volna), ám korosabb szurkolóink jó részének emlékezete megingathatatlan maradt: „Le kellett feküdnünk, nekem aztán beszélhetnek, nem hiszem el, hogy nem!”

Tényszerű bizonyítékkal senki sem tudott és tud előállni, marad az ezt hallottam, azt hallottam, ezt beszélik, azt beszélik ragadós módija, meg az „így érzem” örök ösztönérve, ami a szenvedélyes rajongás sajátja mindig, s aminek az ellenkezőjét bizonyítani szintén nem lehet. Nemcsak a néhai szovjet–magyar csatákra, de a mai bajnokságot kísérő „meggyőződésekre” nézvést is (eldöntik odafönn, a játékvezetőnek „megmondják”, le kell adni a pontot, hogy X vagy Y „csapata” így vagy úgy…stb.) ugyanez a „logika” áll persze. A szurkoló lelke nem változik!

Kiindulópontom, hogy e („ruszkik” elleni) lefekvési parancs nem létezett, de nem a „hívők” meggyőzéséért görcsölök (fölöslegesen!), hanem arról meditálnék, miért alakult ki, s miért maradt fönn e legenda törvényszerűen és fölszámolhatatlanul. Gondolatomat – az emberi természet, a szurkolói tudat és történelmünk ('45 utáni) kompenzációs kényszere következményeiről van szó – három egymást erősítő, egyben determináló részben adnám elő.

Bár a posztmodern mindent elkövet ellene, az ember a maga egységképzetét végképp föladni képtelen. Valamennyi teremtésmítosz ebből indul, ahogy Hamvas Béla Scientia sacrája (szent tudás/ismeret) is. Hiába roncsolódunk, roncsoljuk a világot az ősidők óta már, szellemi lényünk „emlékezik” arra, amit a kereszténység Paradicsomnak nevez, s mindenáron igyekszünk újraélni/visszahozni azt. Ám e „tettre” a művészet, a bölcselet s a valódi hit képes – pillanatokra! – csupán, a materialista „valóság” erőszakosan elszánt kergetése-kutatása-vallatása nem. De nincs mese, az ember a hiányra választ/magyarázatot keres, az „egyetlen okot” firtatja minduntalan, s ha nem kapja, gyárt magának, hisz csonkolt tudattal élni nem lehet.

E modellnek a szurkolónál látványosabb (s egyszerűbb) példáját nem ismerem. Ő az, aki kérdez, kutat folyvást és fáradhatatlanul, akit – így hiszi – becsapni nem lehet, s aki, ha választ talál, ragaszkodni fog hozzá mindhalálig, ha nyilvánvalóan irracionális az egész, akkor is. „Nekem ez így nem kerek”, hajtogatja, a megnyugvást evilági ténytől megtámogatottan reméli/vágyja ő, legyen szó a párizsi (ahol – politikai parancsra – az olaszoknak), a berni világbajnoki döntőről (ahol – Mercedesért/kombájnért/traktorért – a németeknek „feküdtünk le”), vagy – a máig „titkolt” – irapuatói 0–6-ról éppen. A szurkoló tudata (ahogy a mámorosan lelkendező, ahogy a csalódottságában mélységesen haragvó vagy ahogy a fölhevülten szerelmes emberé) beszűkült tudat, ez nyilvánvaló, s ha nyugalomra/kielégülésre – fölfogása szerint: válaszra – talál, e pozícióból/hitből lehetetlen lesz kimozdítani. Nem is kell talán!

Történelmünk tele „titkokkal” (az ősidőtől Zrínyin és Széchenyin át – mondjuk – Teleki Pál haláláig) s megszállott „titokfejtőkkel”, a minta a futballnak is adva van tehát. E játék a kezdetektől többet jelentett önmagánál nekünk (lásd: magyar–osztrák), de ott mi voltunk a jobbak – nem mindig, csak „általában” –, nem lett szükség magyarázatra, ám a foci mint a balsors érzelmi/tudati és reménybeli kompenzációja '45 után is megmaradt, sőt, magasabb hatványra emelkedett (volna), de e szerepet hangosan bevallani nem lehetett immár. Ez a „volna”, ez a hallgatási, bevallhatatlansági kényszer lett e sajátos legendárium mozgatója.

Azt, hogy a Szovjetunió rabja lettünk az is tudta (!), aki hithű kommunistaként örvendve fogadta ezt, s hogy a lélek ellenállását, az oroszok utálatát imádatra – de legalább kussolásra – fordítsa, mindent megtett a maga helyén. Ezért lett módfelett veszélyes üzem a futball '45 (s főleg '56!) után, s erről értelmes szóval beszélni – se hatalmi, se szurkolói szinten – nem lehetett. A rabtartók elleni meccsek eredményei meg alakultak, ahogy alakultak, lett, ami lett, az emberi természetnek és a szurkolói lélektannak megfelelve, törvényszerűen. Mert volt egy csapatunk, a legjobb – majd ('56 után) „csak” az egyik legjobb – a világon, amely diadalt diadalra halmozott, a „barátokat” agyonverte többnyire, kizárólag a „nagy testvér” ellen nem boldogult rendszerint. Csoda lett volna, ha a „lefekvés” kényszerének legendája nem alakul ki, s nem terjed el!

Mert – hogy meg ne tébolyodjunk – magyarázat kellett, olyan, ami hittel (sőt, csak úgy!) átélhető, hisz a helyzetből – a politikai rabságból – való szabadulásra nem volt remény, '56 után végképp nem. Így a hithez (nem győzhetünk!) való ragaszkodás tiltakozássá lett, a kimondhatatlan megvetés szimbolikus őrlángja, önbecsülés, öncsalás és önfelmentés, de vigasz is egy időben. Állítom – s ezzel újat mondok talán –, e legenda, bár élt korábban is, a forradalom eltiprása után rögzült egyértelműen. Rákosi idején – az '52. májusi (egyik) Moszkva–Magyarország meccset nem számítva – nem kaptunk ki ugyanis (1:1 lett itt is, ott is), sőt '56 szeptemberében – idegenben! – győzni is sikerült, ám az '56-ot követő találkozók befogadástörténetéhez az „elvtársi segítség” mindenre végzetes pecsétet ütni látszott tapasztalata is hozzátartozott. Már '57 szeptemberében, a népstadionbeli vereség – kinek az ötlete lehetett a meccs? – jelezte ezt. A forradalom újraéledésétől rettegő Kádár két hét múlva, a Politikai Bizottság ülésén dörögni is kezdett rendesen: „inkább most tartóztattam volna le 80 vezetőt”, mert „70 000 emberre lövetni [később] nem tréfadolog” mondta a szurkolók aligha szovjetbarát gesztusaira gondolva természetesen. Egy 1963. szeptemberi kivételével (1:1 lett Moszkvában) nem is rendeztek „barátságos” találkozót '76-ig, ám ha összesorsoltak bennünket – a '77-es győzelem kivételével – összesítésben mindig mi húztuk a rövidebbet. Ép ésszel, gyanakvás nélkül nem lehetett kibírni ezt, betonkeménnyé lett a hiedelem, amit más sportágak „ruszki tapasztalattal” ellenkező – Balczóék, Kozma István, a pólósok is gyakran, meg a többiek! – győztes eredményei sem oldottak-oldhattak fel. Görcs volt a játékosban, s görcs a tehetetlen szurkolóban is, aki minden jelből (kimaradt helyzet, tizenegyes, öngól) véleménye igazolását olvasta ki, hite és identitása eggyé vált, amit elvenni tőle nem lehetett. Csak amit látni akart, azt látta meg, elszánt szenvedéllyel bizonygatta „igazát”, s bizonygatja ma is talán.

E „lefekvési” kényszerben való hit – gondoljunk 1944–1945 sok-sok tízezer magyar nőjének drámájára! – egy földolgozhatatlan emberi/történelmi trauma torz földolgozási kísérletének keserű, máskor keserédes tünete lett tehát, midőn az áldozatnak sikoltani sem volt ajánlatos.

2020.08.11 21:19:44

Magyar válogatott K. T. I.

Ha az ember a véletlenre bízza a dolgot, egymillió kártyacsomagot is kinyithat feleslegesen. Biztos stratégia pedig nincs.

2020.08.10 19:44:17

Magyar válogatott MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Volt tehát szerepe nálunk az olimpiai futballtornáknak, meggyőződésem, hogy most is lenne. Biztosan van valami megoldás, hogy legalább a köztudatban ott legyen, hogy egyáltalán az öt karika jegyében is létezik a labda.

2020.08.10 14:32:46

Magyar válogatott BODNÁR ZALÁN

„Tele van a darab hazaszeretettel, hősies küzdelemmel, szerelemmel, és persze magyaros csibészséggel.”

2020.07.28 22:36:26

Magyar válogatott VOLESZÁK GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Ettől szép ez a játék – meg úgy általában a labdarúgás.