Hajdú B. elárulta a titkot: ő is átemelte az osztrák kapust Bordeaux-ban!

Első meccsén még Johan Cruyff köpését is kommentálta, amiért rögtön kapott egy elismerő tévékritikát. Azóta pedig számos szállóigévé vált mondás és felejthetetlen közvetítés kötődik hozzá. Az újdonsült Szepesi-díjas sportriporter, Hajdú B. István a Nemzeti Sport Online-nak adott exkluzív interjúban a nyári Eb-élményről, az aranyköpéseiről, a szakmájáról, a családjáról, két évvel ezelőtti szívinfarktusáról és a magyar futballról is szót ejtett.

hirdetés

♦ A PANENKÁZÓ ALBÁN KAPUS, A '87-ES HAVAZÁS ÉS AZ EB-EUFÓRIA

♦ AZ ÉBREDŐ ERŐTŐL A MEDVEPUSZIIG – ARANYKÖPÉSEK

♦ AMIKOR AZT ÉRZED, HOGY STIEBERREL EGYÜTT TE IS ÁTEMELED A KAPUST – A SZAKMÁRÓL

♦ SZÍVINFARKTUS, CSALÁD, KARRIER

♦ A VÁLOGATOTTÓL KAPNAK VALAMIT AZ EMBEREK – A MAGYAR FUTBALLRÓL ÁLTALÁBAN

NEM GONDOLTA VOLNA… – FUTBALL-EB A RIPORTER SZEMÉVEL

– 2016 különleges év volt a magyar sport szempontjából, de mennyire volt különleges egy olyan sportriporter számára, aki a kilencvenes évek óta járja a különböző eseményeket?
– Először is, különleges volt abból a szempontból, hogy most a korábbiakhoz képest is nagyon sokat utaztam a különböző eseményekre. Az évet a lengyelországi férfi kézilabda-Európa-bajnokság nyitotta, aztán sok egyéb mellett a nyáron következett a labdarúgó-Európa-bajnokság és az olimpia, de még nincs vége az esztendőnek, hiszen hamarosan indulok a svédországi női kézilabda-Eb-re. Nehézzé tette az is ezt az esztendőt, hogy most alighogy hazaértünk Franciaországból, már indultunk is Rióba. Nem volt annyi szünet a két esemény között, mint mondjuk 2000-ben, amikor szintén egymás után közvetíthettem futball-Eb-ről és olimpiáról. Ami miatt még különleges volt ez az év, és ami a pályafutásomban példátlan, hogy ennyi nagy sportesemény mellett a legnagyobb sikerélményt a magyar labdarúgó-válogatott szereplése jelenti. Ez azért volt meglepő, mert ahogy azt már a norvégok elleni pótselejtező kapcsán is mondtam, mindez az eredmény a magyar labdarúgás egészéből sajnos nem következett. Sem a légiósaink összteljesítményéből, sem a magyar klubcsapatok nemzetközi szerepléséből. Az idén nyáron például már odáig jutottunk, hogy egy albán kapus a Ferencváros otthonában „bepanenkázik” egy tizenegyest, és az albán ezüstérmes búcsúztatja a magyar bajnokot.

 AMIKOR EGYBEFORR EGY NEMZET – A SZERB PÉLDA

Hajdú B. István az Eb-n érthette meg igazán azokat az ünneplő szerb szurkolókat, akikkel, még a 2006-os világbajnokság alatt találkozott.

„Szerbia hat-nullára kikapott Argentínától. A meccs után mégis ünneplő szerbek tömegeivel találkoztam. Azt mondták, egyszerűen csak örülnek, hogy ott lehetnek a világbajnokságon, hogy sokan együtt lehetnek, hogy az eredménytől függetlenül készülhetnek a következő mérkőzésre. Most Franciaországban mi is úgy voltunk vele, hogy a mérkőzések között ünnepeltük a csapatunkat, bármi is volt az eredmény, sokan együtt lehettünk, vártuk a meccseket, valahogy egybeforrt a nemzet, és jó értelembe véve megőrültek az emberek. És ha kicsit továbbgondoljuk, mi lett volna, ha mondjuk játszunk egy negyeddöntőt vagy egy elődöntőt és a következő meccsig még van két-három napunk… De az már tényleg túl szép lett volna.”

 

– Az Európa-bajnokság viszont sok mindenért kárpótolhat minket. Milyen volt mindezt átélni, ebben dolgozni?
– Olyan katartikus élményt jelentett, amilyenben talán még soha nem volt részem. De ezzel alighanem mindannyian így vagyunk. Az itthoniaknak azért, mert döbbenetes lehetett látni, micsoda hangulat van odakint, hogyan borulnak össze, hogyan menetelnek az utcákon a világ különböző pontjairól érkezett magyarok. A Franciaországban lévőknek, beleértve a csapatot is, az adott erőt, hogy látták a magyarországi felvételeken, micsoda eufóriát okozott az országban az osztrákok legyőzése. Emlékszem, egyszer 1987-ben a körúton megállt a villamos a nagy havazás miatt. De, hogy ez egy sportesemény miatt is megtörténhet? Elbűvöltek minket az itthonról érkező képek. Ez a légkör, a felspannolt hangulat repítette a csapatot is, amíg a realitás nem csapott ki minket Belgium formájában. Persze, nyilván a létszámemelés is hozzájárult ahhoz, hogy egyáltalán részt vehettünk a tornán, de a követelményeknek így is meg kellett felelni. És a belgák elleni csúfos vereségtől függetlenül a német Bundesligában és az angol Premier League-ben edződő osztrákok legyőzésével, az Izland és a későbbi Európa-bajnok portugálok elleni döntetlennel – tartalékos csapattal, úgy, hogy háromszor is vezettünk –, illetve a csoportelsőként elért nyolcaddöntővel kihoztuk a maximumot a tornából.   

– Gondolom, az is különleges lehetett, hogy most nemcsak ön faggatta és hallgatta a külföldi kollégákat, hanem egyszerre mi is érdekesek lettünk számukra. 

NÉVJEGY – HAJDÚ B. ISTVÁN
Született: Budapest, 1969. december 11.
Foglalkozása: riporter, újságíró
Díjai: Feleki László-díj (2005), Prima Primissima (2015), Szepesi-díj (2016)

– Már csak azért is, mert riporteri pályafutásom alatt azt kellett megélnem, bárhová is mentem, hogy szinte minden országnak van olyan játékosa, akivel azonosítják. Lengyelországot korábban például Jerzy Dudekkel, Romániát Gheorghe Hagival, Ukrajnát Andrij Sevcsenkóval és még sorolhatnám a neveket. Ezzel szemben nekünk nem volt senki, Anglián kívül még Gera Zoltánt sem nagyon ismerték. Velünk kapcsolatban nagyjából ott maradt el a nemzetközi közvélemény, hogy 1967-ben Albert Flórián megnyerte az Aranylabdát. Erre most jön egy negyvenéves mackónadrágos, és mindenki róla kérdez. A nyolcaddöntő előtt például az egyik értetlenkedő belga szurkolónak kellett elmagyaráznom, hogy miért Király Gábor véd a Bundesligában frissen feljutó Gulácsi Péter helyett, vagy miért a Németországban alig játszó Szalai Ádám szerepel a Lengyelországban gólkirály Nikolics Nemanja helyén. Amikor pedig Toulouse-ban a bemelegítésnél megsérült Kleinheisler László, akkor például Rudi Garcia (nyárig az AS Roma, jelenleg az Olympique Marseille vezetőedzője – a szerző) lépett oda hozzám, és érdeklődött, milyen átszervezést jelenthet ez a felállásunkban. Szokatlan volt, de a magyar futball egyszerre tényezővé vált, és annak ellenére híveket szerzett magának, hogy aztán az Eb legnagyobb vereségét szenvedte el. Mindenki el volt ájulva, hogy jobban játszottunk az osztrákoknál, hogy milyen technikai megoldást láthattunk Stieber Zoltántól, míg Szalai Ádám góljára azt mondták, a világon mindenhol megtapsolnák azt az akciót, ugyanúgy, mintha a Barcelona mutatta volna be.    

– Amikor a kilencvenes években elkezdte riporteri pályáját, aligha gondolta volna, ennyit kell várni arra, hogy nagy tornán közvetíthesse a magyar válogatott mérkőzéseit.
– Igen, mert gyerekkoromban még természetes volt, hogy kijutunk a világbajnokságra. Láttam az 1978-as, az 1982-es és az 1986-os vébét is, amelyeken részt vett a magyar válogatott, és még a mexikói csapás után sem hittem volna, hogy ilyen sokáig kell várni. Aztán szép lassan a beletörődés lett úrrá mindenkin. Mindeközben felnőtt egy generáció, amely még nem élte át, milyen az, amikor érdekeltek vagyunk egy tornán, amikor a mi csapatunknak szurkolhatunk. Ezért is volt ilyen döbbenetes hatással az országra az Európa-bajnokság.

– Mire emlékszik vissza, hogyan alakult ki a kilencvenes években ez az említett „beletörődés”?
– ’Kilencvenötben még volt szerencsém közvetíteni a Fradi mindkét meccsét az Anderlecht elleni BL-selejtezőben. Az akkori eufóriát tudnám kicsit a mostanihoz hasonlítani, milyen érdekes, hogy a két selejtező mellett akkor is nekem jutott az utolsó mérkőzés, az Ajax elleni idegenbeli találkozó, amely ugyanúgy nulla-négy lett magyar szempontból, mint most a belgák ellen. Aztán ’kilencvenhatban csak kijutottunk az olimpiára, ahol a Didával, Roberto Carlosszal, Rivaldóval, Bebetóval és Ronaldóval felálló brazil válogatottal szemben egy-egyre álltunk a hatvanadik percben. ’Kilencvenhétben csak elvergődtünk a pótselejtezőig, de aztán jött a szerbek elleni két mérkőzés, és az a kudarc sok mindent megtört.



– Ez volt a fordulópont?

– Utána már csak néha-néha csillantak fel a remények: ha nem kapunk ki a lettektől…; ha a végén nem lövi a gólt Ibrahimovic… Viszont akkor legalább még szurkolhattunk a Bundesligában és a Bajnokok Ligájában a Herthával menetelő Dárdai Pálnak és Király Gábornak, később Brémában Lisztes Krisztiánnak, a BL-ben ott volt még mások mellett Juhász Roland vagy például Bodnár László. Itthon aztán Koplárovics Béla Manchester United elleni góljánál tudott még egy nagyot üvölteni az ember, aztán nagyon sokáig, a DVSC szerencsés sorsolás után kivívott BL-szerepléséig, semmi.    

A NYALÓKA; A TIZENHÁROM FÜRDŐGATYÁS FÉRFI; AZ ÉBREDŐ ERŐ – ARANYKÖPÉSEK

– Miután hazaért az Európa-bajnokságról, kapott személyes visszajelzéseket az emberektől?  
– Két hónappal később rám dudált és intett is az egyik szurkoló a Visegrádi utcában. Visszaintettem, összekacsintottunk. Úgy éreztem, ez akkor annak szólt, hogy mi ott voltunk, mindketten átéltük. Aztán volt olyan is, hogy mondjam rá egy telefonra, mint az osztrákok ellen Stieber góljánál, hogy „eldőlt a mérkőzés”. Persze, jeleztem, hogy ugyanúgy biztos nem tudom elmondani, mert azt az adott hangulat, a helyzet szülte.


– Mennyire lehet ezekre az „aranyköpésekre” előre készülni?
– Van, amire fel lehet készülni. Arra például fel tudtam készülni az osztrák meccs előtt, hogy Szalai Ádám ötszázötven napja nem szerzett gólt, mert elővettem egy naptárt, figyeltem rá, hogy szökőév volt, és megszámoltam, mennyi idő telt el a gól és az első Eb-meccsünk között. De hogy pontosan mit mondok majd, arra nem („...és ott a gólhelyzet, és a gól, és a gól! Szalai, vezet Magyarország! Ötszázötven nap után be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni. Egy ide!” – a szerző). Jó példa erre, amikor a nyitó meccsen, amelyet Kassai Viktor vezetett, az egyik szituációnál ezt mondtam: „francia–román területi vita, amelyet egy magyar dönt el.” Ha ezt előre kitalálom, akkor még azt is hozzáteszem:  „…aki egy Kassai”. Ám ez akkor, ott nem jutott eszembe, csak utólag. Aztán arra sem lehet készülni, hogy Böde Dániel beáll, és feldönt egy norvégot a pótselejtezőn, mindezt egy hónappal a Csillagok háborúja legújabb epizódjának hazai bemutatója előtt – ekkor mondtam azt, hogy az „ébredő erő”.

