A semmi ágán – Puskás Ferenc száműzetése

SZÖLLŐSI GYÖRGYSZÖLLŐSI GYÖRGY
Vágólapra másolva!
2017.06.01. 20:05
null
Fotó: puskas.com
Sorozatunkban Puskás Ferenc száműzetése első, keserves, bizonytalan időszakát idézzük fel, saját visszaemlékezései, és 1957–58-ban írott magánlevelei alapján.

 

Miközben a szovjet hadsereg vérbe fojtotta az 1956-os magyar forradalmat, idehaza a kommunisták a kezdeti maszatolás és ígérgetés után már elég erősnek érezték magukat, hogy 1956. december 8-án Marosán György, a véresszájú szónok kijelentse: „Mától kezdve lövünk!”. A családi legendárium szerint 1957-ben Puskás Ferencet is megemlítette egyik beszédében a gyűlölet kommunista bajnoka, mondván, nyugaton nem boldogul majd a magyar futballista és „a pocsolyában fetrengve fog a szocialista Magyarország bocsánatáért könyörögni”.

Magyarország és a Honvéd vörös csillagos címere nélkül, gyászszalaggal, Madridban 1956 novemberében (Fotó: puskas.com)
Magyarország és a Honvéd vörös csillagos címere nélkül, gyászszalaggal, Madridban 1956 novemberében (Fotó: puskas.com)

Eközben Puskás, a november 1-jén, még Nagy Imre engedélyével, hivatalos útlevelekkel távozó Honvéd csapatkapitánya fokozatosan sodródott élete ismeretlen, új szakasza felé, a történelem különleges módon fonódott össze a legismertebb magyar sorsával. A Bilbao elleni BEK-meccsre utazó Honvéd kerete folyamatosan cserélődött, hiszen több hullámban tértek haza a fiatalabb, erős honvágytól szenvedő, vagy a családjukat kimenekíteni nem tudó futballisták, míg az átmeneti pénzkereseti lehetőséget biztosító európai és dél-amerikai gálameccsekre több, nem honvédos sztárjátékos is csatlakozott a kerethez (Szusza Ferenc, Grosics Gyula, Sándor Károly).

Az egyik fordulópontot az 1957. január-februári dél-amerikai túra jelentette, amelyre megtiltotta ugyan a kiutazást a visszarendeződő Magyarország futballszövetsége, de amelyet korábban olyan régóta ígérgettek a játékosoknak és annyira vonzotta őket, hogy a csapat gerince együtt döntötte el: Sebes Gusztáv, az Aranycsapat korábbi szövetségi kapitányának személyes kiutazása és brüsszeli lebeszélése ellenére útra kelnek a milánói karácsony, a Marokkóban, Spanyolországban és Olaszországban rendezett gálameccsek után, amelyek során pénz kereshettek a futballisták, egyszersmind személyükben ünnepelhette a helyi sajtó és közönség a magyar forradalmat és szabadságharcot.

Az utóbbi időben végre részletesen kutatni kezdett időszakot mi most Puskás Ferenc személyes visszaemlékezései és korabeli levelei alapján idézzük meg. Felbecsülhetetlen értékű az a mintegy harminc, eleinte kézzel, majd Madridból már írógéppel írott levél, amelyeket Puskás kispesti barátjának, Zabolay Tibornak írt, s amelyekből a legérdekesebb szemelvények Fehér Sándor gyűjtő jóvoltából már bekerülhettek jelen sorok írójának Puskás-monográfiájába, pontosabban annak újabb kiadásaiba. Jellemző önmagában az, hogy a legsűrűbben 1957-ben érkeztek a levelek „Tibihez”, amikor Puskás rendkívül bizonytalan lelkiállapotban, az 1957 tavaszán deklarált kétéves FIFA-eltiltását töltve várta sorsa jobbra fordulását, részben Bécsben, nagyobb részben az olaszországi üdülőhelyen, a San Remo melletti Bordigherában. Az innen küldött, eddig csak kis részben publikált leveleken és Puskás egy későbbi, saját kezűleg lejegyzett, bár soha be nem fejezett önéletírásán keresztül (ez utóbbit a Puskás Intézet őrzi) villantjuk most föl, miként alakult az a mintegy másfél éves, keserves átmeneti időszak, amelynek végén Puskás, 1958 augusztusában, immár a FIFA engedélyével ismét legálisan futballozhatott.

Hogy a nagyhatalmak háttéralkuja és az után, hogy az Egyesült Államok „elengedte” Magyarország ügyét, megfagyott a csapat körül a levegő, annak első jele az volt, hogy immár nemcsak az MLSZ nem engedélyezte, hanem a FIFA is letiltotta a dél-amerikai túrát, olyan kemény szankciókat kilátásba helyezve, hogy hiába próbált közbenjárni a Honvéd érdekében Rio érseke is, a tervezett tíz mérkőzés helyett már hét meccs (és hétszer 10 ezer dollár) után vége lett a kalandnak. Azaz vége lett volna, ha a játékosok vissza tudtak volna utazni Európába. A bizonytalan politikai helyzet miatt ugyanis minden nagykövetség vonakodott megadni a vízumot a magyar futballsztároknak. Erről Czibor Zoltántól is halottam, azaz, hogy az ő találékonyságára volt szükség a vízumszerzéshez, de Puskás is megemlíti a visszaemlékezésében, hogy nagyon nehezen, két turnusban tért haza a csapat különböző útvonalakon, hogy végül Bécsben találkozzanak, ahol régi jó kapcsolatot ápoltak még a helyi hatóságokkal is…

Mint tudjuk, tavaszra már csak négyen maradtak nyugaton, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán (aki, mint mondta, nem akarja közelről nézni, hogy a Vörös Hadsereg másodszor is felszabadítja Magyarországot) és Grosics Gyula, aki azonban hamarosan mégis hazatért, a büntetést is vállalva, elmondása szerint gyötrő honvágya miatt. Puskást éppen a reá váró, mindenkiénél súlyosabb büntetés háborította föl (akkor még naivan nem sejtette, hogy néhány hét múlva a FIFA révén az egész világra sikerül a magyar kommunistáknak kiterjeszteni a kétéves eltiltását), és azok, a nyilván manipulált újságcikkek, amelyekben őt gyalázták, s amelyek között olyan is akadt, amelyekben játékostársai vádolták azzal, hogy elsikkasztotta a csapat korábbi fellépéseiért kapott pénzt.

Ezt azóta a történet minden szereplője hitelesen cáfolta, Puskást mégis annyira bántotta a dolog, hogy leveleiben a kint maradásáról szóló döntés konkrét okaként említi. Kiderül a levelekből az is, hogy 1957 tavaszán járt Bécsben egy magyar küldöttség, amely tárgyalt Puskással, ám semmilyen felhatalmazása nem volt, hogy érdemi engedményeket tegyen, ha lehet, még inkább elriasztották a volt csapatkapitányt, aki ettől függetlenül készült egy második tárgyalásra, és egy levelet is írt Barcs Sándor MLSZ-elnöknek, bár ne tette volna. Idézzük Puskást 1958 januárjából:

Fotó: puskas.com
Fotó: puskas.com

„Tibikém az egyik leveledben említed, hogy ha kell, te elmész az érdekemben bárhová, hogy megkérdezd, hogy mi a helyzet, kedves haverom, ne menj, ugyanis én Bécsből írtam a Barcs Sándornak egy levelet, és olyan választ kaptam rá, hogy még azt a kis akaratot is kiölte belőlem, ami eddig volt [mármint a hazatérésre – Sz. Gy.], Tibikém és most már vártam több mint egy évet, ha most hazamennék biztos eltiltanának legalábbis a levélből ítélve, ha otthon eltiltanának még egy fél évre és kezdhetném, négyszáz forintért és a 200 kalóriáért a játékot, ha már várni kell és vártam eddig, akkor a hátralévő időt itt várom meg, és felveszek 150.000 dollár körül és be van biztosítva az életem, nemcsak az enyém, hanem a gyerekeimé is. Kedves Tibikém nehogy azt hidd, hogy engem a pénz érdekel és én azért maradtam kint, nem, én sokkal többet hagytam otthon, mint itt tudnának fizetni, a szüleimet, testvérem, barátaimat, otthonomat és a házamat, azt hiszem, hogy ezt semmiféle összeggel nem lehet megfizetni. Na de hagyjuk az érzelgéseket, ez már elmúlt, én túltettem magam rajta, most minden erőmmel azon vagyok és leszek, hogy a családomnak boldog nyugodt életet biztosítsam,remélem sikerülni is fog ha még jelenleg egy kicsit nehéz is a helyzetünk, hiány nincs semmiben csak az a baj, hogy még nincs saját biztos otthonunk.”

Másutt, évek múltán így írt a döntéséről: „Elhatároztuk magunkat a feleségemmel, hogy kint maradunk, mert ha én hazamegyek és valóban eltiltanak egy évre, soha többé nem fogok játszani futballt.”

Bár az előbbi levélben Puskás kimondottan optimista, később már anyagi gondokat is említ (a feleségétől tudjuk, hogy a legnagyobb bajban a régi barát, Kubala László segített konkrét kölcsönnel), illetve leírja, mennyire elkeserítette, hogy miután Solti Dezső, a magyar menedzser közvetítésével megállapodott a milánói Interrel, amely a fizetését is elkezdte folyósítani, az olasz szövetség (itt alighanem ismét politikát sejthetünk) közbelépése miatt mégsem alkalmazhatja (Czibor is így járt az AS Romával). A honvédos társak hazatérése után a magyar menekültekből verbuválódott (ne felejtsük, a komplett ifjúsági válogatott kint maradt) alkalmi, de erős csapatok vezéreként Puskás még játszott itt-ott mérkőzéseket, ezek az alakulatok részben a hajdan sikeresen túrázó MTK profi csapatának elnevezésére hajazva, részben a magyar futballemigráció máris évtizedes hagyományaira alapozva többnyire „Hungáriaként” léptek föl. Párhuzamosan több ilyen csapat is működött, de a fellépti díj a többszörösére ugrott, ha Puskás is ott volt a névsorban.

Dénes Tamás, Sándor Mihály és B. Bába Éva magyar futballtörténete szerint a főleg Ausztriában szereplő menekültcsapat leggyakrabban használt neve a Free Hungary (Szabad Magyarország) volt, de nevezték „Puskás-cirkusznak” is. Olyan is előfordult, mint Török Péter lapunkban közölt kutatási eredményeiből tudjuk, hogy Athénban Puskás, Grosics és Kocsis lépett föl egy nyilvános edzésen, a két világklasszis csatár rugdalt kapura a nem kevésbé ismert kapusnak, s erre az attrakcióra vagy harmincezren váltottak belépőjegyet! A szervezésben alighanem Zsengellér Gyulának, az 1938-as vb magyar ezüstérmesének is szerepe volt, akinek Ciprusra is sikerül elcsábítani Puskást három mérkőzésre, amint azt Hetyei László Zsengellér-könyvéből tudjuk. (Öcsi egykor 18 évesen tőle, Zsengellér „Ábeltől” kapta első gólpasszát a válogatottban.)

Athénban zsugáznak a menekült világsztárok a telt házas edzés után (Fotó: puskas.com)
Athénban zsugáznak a menekült világsztárok a telt házas edzés után (Fotó: puskas.com)

Hogy közben Czibor mit csinált, nem tudjuk, de Puskás leveleiből azt igen, hogy ő érkezett a nagyok közül elsőként Spanyolországba, már az előtt Kubalánál, Barcelonában „nyaralt” (Puskás szavával) a családjával, hogy hármuk közül bárki Spanyolországba szerződött volna. Sok szó esik arról, hogy Puskásnak több levele, képeslapja nem érkezik meg a magyarországi címzettekhez, sem azok válasza hozzá, pedig három címet is megad: egy bécsi barátjáét, a nyaraló címét Bordigherában (itt telefonon is hívható), valamint bécsi törzshelye, a Goal presszó címét a Mariahilferstrasse 99. alatt.

Tudunk Öcsinek egy 1958. januári fellépéséről a toszkánai Signában, ahol a helyi kiscsapat elnökének jóvoltából edzett és lakott is egy ideig a családjával (ennek emlékére avattak tavaly májusban Puskás Ferenc Sportpályát a településen az egykori elnök unokájának kezdeményezésére). Puskás több helyen is említi 1957 második felétől, hogy búcsút intett mindenfajta alkoholos italnak, a súlyával azonban egyre többet bajlódik, minthogy csak kegyelemből (a FIFA eltiltása erre is kiterjedt) edzhetett egy-egy rossz minőségű pályán, váltakozó munkakedvvel, meccsen pedig már régóta nem lépett pályára (a FIFA utólag az osztrákokat és a görögöket is megbüntette, amiért hozzájárultak a menekültcsapat szerepléséhez).

Azt azonban nem említi, hogy az italról azért is szokott le, mert ekkor – ezt későbbi nyilatkozataiból tudjuk – a stressz és az ital miatt gyomorfekéllyel is kezelni kellett. Előkerül még a dokumentumokban Puskásnak a Wiener SC-nél töltött rövid időszaka (erről közismert tévéfelvétel is van), együtt edzett és egy marokkói túrán együtt vett részt a csapattal Puskás, akit a dél-amerikai és a menekülttúrákat is szervező Östreicher Emil vitt a bécsi klubhoz.

Az az Östreicher, aki azonban hamarosan már a Real Madrid igazgatójaként szerepel Puskás Kispestre küldött leveleiben, s itt adjuk át szót újra Puskásnak, aki folyton azt várta, hogy a FIFA méltányolja a fellebbezését és mérsékelje a büntetését (a tárgyalásokon is Östreicher, a Honvéd volt, e Real Madrid akkori technikai igazgatója segített egyébként régi barátjának).

„Kedves haverom, én csak megvagyok valahogy, nagyon várom a február közepét, ugyanis ekkor tárgyalják újból a mi ügyünket, és lehet, hogy megadják a játékengedélyt, és akkor újból elindul az igazi élet, biztos van fogalmad arról, hogy mennyire szeretem a focit és arról is, hogy mennyire hiányzik. Ha februárban visszaadják a játékengedélyt, megmutatom az okosoknak, hogy még tudok játszani, és hogy mit űztek el a háztól…” A szerencsés fordulatot és a happy endet a világ majdnem minden futballszurkolója ismeri: „Azt kérdezte tőlem a telefonban [Östreicher – Sz. Gy.], hogy volna-e kedvem a Real Madridhoz menni játszani, először azt hittem, hogy viccel, de azt mondta, hogy nem vicc: a Real Madrid elnöke, Don Santiago Bernabéu akarja, hogy menjek oda játszani.”

Április 1-jén, 31. születésnapján Puskás már sejtelmesen azt írja Zabolaynak, hogy sok csapat akarja őt szerződtetni, de már csak egy jöhet komolyan szóba, később pedig leírja, hogy áprilisban mindenben megegyezett a klubbal, még visszament Olaszországba, aztán Bécsbe, az ottani holmijáért, és május 10-én kellett jelentkeznie Madridban, ahol aztán majd augusztusban, a csapat argentin túráján mutatkozik be, de ez már egy másik történet…

Miután Puskás szerződtetésének hírét szétkürtölte a világsajtó, pletykák formájában Magyarországra is eljutott. Egy ilyen pletykára reagált Puskás, amikor ezt írta a barátjának: „Az igaz, hogy aláírtam a Madridhoz a szerződést négy évre, csak az összeg nem stimmel. A 170.000 helyett csak 100.000 dollárt fizetnek, de azt hiszem, ez is elég szép, egy ilyen öreg, elhízott futballista ne legyen igényes. Ha otthon maradok, akkor pont 100.000 tetűt kaptam volna, és arról nem is beszélek, hogy mit kaptam volna, ha most hazamegyek.”

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik