MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2020.08.10 22:54 Frissítve: 2020.08.11 09:31

Elgurult karikák – Malonyai Péter publicisztikája

Együttérzek azokkal a sportolókkal, akiknek az elmúlt két hétben Tokióban, az olimpián kellett volna bizonyítaniuk klasszisukat; elképzelni sem tudom, hogyan lehet átprogramozni a csúcsformát egy esztendővel, de hiszek benne, hogy aki a legjobb, ebben is kitesz magáért.

Magától értetődik, hogy futballistáinkat hidegen hagyta a csúszás, hiszen a játékok az a műfaj, amelynek már a gondolata sem létezik mostanság mifelénk labdával és lábbal. Abból a szempontból érthetően, hogy szinte nincs is esélyünk megközelíteni az öt karikát. A tokiói olimpiára ugyebár a 2019-es U21-es Európa-bajnokság kvalifikált, nekünk a részvétel (16 csapat) is csak álom maradt, hát még a négy közé jutás, ami a franciáknak, a németeknek, a románoknak és a spanyoloknak adta meg az indulás jogát.

Olyan mostanában a futballvilág, hogy a FIFA és az UEFA a kiírások által (is) igyekszik bizonygatni létjogosultságát, így kapcsolódhatnak össze a kontinenstornák az olimpiai részvétellel. Ha azt veszem, hogy barátságból is csak akkor lehet futballozni válogatott mezben, ha a szervezetek nagy kegyesen odadobnak egy-egy játéknapot, ugyan hogy lenne képes bármelyik ország külön olimpiai futballterveket szőni.

Mégis azt írom, nekünk nem ártana. Meglehet, magasabb futballkörökben nincs igazán rangja az olimpiai futballtornáknak, de nekünk ugyebár minden részsiker számít – még mindig mennyit emlegetjük a 2016-os Európa-bajnokságot, miközben ne feledjük: főként a saját lelkesedésünket, örömünket ünnepelhetjük, hiszen a tizenhat között búcsúzott a válogatott. Meg aztán ha olyan nagyra vagyunk az utánpótlásunkkal, mondogatjuk, hogy az ifjaknál még minden rendben van, akkor már csak illemből is kötelező – U21-gyel vagy anélkül – legalább célul kitűzni a részvételt, túl a kényelmes alapálláson: majd meglátjuk mire viszik a gyerekek.

Kutakodtam kicsit a világhálón, s megtudtam, hogy nyolc esztendeje volt legutóbb MOB–MLSZ csúcstalálkozó, akkor a futballszövetség alelnöke és főtitkára kereste fel a másik felet (főtitkár, sportigazgató, szakmai főmunkatárs), ám csak odáig jutottak, hogy az olimpia képviselői kijelentették, bíznak benne, hogy hamarosan a futballistáink is indulhatnak a játékokon. Program, terv, szándék – semmi. Diplomáciai fordulattal „a felek megvitatták az őket kölcsönösen érintő kérdéseket”, semmi több.

Ismétlem, a futballszövetség nincs könnyű helyzetben, akad dolga elég; annyi már a hivatalos címkével (UEFA, FIFA) ellátott torna, hogy tisztségviselő legyen a talpán, aki csak felsorolni is képes őket.

Én persze lehetek elfogult és – vagyok is. Már csak az életkoromból is adódóan, hiszen gyerekként nagy élményem az 1964-es (Tokió) és 1968-as (Mexikóváros) magyar olimpiai aranyérem. Ez a két diadal is alaposan felértékelődött az elmúlt évtizedek eredményei tükrében, ahogy már az 1972-es müncheni ezüst, sőt még az atlantai részvétel (1996) is sóhajok kíséretével kerül elő a három csoportvereség (Nigéria: 0–1, Brazília: 1–3, Japán: 2–3) ellenére.

Ám nem csupán a nosztalgia miatt gondolok szívesen a tokiói és a mexikói aranyra, vannak máig tanulságos jellemzői a bajnoki címnek. Természetesen az 1952-es helsinki diadalmenetnek is, de most hagyjuk az Aranycsapatot, mert az a generáció mindenre példa mostanság, okkal, de egykori futballerőnk bizonyítékának túl kézenfekvő és cáfolhatatlan.

Tehát: 1964, Tokió. Akkoriban az volt a szabály, hogy aki világbajnokságon játszott, nem lehet ott az olimpián, a profi-amatőr különbségtételt ilyen egyszerűen oldotta meg a NOB. Mondhatni tehát, hogy a második csapatunk, az akkor B-válogatottnak nevezett társaság jutott túl a selejtezőkön a svédek és a spanyolokat kiejtve, s menetelt az aranyéremig.

A névsorból kiderül, hogy a későbbi kulcsemberek közül Bene Ferenc Tokióig nyolcszor, Farkas János pedig hatszor szerepelt a nagyválogatottban, az olimpiai bajnokok közül pedig olyan futballisták nem ölthették fel később sem a nagyok címeres mezét, mint Csernai Tibor, Katona Sándor, Palotai Károly és Orbán Árpád. Ezek után valamennyi meccsét megnyerte a társaság, ám mielőtt bárki is azt hinné, hogy nevesincs ellenfelekkel szemben, rögzítem, hogy Jugoszlávia (6:5) színeiben játszott Szpaszoje Szamardzics, Szlaven Zambata, Ivica Osim és Dragan Dzsajics, a döntőben, Csehszlovákia (2:1) csapatában pedig Vladimír Weiss, Jan Geleta, Ivan Mráz, Vojtech Masny és Jan Brumovsky – hogy csak a korukban és hazájukban legmagasabban jegyzetteket említsem.

Nálunk ott volt még a keretben Káposzta Benő, Nagy István és Mathesz Imre Baróti Lajos két évvel későbbi, a 1966-os világbajnokságon sikeres (6. hely) csapatából és – ahogy a régi filmek stáblistája zárul – még sokan mások. Mert az edzőnek, Lakat Károlynak ideje és lehetősége volt arra, hogy a neki legalkalmasabbakat válassza ki – ha úgy tetszik – a második vonalból. Második vonal? Még a gondolat is sértő, a lényeg ugyanis, hogy akkoriban két olyan válogatottat is ki tudtunk állítani, amelyik enyhén szólva is megállta a helyét a világban. Miközben ma ugyebár napi gond a címeres mez környékén, hogy ki kerüljön egy-egy kulcsfigura helyére, ha megsérül.

És ha nekem nem hisznek, hihetnek Stanley Rousnak, a FIFA elnöke ugyanis a tokiói torna után azt mondta, hogy egy erőteljes, robbanékony, nagy teljesítményekre képes magyar labdarúgó-válogatott gerincét látta kialakulni az olimpián. Hozzátette, hogy a csapat talán nem lesz képes olyan színes játékra, mint a wembleyi győztes, de talán jobban valóra váltja majd a benne rejlő lehetőségeket – gondolt itt az 1954-ben elveszített vb-döntőre, ami azért dicséret a javából.

Ugyanez volt a helyzet 1968-ban. Azzal a különbséggel, hogy az olimpia évében hivatalba lépő Sós Károly szövetségi kapitány szövetségi hatalmánál fogva odatolakodott Lakat Károly mellé (ahogy Illovszky Rudolf is 1972-ben), ami nem volt éppen szerencsés megoldás; nem csupán azért, mert Lakat dr. igazi pedagógus volt, ismerte a játékosokat, értett a nyelvükön, azért sem, mert nem voltak egy súlycsoportban szakmailag – és nem Sós a nyerő...

Ezzel együtt Mexikóvárosban megvédte címét a csapat, ha nem is olyan zökkenőmentes produkcióval, mint négy esztendővel korábban. Az azóta is emlegetett aranyérmes futballisták közül Szűcs Lajos nyolcszor, Fatér Károly, Fazekas László és Páncsics Miklós egyszer szerepelt a nagyválogatottban az olimpiáig, Dunai Antal, Juhász István, Kocsis Lajos és Nagy László egyszer sem, Básti István, Keglovich László, Menczel Iván, Sárközi István és Szarka Zoltán pedig később sem érdemelte ki a szövetségi kapitány bizalmát.

Lakat doktor egyébként, ha finoman is, de utalt rá, nem tűrte jól, hogy két dudás van a csárdában, arról beszélt, hogy nem volt eléggé együtt a gárda, ami természetes, amikor a játékos nem tudja, kire hallgasson. Sós Károly is elmondta persze a véleményét, aligha véletlen, hogy a Bulgária elleni döntő (4:1) után elsőként őt kérdezték. Nem mondott falrengetőt, leginkább arról beszélt, hogy „sok tapasztalatot hozott számunkra ez a torna”, majd Marseille-ig tartó regnálása alatt Fazekasra, Páncsicsra és Szűcsre támaszkodott elsősorban az aranyérmesek közül, s nála kapott először szerepet Noskó Ernő.

Volt tehát szerepe nálunk az olimpiai futballtornáknak, meggyőződésem, hogy most is lenne. Azt, hogy miként, nem az én dolgom eldönteni, ötleteim vannak, de rábízom ezt is a szakemberekre. Biztosan van valami megoldás, hogy legalább a köztudatban ott legyen, hogy egyáltalán az öt karika jegyében is létezik a labda. Ha már büszkék vagyunk a hagyományainkra, ne csupán a mellünket verjük, hogy a dicső múlt is mi vagyunk.

Mert egyelőre csak – voltunk.

2020.09.09 14:55:20

Magyar válogatott PAJOR-GYULAI LÁSZLÓ

Zöld öltöny és szolgálati lakás. Legfőbb ideje, hogy a sportág szereplői felvállalják a szolidaritást a régi idők nagy labdarúgóival.

2020.09.09 23:17:42

Magyar válogatott SZ. M.

2020.09.09 20:57:25

Magyar válogatott THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Niko logikus döntést hozott.

2020.09.09 20:54:16

Magyar válogatott N. PÁL JÓZSEF

ALAPVONAL. A szerző pengevillanású mondata: »A csend a hősök pihenője.« Értette-e vajon a kötetet végigsilabizáló, -jegyzetelő Sebes Gusztáv ezt a mondatot?