Bölcsődal – Thury Gábor publicisztikája

THURY GÁBORTHURY GÁBOR
Vágólapra másolva!
2019.11.13. 23:21

Tudom, a labdarúgást és úgy általában a sportot kedvelő ember szájából is kissé patetikusan hangzik, de az egykori Népstadion volt a bölcső, reményeim szerint az újabb generációknak az új Puskás Aréna lesz az. Számos élmény tolul fel bennem a régi létesítmény kapcsán, a kettős rangadóktól kezdve az atlétikai Európa-bajnokságokon át az emlékezetes koncertekig.

Az talán köztudott, hogy Kádár János rendőrsége a P-szektorból kiáramló Fradi-drukkereket számos alkalommal a Verseny utcában lóról, kardlappal fogadta, de volt, aki gumibotozással „megúszta”. Ám olyan is előfordult, hogy a kerítésen bemászó szurkolót nemhogy nem verték meg, hanem betessékelték. Történt, hogy az FTC–Olimpija Ljubljana 1966-os VVK-meccs előtt egy számomra ismeretlen sráccal a belógást választottuk. Megvolt ennek a trükkje: a pénztárfülke kiálló terméskő burkolatán felfelé lépdelni a tetőig, majd a túloldalon visszaereszkedve máris bent találta magát a lelkes fiatal. Csupán két dologra kellett ügyelni: nem volt szabad a járőröző rendőrök keze közé kerülni, illetve két pénztárfülke közötti szakaszt összekötő, emlékeim szerint cirka két és fél méter magas, sűrű négyzethálós acélkerítés tetején a tüskéken horogra akadni. Társam már az ereszkedés közben megcsúszott, tenyerét a tüske felvágta, mire a sóderre huppant, már erősen vérzett. Baktattam tovább, mintha mi sem történt volna, futni nem volt ajánlatos, azzal az ember felhívta magára a figyelmet. De a sérült drukker bepánikolva futásnak eredt, mire kiszúrták a rendőrök. Ám a gumibot nem került elő, a fakabátok azt mondták neki, gyerünk, menjen. S amikor a pórul járt srác elindult a kijárat felé, rámordultak, nem arra, hanem befelé. Majd utána szóltak, ha nagyon fáj a keze, keresse meg az elsősegélyt. Persze valójában a Fradi 3:0-s győzelme jelentette az elsősegélyt, a második meccs, a Vasas–Sporting BEK-mérkőzés pedig a gyógyírt – szó szerint – a sebekre: Farkas Jancsi és Puskás Lajos két-két góljával 5:0-ra nyertek a piros-kékek. A gólok sorát viszont olyan valaki nyitotta meg, aki nem a góllövésről volt híres. Bakos Sándor a 16-os jobb oldaláról nagy erővel lőtt a kapuba, aztán a Vasas bedarálta a portugál bajnokot, ami részben elégtételt jelentett az 1966-os vb-n Portugáliától elszenvedett 3:1-es vereség után (nekem legalábbis). Napjaink hazai viszonylatában „értelmezhetetlen” nézősereg gyűlt össze, a Vasas meccse szinte telt házat, 70 ezer nézőt vonzott (azért a Fradira is kíváncsiak voltak vagy 50 ezren...). A Puskás Arénához kapcsolódó visszaszámláló sorozatunkban például Fazekas László és Garaba Imre is említette, hogy nem játékosként járt először a Népstadionban, hanem nézőként. Az ő idejükben egyébként olyan világ volt, hogy egy-egy mérkőzés szünetében a felső karéjban a két szurkolótábor helyet cserélt. Úgy, hogy közben nem történt atrocitás.

A Stadionhoz kötődő legenda az is, hogy a szoborparkban melegítő futballistákat, ha nem is ezrek, de százak figyelték árgus szemekkel. S nemcsak a különböző színekért szorító drukkerek összeugrása volt elképzelhetetlen, az is, hogy beszóltak volna a játékosoknak. A közelség adott egyfajta intimitást. Lehet, hogy Albert Flórián vagy Bene Ferenc az előző fordulóban gyengébben játszott, ám ezt senki sem tette szóvá. Egyrészt azért nem, mert ez nem volt divat, másrészt ehhez azért venni kellett volna a bátorságot, de még egy kulturált verbális csetepatéban is meglett volna a kockázata, hogy mondjuk Flóri visszaszól: az illető a legközelebbi rangadóra hozzon magával stoplis cipőt... Ezeket a bemelegítéseket áhítat lengte körül, a levegőben a fű és a bemelegítő kenőcs illatával. Aki egyszer ezt magába szívta, az mindörökké visszavágyott a dromedár szobrok közé. Manapság sokszor felteszem magamnak a kérdést: vajon az internethuszárok, akiknek zöme névtelenség mögé bújva kritizál – finoman fogalmaztam –, hogyan viselkedett volna, ha az ellenfélnél játszó, egyébként extraklasszis a bemelegítés alatt mellette dekázik? Beszól? Kioktatja? Nem hiszem.

Nemcsak a futball miatt jártam azonban a Stadionba. Az atlétika szentélye is a Dávid Károly tervezte létesítmény volt. S még csak nem is az ötvenes évekre gondolok, amikor Iharos Sándor, Tábori László, Rózsavölgyi István szinte megrendelésre futotta a rekordokat, hanem az itt rendezett csapatbajnokságokra, válogatott viadalokra, legfőképpen az 1966-os és 1998-as Európa-bajnokságra. Mennyit jelent, ha egy sportágnak otthona van? A világ legjobbjai versenyeznek benne, nem mellékesen a hazai utánpótlásnak is van bázisa. Nagybátyám fogott fülön 1966. augusztus 30-án, hogy megnézzük, vajon Mecser Lajos képes-e meglepetést szerezni? Hosszútávfutónk a nyitó napon úgy állt oda a 10 ezer méteres síkfutás rajtjához, hogy dobogóra mindenképpen esélyes, de akár... Ezt persze senki sem merte kimondani, mert akkor volt igazán esélye a győzelemre, ha az élről diktálta a tempót, mert hajrázni nem nagyon tudott. Nos, 11 évesen én is ott tomboltam, hogy nyomja, de az NDK futójával, Jürgen Haaséval szemben az utolsó 200 méteren nem volt ellenszere. Akkor még nem tudtam elfogadni az ezüstérem is szépen csillog szófordulatot, manapság mit nem adnék, ha egy hosszútávfutónk dobogós helyezést érne el... A salgótarjáni atléta az utolsó napon 5000-en is nekiveselkedett, de – majd' 50 ezer (!) nézőtől biztatva – csupán ötödikként ért célba (jelzem, Haasét megelőzte). Ekkor tanultam meg Nagy Zsuzsa nevét, ő 800-on második lett, egy világverseny azonban arra is jó, hogy a külföldieket is megismerjük, így a Nagyot legyőző Vera Nikolicsot vagy az 5000-en első Michel Jazyt. A kalapácsvetésben második Zsivótzky Gyuláról vagy a gerelyhajításban bronzérmes Kulcsár Gergelyről már korábban is hallottam, s persze Varjú Viliről. Ember nem volt, aki a jól megtermett magyar súlylökőt Vilmosnak hívta volna. A honi atlétika ekkori erejét ismerve, ha valakinek „járt” az első hely, az Vili volt. Már csak azért is, mert a négy évvel korábbi kontinensbajnokságon ő nyert, s ezt a jó szokását a Népstadionban is megtartotta, az utolsó előtti napon mindenkit túllökött. Harminckét évet ugorva: a lelátó szinte ugyanazon részén már a kalapácsvető Gécsek Tibor aranyérmét szurkoltam ki, no meg Kiss Balázs ezüstjét – de már nagybátyám nélkül, aki három évvel korábban itt hagyott.

Tisztában vagyok vele, hogy az új létesítmény nem tölti be a régi helyét. Már amiatt sem, mert a Puskás Aréna futballpályáját nem szegélyezi futókör. Ám abban az értelemben hagyományőrző, hogy a labdarúgásnak otthont ad, patetikusan fogalmazva, ismét bölcső lesz. Némi iróniával fűszerezve: már csak azért is, mert futballunkat jelenlegi állapotában ringatni kell, hogy jó legyen... Ugyanakkor az új arénába belépőt az építészeti elemként felhasznált pilonok és betonrácsok a dicső múltra emlékeztetik, s ez alól a hatás alól a pályára lépő játékos sem vonhatja ki magát, még akkor sem, ha már olyan generációhoz tartozik, amelyiknek életében nem játszott szerepet a Népstadion. Ám ne tagadjuk, az új helyszín ugyanúgy közösségi tér, mint az egykori volt. A közönség adja majd a körítést, a pályán lévők a tartalmat.

Mondják, az életben nincsenek véletlenek. Nyilvánvaló, az építészek álma, hogy az utókor megőrizze a nevüket. Hogy megmaradjon az örökkévalóságnak. Vagy legalábbis az építmény, amelynek létrehozásában oroszlánrészt vállaltak, túlélje őket. Nos, a Puskás Aréna tervezője, Skardelli György ifjúkorában rendszeresen ott volt a Népstadion lelátóján a kettős rangadókon. Ha lehet azt mondani, szinte törvényszerű, hogy ő nyerte el a tervezésre kiírt pályázatot.

Most már csak a futballnak kell belaknia a Puskás Arénát.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik