Képes Sport
PIETSCH TIBOR
PIETSCH TIBOR
2020.09.26 11:08 Frissítve: 2020.09.28 11:55

Játékossors: Torghelle Sándor bejelentette visszavonulását

Az A oldal végigment, jöhet a B! Torghelle Sándor 38 esztendőse befejezte karrierjét. Voltak benne buktatók, de ha elesett, újra és újra talpra állt. S közben elérte azt, amit a tízéves Sanyi boldogan aláírt volna... Torghelle Sándor a Nemzeti Sport szombaton megjelenő, Képes Sport mellékletének adott interjúban jelentette be a visszavonulását.

Torghelle Sándor bejelentette visszavonulását

 




– Vége?     
– Vége, igen.

–  Hiszen alig múlt harmincnyolc!     
– Voltak lehetőségek a folytatásra, kaptam ajánlatot a másod- és a harmadosztályból is, de már nem láttam értelmét annak, hogy tovább húzzam. Úgy voltam vele, minél később vágok bele a futball utáni életembe, annál kevesebb idő lesz arra, hogy felépítsem magam. S hogy őszinte legyek, már nem volt meg bennem a kellő motiváció.

NÉVJEGY
Torghelle Sándor
   Született: 1982. május 5., Budapest
   Sportága: labdarúgás
Posztja: támadó
NB I-es meccs/gól: 254/74
Válogatottság/gól:   42/11
    Klubjai:   Kispest-Honvéd (2000–2003), MTK (2003–2004), Crystal Palace (angol, 2004–2006), Panathinaikosz (görög, kölcsönben, 2005–2006), PAOK (görög, 2006–2007), Carl Zeiss Jena (német, 2007–2008), Augsburg (német, 2008–2010), Fortuna Düsseldorf (német, 2010–2011), Bp. Honvéd (2011), Videoton (2012–2013), MTK (2014–2019), Vasas (2019–2020)
Kiemelkedő eredményei  : 2x magyar bajnoki ezüstérmes (2012, 2013), görög bajnoki bronzérmes (2006), Bundesliga 2.-bronzérmes (2010), NB II-es bajnok (2018)

– Bocsánat, jól hallottam?!     
– Tudom, ha valami jellemző volt rám, az a töretlen hit és elszántság, ám pályafutásom utolsó időszakában ez valamelyest kiveszett belőlem. Rajtam kívülálló okok miatt, de kiveszett. Amikor beleadsz apait-anyait, de alig kapsz vissza valamit, egy idő után frusztrálóvá válik. Megtapasztaltam olyan negatív történéseket, amelyek azt mondatták velem: köszönöm, elég volt, jöjjön a B oldal!

–    Nehéz volt kimondani, hogy vége?    
– A tavaszi koronavírus-járvány megkönnyítette a döntést… Mindamellett így is rátettem egy évvel. Mert amikor 2016 nyarán három esztendővel hosszabbítottam az MTK-val, azt terveztem, hogy több szerződést már nem írok alá. Aztán úgy alakult, hogy egész jól ment a játék, és mivel a vezetők is pedzegették, hogy még egy évet ráhúzhatnánk, rászántam magam a folytatásra. A folytatás azonban ismert, az MTK kiesett, én körön kívül kerültem. Csakhogy addigra már eldöntöttem, hogy nem hagyom abba, és ha én elhatározok valamit, ahhoz tartom magam. A Vasas ajánlata a legjobbkor jött, ám az a történet sem úgy végződött, ahogy reméltem. Csupán ismételhetem magam: nem láttam értelmét annak, hogy tovább csináljam. Más területre vágytam, amelyen újra nagy célok lebegnek előttem, ahol újra megtalálom a motivációmat. Nos, így lett vége.

–    Azt tudjuk, hogy Kispesten kezdődött, de miért éppen ott?     
– Egyrészt pestszentlőrinci gyerek vagyok, és a házunk öt percre volt a Bozsik-stadiontól, másrészt egy szép napon megpillantottam a hirdetést: a Honvéd toborzót szervez. Már rohantam is haza a szüleimhez, hogy gyerünk Kispestre focizni! Egy percig nem volt kérdés, hogy a Honvédba megyek! Ráadásul valahol sorsszerű is volt: amikor a suliban játszottunk, a nagyok kérdezgették a kisebbeket, kinek szurkolnak. Mindenki mondta, hogy fradista. Amikor rám került a sor, rávágtam: én a Kispestnek! Nem akartam beállni a sorba, néztek is rám kikerekedett szemekkel. Ennek így kellett történnie, a toborzó után pedig a többi jött magától. Voltak buktatók, de ha elestem, talpra álltam. Engem egy edző sem dédelgetett, soha senkinek sem voltam a kedvence. Erőt merítettem ebből is, meg akartam mutatni, hogy én vagyok a legjobb. Ha nem is mindenben, de legalább valamiben. Akaratos voltam már akkor is. Pölöskei Gabi bácsi mesélte nemrég, hogy egy Honvéd–MTK utánpótlás meccsen egyszer csak azt látta, hogy elfeküdt egy védője, majd még egy, aztán még egy, végül a negyedik is.

–    Kicselezte a teljes védelmet?     
– A szótáramban nincs benne a csel fogalma… Jó, ez csupán vicc, de túlzás lenne azt állítani, hogy cselkirály voltam. Az említett védők mind magasabbak volt nálam, de a párharcok során felborítottam őket.

–    Érezte azt valaha, hogy ön a legjobb?     
– Soha! Velem sem éreztették soha. Ezzel nem volt baj, nem is igényeltem, hogy úgy bánjanak velem, mintha én lennék a „number one”. Sohasem voltam az a kedves, aranyos fiú, verekedtem a suliban, csibész voltam a pályán. Nem az a gyerek voltam, akit reggel beraktak a sarokba, és ott gubbasztott estig. Azért voltak szakemberek, akik szerettek, például Longa Feri bácsi, Vági Pista bácsi, Ubrankovics Zoltán vagy Kovács Kálmán. Utóbbi az „ifi A”-ban volt az edzőm, és amikor Reszeli Soós István segítője lett a felnőtteknél, Németh Norbert és Kozarek András mellett engem is rendszeresen felvitt az edzésekre. Ott is ragadtam. Igaz, eleinte járhattam Marcaliba, mert kettős engedéllyel lehetett ott játszani. Amikor először mondták, hogy hétvégén mehetek a másodosztályba, nem esett jól, de miután az első meccsemen rúgtam két gólt, rájöttem, ebből is profitálhatok. Amikor visszamentem Kispestre, az idősebbek azzal fogadtak, bravó, kicsi, megmutattad! Na, az már jólesett. Arról nem szólva, hogy az idő tájt Marcaliban jó csapat volt, utólag nyilvánvaló, jót tett nekem, hogy tizennyolc évesen ott játszhattam.

–  Segítsen tisztázni, hogy a ZTE vagy a Vasas ellen lépett pályára először az élvonalban. Merthogy hol ezt, hol azt írják.     
– A Vasas ellen. Amikor beálltam, három-nullára vezetett az ellenfél, a vége négy-nulla lett. A Bozsik-stadionban volt a meccs, a korzón többen káromkodtak, mint ahányan a csapatnak szurkoltak, de ennek is megvolt a maga varázsa. Én Pisont Istvánon, Illés Bélán és Orosz Ferencen nőttem fel, az volt a legnagyobb álmom, hogy a Honvédban legyek NB I-es futballista. Ez vitt előre, semmi más. Nem azért akartam a Honvéd játékosa lenni, mert jó fizetést kapok, hanem azért, mert az volt az álmom! Utána jött a többi lépcsőfok, az utánpótlás válogatottság, az állandó játéklehetőség az első osztályban, a válogatottság és a légióskodás – ám ezek már mind célok voltak. Karrierem során mindössze egy álmom volt, és amikor azon a bizonyos mérkőzésen becseréltek a Vasas ellen, teljesült is.

–    Három évvel később, amikor a Kispest búcsúzott az NB I-ből, mégis az MTK-hoz igazolt. Ha nem tévedek, voltak, akik megharagudtak önre.     
– Biztos voltak. Csak azt nem tudták, hogy jóval korábban, amikor már benne volt a pakliban, hogy kiesünk, megegyeztem az akkori tulajdonossal, Kovács Attilával, és meghosszabbítottam a nyáron lejáró szerződésemet. Kovács Attila azonban távozott a kiesés után, jött helyette Piero Pini, aki azzal indított, hogy széttépte a szerződésemet. Sajnos olyan időket éltünk Kispesten, hogy ezt következmény nélkül megtehette. Az MTK közben kitartóan érdeklődött, Egervári Sándor vezetőedző és Fülöp Ferenc klubigazgató folyamatosan hívott, és én végül igent mondtam nekik. Annak ellenére, hogy az asztalon hevert a Cottbus ajánlata, csak alá kellett volna írnom. Sőt… A Sáfár Szabolcsot szerződtető Szpartak Moszkva engem is vitt volna. Már a vízumot is kiváltottuk, a repülőjegyem is megvolt. A Szpartak tízszer annyi pénzt kínált, mint az MTK… Az utazás előtti nap estéjén mégis odamentem édesapámhoz, és azt mondtam neki: „Nem akarok Moszkvába igazolni”. Apu fogta a telefont, és felhívta a menedzsert, hogy elnézést, de a fiam nem megy Oroszországba. Ahogy hallottam, volt egy kis üvöltözés a telefonban…

–    Nem bánta meg utóbb, hogy nem ült fel a moszkvai járatra?     
– Huszonegy éves voltam, nem azt néztem, mennyit kereshetek, sokkal inkább azt, hogy mennyit játszhatok. A Hungária körúton megkaptam a lehetőséget, talán hozzátehetem, hogy éltem is vele. Ennek köszönhető, hogy a válogatottban is bemutatkozhattam.

–  Ötödik fellépésén megszerezte első gólját címeres mezben – Brazília ellen. Ez egy álom beteljesülése volt, nem?     

– Mint mondottam korábban, ez már cél volt. Ugyanakkor a mai napig megnézem olykor azt a gólt. Volt egy kis szerencsén, hogy miután Dida védte a lövésemet, visszapattant rám a labda, rólam meg a kapuba, ám szerencse nélkül nehéz boldogulni. Nem állítom, hogy szépségdíjas gólt volt, számomra viszont nagyon fontos. S hát mégiscsak a braziloknak rúgtam.

–  Bő egy hónappal később duplázott Németország ellen!     
– Ha ehhez hozzáveszem, hogy később Argentína ellen is eredményes voltam, van mire büszkének lennem. Egyszer valaki azt mondta nekem, ha minden igaz, a futballtörténelemben három olyan játékos volt, aki a brazilok, a németek és az argentinok ellen is gólt szerzett – az egyik én volnék.

A NÉMETEK ELLENI KÉT GÓLJA


– Az is igaz, hogy a németeknek lőtt két góljával adta el magát Angliába?     
– Hazudnék, ha azt felelném, hogy nem befolyásolta a klubváltást. Ha nem találok kétszer Oliver Kahn kapujába, aligha vesz meg a Crystal Palace. Az NB I-ben hiába termeli valaki a gólokat, a Premier League-ben arra nem figyelnek fel. Ahhoz, hogy valaki odakerüljön, kell valami extra. Nekem ez az extra a Németország elleni két gól volt. Az akkori szövetségi kapitánynak, Lothar Matthäusnak úgy kellett összekaparni az embereket, hogy ki tudjunk állni Kína, majd Németország ellen. A sztárok többsége ilyen-olyan oknál fogva lemondta a szereplést, volt, aki az esküvőjéről, más már a strandról esett be. A kaiserslauterni meccsre Kínából érkeztünk, öt forintot nem tett volna senki arra, hogy tisztes eredményt érünk el. Mégis nyertünk kettő-nullára. Jó időben voltam jó helyen, nem is kell ezt túlragozni. Ha nem is aznap játszottam a legjobban a válogatottban, az a kilencven perc adta nekem a legtöbbet.

–  Következett hét külföldön töltött esztendő hat csapatban. Végigmehetünk úgy az állomáshelyeken, hogy egy-két mondatban összefoglalja a tapasztalatait?     
– Hogyne!

–   Crystal Palace?     
– Ami a magyar bajnokságban engem kiemelt, az angol futballban az alapot jelentette. Itthon hajtós, brusztolós játékosnak tartottak, aki nem ismer elveszett labdát – kint minden labdarúgót jellemez a „darálás”. Nincs mit szépíteni ezen, azt a lécet nem vittem át. Ami tőlem telt, megtettem, de nem tartottam ott, hogy azt a szintet megugorjam. Tizenkét Premier League-mérkőzésen mégis tudtam játszani, ezt senki nem veheti el tőlem. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor is belevágnék. Százból száz magyar labdarúgó belevágna.

–  Panathinaikosz?     
– A Palace kiesett az élvonalból, a költségvetése jelentősen csökkent, nekem nem volt esélyem arra, hogy annyit játszhassak, amennyit szeretnék. Kölcsönadtak a Panathinaikosznak, ami azért is tűnt jó húzásnak, mert pályára léphettem a Bajnokok Ligája csoportkörében a Barcelona, a Werder Bremen és az Udinese ellen is. A Werdert úgy vertük meg kettő-egyre, hogy két gólpasszt adtam. Akkoriban türelmesebbnek kellett volna lennem. Abból az időszakból is tanultam: hogyan nem szabad reflektálni arra, ha egy fontos meccsen lecserélnek. Amikor a Barca elleni hazai találkozón Alberto Malesani már a hatvanadik percben lehívott, nem úgy reagáltam, hogy kellett volna. Ennek megittam a levét, a folytatásban alig játszottam. Fiatal voltam és vehemens, de okultam abból is.

 
Torghelle: Amivel itthon kitűntem, azt Angliában a legutolsó játékos is tudta…

–  PAOK?     
– A Panathinaikosz élt az opciós jogával, megvett a Crystal Palace-tól, majd egy csereügylet keretében továbbadott a PAOK-nak. Szalonikben folyamatosan játszottam, csak a gólokkal maradtam adós. Noha szerettem ott futballozni, nem a legjobbkor kerültem a klubhoz, mert számtalan problémával küszködött. Máig megmaradt azonban a kapocs köztem és Szaloniki vidéke között, annyira megszerettük a régiót, hogy vettünk egy kis apartmant Halkidiki-félsziget egyik kis falucskájában, ahova minden évben kijárunk.

–    Carl Zeiss Jena?     
– Németországban a rend, a fegyelem, a békesség és a nyugalom az úr, Görögországban nem feltétlenül. Bár ott is nyugi van, mondván minden ráér holnap… A váltás kétségkívül jót tett, még akkor is, ha visszalépésnek számított. De tudjuk, hogy van ez, néha egyet hátra kell lépni, hogy utána kettőt léphessünk előre. Hosszú távon én is jól jöttem ki ebből. Gondot egyedül az jelentett, hogy egyedül voltam, mert a párom, Betti akkor volt terhes a kislányunkkal, és itthon szeretett volna szülni.

– Augsburg?     
– Ott már együtt volt a család! Hovatovább Szabics Imre is ott volt. A klub merész terveket szövögetett, a harmadosztályból indulva akart feljutni a Bundesliga I-be. Örülök, hogy Imivel részesei lehettünk ennek a folyamatnak, csupán azt sajnálom, hogy a második év végén elbuktuk a Nürnberg elleni osztályozót. Az augsburgi időszakra azért is emlékszem jó szívvel, mert akkor kerültem vissza a válogatottba – csaknem két év után.

– Fortuna Düsseldorf?     
– Ott döbbentem rá istenigazából, milyen az, amikor a sajtó az egyik pillanatban felemel, a következőben a földbe tapos. A felkészülés parádésan sikerült, a bajnoki rajt előtt mást nem hallottam, mint hogy minden szuper. Kicsit fel is ültem erre a lóra, elhittem, hogy meg tudom lovagolni. Hát baromira nem! Az első meccs után úgy ledobott, mint a huzat! Kikaptunk Cottbusban, kihagytam egy nagy helyzetet – a nyakamba varrták a vereséget. Nem vagyok az az érzelgős fajta, de ez szíven ütött. Az újság azzal a főcímmel jelent meg, hogy Tor-los-ghelle… Ráadásul az öltözőben volt egy erős helyi mag, amely nemigen fogadta be az újakat. Nem tudtam beilleszkedni, nem sikerült jól az az év, nem csoda, hogy a végén már el akartam jönni. Előbb a család utazott haza, aztán én.

– Maradhatott volna még külföldön?     
– A Bundesliga II-ből volt megkeresés, az Egyesült Államokból szintúgy, Kazahsztánból pedig az az Asztana csábított, amelynek kispadján Holger Fach ült, aki Augsburgban volt az edzőm. A kazahok akkora összeget kínáltak, hogy azt még most sem merem kimondani. Ha úgy fogalmazok, hogy mesés ajánlat volt, cseppet sem túlzok.

–   Kispesten rálicitáltak?     
– Persze… Minimálbért kaptam. Mielőtt kérdezné, hogy akkor miért jöttem haza, elárulom, hogy döntenem kellett: a bankszámlámat nézem, vagy a családomat akarom látni nap mint nap. A párom és a kislányom ugyanis már Magyarországon szeretett volna élni, és én őket választottam. A Honvédnál elkezdtem edzeni, Supka Attila pedig egy idő után megpendítette, ha már úgyis itt vagyok, télig maradhatnék. Igaz, amikor a mester felvetette neki, hogy szerződtethetne, az akkori tulajdonos, George F. Hemingway nem tudta, ki vagyok. A télen már tudta, mondta is, hogy ad nekem egy jobb szerződést, de addigra már befutott a Videoton ajánlata. Pályafutásom legnagyobb dilemmája volt: menni vagy nem menni?

–   Miért ment?     
– Két fő érv szólt mellette. Az egyik a fehérvári vezetőedző, Paulo Sousa személye volt. Ha egy korábbi kétszeres BL-győztes játékos áll eléd azzal, hogy Sanyi, te vagy én emberem, gyere a csapatomba, nehéz nemet mondani… S nem titkolom azt sem, hogy a szakmai szempontok mellett az anyagiak is a váltás mellett szóltak. Jó döntés volt! A bajnokságban kétszer végeztünk a második helyen, miközben bejutottunk az Európa-liga csoportkörébe. Hol Nikolics Nemanja játszott, hol én, attól függően, mit talált ki Paulo Sousa. Jól működött a rendszer, Nikóval tiszteltük és elfogadtuk egymást, holott ő legalább olyan erős jellem, mint én.

–   Úgy rémlik, a népszerűségi indexe az idő tájt Kispesten nem szökött az egekbe.     
– Amikor Fehérvárra igazoltam, kaptam hideget-meleget a Honvéd-szurkolóktól. Az idősebb korosztály tagjai, akiket ismertem, és akikkel mindmáig jóban vagyok, megértettek. A fiatalabbak kevésbé, ők belém álltak, még évekkel később is szidtak, ha a Honvéd ellen játszottam. Ez egyébként is végigkísérte a karrieremet. Vagy utáltak, vagy szerettek, középút nem létezett. Ha elismertek, örültem, ha anyáztak, csak inspirált. Gyaláztok? Oké, mindjárt „beverek” nektek egyet! Hála az égnek, a Fradinak és az Újpestnek is lőttem néhány gólt.

Torghelle Sándor a mezeivel (Fotó: Dömötör Csaba)



–  Negyvenkettőnél lehetett volna többször válogatott?     
– Szerintem igen. Miután Erwin Koemant leváltották, már nem fértem bele a szövetségi kapitányok elképzeléseibe, talán azért nem, mert a holland szakvezetőnél a hangadók közé tartoztam. Kevés dolog fájt, de az igen, hogy egyik napról a másikra kitettek, és akkor sem tettek vissza, amikor a teljesítményem alapján rászolgáltam volna. Jóllehet ezt is be kellett nyelni, aztán tovább menni.

– Van hiányérzete más miatt is?     
– Annak ellenére, hogy az élvonalban bajnok és gólkirály sem voltam, nincs. Sosem gondoltam, hogy én tudok a legjobban cselezni, dekázni, mindig voltak nálam gyorsabbak is. Viszont volt karakterem és motivációm, aminek köszönhetően csak vittem valamire.

– Mi lesz mostantól?     
– Juhász Rolanddal már három éve azon dolgozunk, hogy Roli szűkebb pátriájában, Tápiószentmártonban fejlesszük az utánpótlásképzést. Évről évre lépünk előre, ha minden jól megy, jövő nyáron átadjuk az alaposan felújított bázist. Folyamatosan lejárunk, edzést tartunk a gyerekeknek, konzultálunk az edzőkkel – és élvezzük is.

– Csak nem edzőnek készül?     
– Semmit nem döntöttem el előre, nyitva tartom a szemem, igyekszem fejleszteni magam. Anno az MTK-nál azt az ígéretet kaptam, hogy lesz lehetőségem a klubnál maradni, a Vasasnál is volt ilyen terv, de végül ezek a kapuk bezáródtak. Az van bennem, hogy a futballban kell maradnom, ez az én otthonom, itt érzem komfortosan magam. Nem zárkózom el attól sem, hogy idővel esetleg valamelyik klub menedzsmentjében dolgozzak, ezen a területen is elvégeztem már egy képzést. Az edzősködést sem vetem el, az A-licenc már a zsebembe lapul, amint lehet, szeretném megszerezni a prót is. Addig is szeretnék megragadni minden alkalmat a tanulásra. Szerencsére vannak olyan emberek az ismeretségi körömben, akik komoly helyeken ténykednek, szoktam velük konzultálni. Elég csak Szabics Imit említeni, aki az osztrák szövetségnél dolgozik, és akivel heti rendszerességgel beszélünk.

–  Annak is van oka, hogy mi most az utánpótlás-válogatott edzőtáborában beszélgetünk.     
– A Magyar Labdarúgó-szövetség felkínált egy lehetőséget, és én éltem vele. Egy ajtó megnyílt előttem, be akartam lépni rajta. Meglehet, ha várok fél évet, már nem lett volna rá módom. A lényeg az, hogy a korosztályos válogatottaknál zajló munkába besegíthetek, ahol tudok. A fiatalok az én példámból is okulhatnak: mit érdemes csinálni, mit nem. Mert, ugye, az okos a más kárán tanul, a hülye a sajátján sem. Ha csak egy-két srác hallgat rám, már megérte. Hozzáteszem, ez egy remek lehetőség nekem is a tanulásra, belelátok abba, mi várhat rám a folytatásban. Mindazonáltal kíváncsi vagyok, kik lesznek azok, akik a jövőben is elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Egyedül nem tudok végigmenni az úton, kellenek a segítő kezek.

– Ha visszatekint az A oldalra, mit mond?     

– Ha a tízéves Torghelle Sanyi elé tesznek egy papírt, amin az áll, hogy Honvéd-játékos lesz, magára öltheti a válogatott mezét, játszhat Angliában és Németországban, mialatt a futball révén életre szóló barátságokat köthet, boldogan aláírja. A harmincnyolc éves Torghelle Sándor ezúton is köszöni azoknak, akik támogatták abban, hogy az álmát és a céljait elérje. Akik hátráltatták, azoknak pedig üzeni, hogy… Nem, nem üzen semmit, sőt valahol a mélyén nekik is hálás, mert azzal, hogy próbáltak nehezíteni a dolgát, csak újabb lökést adtak neki. Szóval, úgy hiszem, összességében rendben volt ez.

A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. szeptember 26-i lapszámában jelent meg.


2020.10.19 19:07:12

Magyar válogatott VINCZE ANDRÁS

NS-VÉLEMÉNY. Babonás érzelmek kerítik hatalmába az embert.

2020.10.15 20:11:45

Magyar válogatott MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Többen sokkal jobb futballisták, mint amilyennek látszottak.

2020.10.15 12:44:21

Magyar válogatott P. K.

A magyar válogatott két vereség után Izland ellen nyerhet először az új Puskás Arénában.