 HAJDÚ B. ARANYKÖPÉSEK
 Az osztrákok ellen
A portugálok ellen

– Amikor kimond egy-egy vicces mondatot, elgondolkodik azon, hogy „na, ez most jó volt”? Követi a szállóigéi utóéletét?
– Van, amikor olyat kapnak fel, amiről nem gondolnám, és olyan is van, amikor azt érzem, hogy ez most szellemes volt, de az emberekben mégsem az marad meg utólag. Mint amikor azt mondtam Arnautovic és Király ütközésénél, hogy „kapsz egy medvepuszit a mackónadrágostól”. Ezt viccesnek éreztem, de később mégsem ezt hallottam vissza. A legelső futballmeccsem, amit közvetítettem, az FC Barcelona–Monaco találkozó volt. A hazaiak vezetőedzőjéről, az idén elhunyt Johan Cruyffról akkor már lehetett tudni, hogy szívbeteg, ami miatt abba kellett hagynia a dohányzást. Az egyik jelenet után egy hatalmasat köpött, majd bevett egy nyalókát, mire megjegyeztem, hogy kellett a hely annak a nyalókának. Ezután a Magyar Narancstól kaptam egy tévékritikát, amelynek az eleje dicsérő volt, megjegyezték: „Végre egy magyar riporter, aki szellemeset akart mondani, és szellemeset is mondott.” Majd a végére odaírták: „köszönjük, Faragó Richard.”

– Mit gondol, mitől vésődik bele egy-egy mondat örökre az emlékezetünkbe?
Minden riporternek vannak mondásai, amelyek hozzánőnek, csak ahhoz kell egy olyan esemény, egy siker is. Vitray Tamás Egerszegi-közvetítése vagy idősebb Knézy Jenőtől a „hohó, hohó” ugyanúgy fennmaradt. Mint, ahogy az Eb-ről emlékezhetünk arra, amikor Gundi (Gundel-Takács Gábor – a szerző) az Izland elleni egyenlítő gólunknál azt mondta a bíró kapcsán, „megadta, jól van. Nehogy már kitaláljon valamit, hogy valaki szélütést kapott vagy huzatot.” Ugyanő például szakmailag tökéletesen közvetítette az amszterdami nyolc-egyet is, csak hát azt ki fogja visszanézni, ki akar rá emlékezni? A pozitív élményt szeretjük újra átélni, visszanézni. A „sosem gondoltam volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitól elsírom magam” azért lett emlékezetes, mert a pólóválogatott megnyerte az athéni olimpiát. Szepesi György például nem közvetítette rosszabbul a berni vb-döntőt, mint a 6:3-at, de azt soha nem hallhattuk később a rádiós kívánságműsorokban, hogy „én kérem szépen Rahn második góljának kommentárját szeretném újra meghallgatni.” Szóval az Európa-bajnokság miatt köszönettel tartozom a magyar válogatottnak.

 


NINCS HIBÁTLAN KÖZVETÍTÉS – A SZAKMÁRÓL

– Mennyivel másabb most riporternek lenni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt?
– Amikor elkezdtem, akkor az információszerzés volt a fő érték – túl azon, hogy el kell találni, kik játszanak, ki a góllövő, satöbbi –, ma már az információk szelektálása a fontos. Annak idején a Nyugati pályaudvarra jártunk a külföldi újságokért, hogy plusz információhoz jussunk, ma viszont két kattintással bármi elérhető, olyan sok minden, hogy el sem lehet egyszerre mondani. Aztán ma már sokkal több a riporter, mert több a csatorna, több a tehetség a mi szakmánkban is, nagyobb a konkurencia. A saját közvetítéseim is átalakultak, hiszen másképp látja a világot egy huszonéves és másképp az, aki elmúlt negyven. Változott a hangom, az, ahogy beszélek. És közben a közönség is változott, sokkal nagyobb a különbség a nézői igények között, mint régen. Nyáron az Eb alatt annak is kellett érdekességgel szolgálnom, aki a válogatott minden meccsét követte az elmúlt években, nemcsak annak, aki mondjuk 1986 és a szovjet csapás óta most ült le először mérkőzést nézni. Jó példa erre, hogy a 2006-os világbajnokságon, a torna vége felé érkezett egy olvasói kérdés, miért van sebhely Franck Ribéry arcán. Elmondtam, ami után az volt az egyik reakció, hogy a hatodik meccsen már negyedszer hallható ez a történet, miért kell mindig elmondani.

BALE BÜSZKE LEHET…

Hajdú B. István népszerűségét mutatja, hogy gyakran mémek is készülnek róla. A nyáron például Gareth Bale-lel maszkírozták össze a TrollFocin.

„Én, aki az iróniát állandó jelleggel használom a közvetítéseimben, nem sértődhetek meg ilyesmin. Viszont az az igazság, hogy szerintem szörnyű volt az a kép. Bár Bale büszke lehet, hogy a testére még egy ilyen fejet is rátettek, mint az enyém.” 

 

– Ez abból a szempontból változatlan, hogy minden nézőnek egyszerre sosem lehetett megfelelni.
– Igen, és amikor mi Faragó Ricsivel elkezdtük a szakmát, akkor Vitray Tamás azt mondta, először inkább külföldi találkozókat közvetítsünk, hogy ne sértsünk meg senkit, mert a magyar emberek nagyon érzékenyek, és ha egy Fradi–Újpesten mondjuk állást foglalunk egy tizenegyesnél, akkor az egyik tábor tagjai biztos, hogy megesznek minket. Márpedig itt van példaként a legutóbbi Vasas–Fradi a négy tizenegyessel, valamit muszáj mondani. Arra büszke vagyok, hogy még soha senki sem feltételezett rossz szándékot vagy nem gondolta, hogy szándékosan, az adott teljesítménytől függetlenül bírálok. A megítélésemet az ifjúság körében amúgy talán az a bizonyos FIFA-játék is meghatározta, amelynek én voltam az egyik magyar hangja.

Forrás: TrollFoci

– Mi a legnehezebb riporterként, és milyen az igazán jó közvetítés?
– Nincs hibátlan közvetítés. Nem vagyunk színészek, de az adott sportesemény alakulásának függvényében improvizálnunk kell, és annak függvényében tudom továbbfűzni a gondolatomat, amit mondok, vagyis ha kimondok egy mondatot, akkor a következőt ahhoz kell igazítanom. A legnehezebb azt elviselni, feldolgozni, amikor elrontok valamit és a meccsen nem veszem észre, nem tudom kijavítani, csak utólag döbbenek rá. Azt talán már nem gondolom, hogy meglincselnek érte, de nagyon rossz érzés. A legnehezebb munka pedig az, amikor olyan eseményről kell tudósítanom, amit egyébként meg sem néznék, mert nem érdekel annyira. A jó az, amikor a közvetítés közben azt érzed, és veled együtt a néző is, hogy adott pillanatban ott vagy például a bordeaux-i gyepen, egy kicsit te is átemeled a labdát Stieberként az osztrák kapus fölött. 


RONALDO-ALKAT, NEHÉZ NAPOK – EGÉSZSÉG, CSALÁD, KARRIER

– Két évvel ezelőtt szívinfarktussal szállították kórházba, meg is műtötték. Most, hogy ilyen húzós éven van túl, kiváltképp adja magát a kérdés: hogy van? Bírja a strapát?
– Köszönöm a kérdést, úgy tudom, jól vagyok. Rendszeresen járok kontrollvizsgálatra, beszedem a gyógyszeradagomat. Nincs fájdalmam, de mondjuk az az infarktus előtt sem volt. Az egészséges életmód és a mi munkánk sajnos nehezen egyeztethető össze. Hiába kellene mondjuk 20.30-kor ágyban lennem, ha egészségesen akarnék élni, amikor mondjuk 20.45-kor kezdődik a meccs, amit közvetítek. Többet kellene mozognom, mert a testsúlyomból még lenne mit elveszteni. Szoktam mondani, hogy a brazil Ronaldo-féle alkatot már felvettem, már csak a futballtudásomat kellene egy kicsit fejleszteni, hogy egy szinten lehessünk. 

 HAJDÚ B. ISTVÁN KAPTA A SZEPESI-, TÓTH MIHÁLY CSALÁDJA AZ ÖSTREICHER-DÍJAT

Hajdú B. István, az M4 Sport vezető sportkommentátora kapta a Szepesi-, míg Tóth Mihály családja az Östreicher-díjat, amelyet idén második alkalommal ítélt oda a Puskás Nemzetközi Futball Alapítvány. Mindkét díjat egymillió forintos pénzjutalom kíséri. 

A pénteki ünnepélyes díjátadón Szöllősi György, az alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta, minden évben egy, a magyar labdarúgás ügye iránt elkötelezett sportújságírót tüntetnek ki a Szepesi György-díjjal. Indoklása szerint negyedszázados kiemelkedő színvonalú futballkommentátori munkája és a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságot emlékezetessé tevő, páratlan sportriporteri teljesítménye alapján esett idén a kuratórium választása a 47 éves, és már Prima Primissima- és Feleki-díjas Hajdú B. Istvánra. Az elismerést Szepesi György és a tavalyi díjazott, Novotny Zoltán adta át.
A kuratórium vezetője emlékeztetett arra, hogy a felkészült és hozzáértő díjazottat többek között mindig könnyed és szellemes, olykor finoman ironikus, de másokat soha sem sértő stílusa, jellegzetes orgánuma, szép és szabatos magyar beszéde, valamint szállóigévé lett szóviccei együtt tették a magyarok kedvenc sportriporterévé. Kitért arra is, hogy Hajdú B. István hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1991 óta van jelen a közmédia rádiós és televíziós sportközvetítéseiben kommentátorként, miközben több olimpiáról, labdarúgó-világbajnokságról és Európa-bajnokságról, valamint számos Bajnokok Ligája-mérkőzésről tudósított.
Az Östreicher Emilről – Puskás Ferenc egykori játékosügynökéről,  az 1956-os Bp. Honvéd, valamint az 1980-as évek magyar válogatottjának menedzseréről – elnevezett díjjal évről évre olyan családot részesítenek elismerésben, amelynek tagjai egy már elhunyt, korábbi nagy futballista pályafutását, életét segítették a háttérből a nyugodt családi légkör megteremtésével. A díjat Gellei Imre korábbi szövetségi kapitány nyújtotta át Hamzsek Jolánnak, az 1954-es vb negyeddöntőjében és fináléjában is szereplő Tóth Mihály feleségének, valamint Máltán élő lányuknak, Tóth Zsófiának.
Az Újpestben 241 bajnoki mérkőzésen 41 gólt szerző balszélső az Aranycsapatnak az NSZK-tól Bernben 3:2-re elszenvedett veresége után az egyik bűnbak lett a szurkolók szemében, mert némileg váratlanul került be a kezdőcsapatba. Ezután már csak egyszer szerepelt címeres mezben. (MTI)

– A közvetítésein érződik, nagyon szereti is, amit csinál, nem csak munkaként tekint a sportriporteri feladatra, de az egészsége érdekében vagy éppen a családra való tekintettel tud nemet is mondani?
– Igen, van, amire már tudok nemet mondani. Például az Európa-bajnokság után a magyar csapatok európai kupameccseinek közvetítését már nem vállaltam. Túl sokat voltam távol a családtól, gyerekektől, és a négyéves kislányomat nem érdekli, hogy megverjük-e az Eb-n Portugáliát, csak azt kérdezi: „apa mikor jön haza?” Az Eb-n azok volt a legnehezebb időszakok, amikor például az elődöntők után még három napot kellett várni egy szállodai szobában a döntőre. Ott ültem, és közben azon gondolkodtam, de jó lenne már otthon lenni a gyerekekkel. Persze, jó érzés lehet nekik, hogy a tévéből legalább hallhatnak, még ha a nagyobbiknak időnként mondják is viccesen az iskolában, „na, apád már megint hülyeséget mondott.” Viszont vannak pillanatok, amelyek nem jönnek vissza, decemberben például egymás után van három születésnap, amikor én női kézilabda-Eb-n vagyok, de legalább karácsonykor otthon lehetek. De nem szeretnék panaszkodni, mert ez a szakma ezzel jár.

– Szakmailag elégedett a pályafutásával?
– Ha ezután, a beszélgetés után örökre eltiltanának a riporteri munkától, én már akkor is elmondhatnám, csodadolgokat éltem meg. Közvetíthettem magyar olimpiai aranyérmet a rádióban és a televízióban, futball-Eb- és vb-döntőt, több mint százötven BL-meccset. Láttam Michael Jordant kosárlabdázni – ott állt tőlem két méterre –, Michael Schumachert autót vezetni, jégkorongozni Wayne Gretzkyt, futballozni valamennyi Ronaldót és Lionel Messit. Nincs olyan sportág, amelynek legjobbjait ne láttam volna. Rióban például elmentem megnézni a Novak Djokovics–Juan Martín del Potro teniszmeccset. Miamiban jártam Super Bowlon. Vagy hogy magyar példákat is mondjak: láthattam élőben úszni Egerszegi Krisztinát és Hosszú Katinkát. Amikor az ember elkezdi a pályafutását, a felsoroltakból már eggyel is elégedett lenne. Ugyanakkor hadd mondjam el, ha kell, felülök egy kocsma tetejére, és onnan közvetítek, mint a Koroncó–Fradi meccsen. Hozzáteszem, véletlenül sem akarom megbántani a koroncóiakat, lehet, hogy azt az épületet használják klubháznak is, de tény, hogy alattunk italt is mértek. De nincs ezzel semmi probléma. Tatabányán az öltöző tetején volt a riporterállás, mert az volt a legmagasabb hely. Vagy közvetítettem én már a győri női kézisek öltözőjéből a szegedi fiúk BL-meccsét, mert nem volt már idő máshová menni, emlékszem, ott ujjongtunk a győri öltözői padon Mezei Richárd szakkommentátorral, hogy milyen remekül játszik a Szeged Velenjében.

– Ezt hívják szakmai alázatnak. Van, ami még hiányzik?
– A magyar Eb-szereplés ilyen volt, és persze ilyen lenne az is, ha világbajnokságon vehetnénk részt. Remélem, ha a következő tornán nem is leszünk ott, az azutánin részt vehetünk, és akkor talán még nem leszek olyan szenilis, hogy ne ismerjem fel a játékosokat.


A MAGYAR FUTBALLRÓL ÁLTALÁBAN
A szakmai tapasztalatokon túl kíváncsiak voltunk arra is, hogy szurkolóként, kvázi magánemberként hogyan látja a magyar futball jelenlegi helyzetét Hajdú B. István, pláne az utóbbi húsz év fényében.

A válogatottról…

„Volt olyan időszak, amikor a magyar labdarúgók nevesebb klubokban fontosabb szerepet játszottak, mint manapság, mégsem sikerült jó eredményeket elérni. A norvégok elleni két pótselejtezőn láttam először a riporteri pályafutásom során olyan magyar válogatottat, amelyben a játékosok a maximumot nyújtva téthelyzetben eredményt tudtak produkálni, és ez volt az Európa-bajnokságon is. Ha nincs az Eb, akkor most a vb-selejtezők kapcsán is azt mondanám, semmi esélyünk nincs a továbbjutásra. Most azonban még egy portugáliai vereség után sem írnám le teljesen a csapatot, mert ha képesek lennének azt nyújtani, mint az Eb-n, akkor Svájcban akár még nyerhetnénk is. Talán ha a mostani generációnak sikerülne külföldön megfelelő rutint szereznie, akkor válogatott szinten el lehetne érni az európai középmezőnyt.”


A klubokról

„Klubszinten sajnos más a helyzet, és ez a magyar klubok költségvetésével, anyagi lehetőségeivel is összefügg. Ettől függetlenül lehetne több néző a stadionokban. Ha Marseille-be elment harmincezer szurkoló és itthon is megteltek az utcák, akkor a Ferencváros egy-két hazai meccsén is lehetnének mondjuk húszezren a lelátókon, vagy lehetne telt ház Újpesten, és még sorolhatnánk. Csakhogy, amíg a válogatott kapcsán úgy érezhetik, hogy érdemes kimenni a mérkőzésekre, mert kapnak valamit, addig ugyanez az érzés a bajnokikon nincs meg.”


A reális célokról

„Annak ellenére, hogy még nem teljesen reménytelen a válogatott helyzete a vb-selejtezőkön, a világbajnoki részvétel jelen helyzetben nem reális elvárás. Az elérhető cél a következő Európa-bajnokság lehet, amelynek Budapest lesz az egyik házigazdája. Itthon, az új nemzeti stadionban hatvanezer ember előtt Eb-meccset játszani – ez az ideihez hasonló futballélményt jelenthetne.”



hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés