A barátság örök – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2019.03.31. 23:45

Figyelemre méltó napjai voltak a jelenkori magyar futballnak az Európa-bajnoki selejtezők hetében: a szomszédos országok közül kettővel, Szlovákiával és Horvátországgal is megmérkőzött a válogatott. Az ilyesmi ugyanis meglehetősen ritka mostanság, főként saját vagy közös elhatározásból.

Gondolok itt a barátságos mérkőzésekre.

És ezzel máris kimentem a divatból, hiszen az ilyen randevúkat mostanában a „felkészülési” jelzővel illetik. A barátságos meccs már a múlté (mint az asszisztensnek kinevezett partjelző), csak remélni merem, hogy maga a barátság még nem számít elavult intézménynek.

Készséggel elismerem, hogy a versenynaptár ma már nem (nagyon) teszi lehetővé, hogy csak úgy, puszira megmérkőzzön egymással két ország válogatottja, ám bennem örök a nagyapám intelme: „Kisfiam, arra van időnk, amire teremtünk.”

Így aztán nekem furcsa, hogy csak alig-alig találkozunk a szomszédainkkal, akik igazán közel vannak, és még tanulhatnánk is tőlük, hiszen a horvátok a 4. helyen állnak a FIFA-ranglistán, de a szerbek (31.), a románok (25.), az ukránok (30.), a szlovákok (29.) és az osztrákok (23.) is megelőznek bennünket (52.). Egyedül a szlovénok (63.) vannak mögöttünk.

A sorban abban is a horvátok állnak az élen, hogy velük a legszorosabb a viszony, legalábbis ami a legutóbbi barátkozást illeti. Három esztendővel ezelőtt, a franciaországi Európa-bajnokság előtt találkoztunk velük, 1–1 lett a vége. A horvát kapitány, Ante Cacic szerint „tanulságos mérkőzés volt”, a másik oldalon Bernd Storck pedig úgy vélte, „egyet léptünk megint előre”, például abban, hogy „erős csapat ellen mérhettük le, hozzá képest mennyivel vagyunk lemaradva”. Egyébként a horvátok elleni 11 meccsünkből nyolc barátságos volt.

A térképen kelet felé haladva a szerbek következnek. Nos, velük még egyáltalán nem mérkőztünk meg. Megjegyzem, az előd Jugoszláviával (32 meccs/27 barátságos) is hét esztendővel a felbomlás (1991) előtt, 1984-ben játszottunk utoljára önként Szabadkán. A Mezey György vezette társaság a felkészülés jegyében kikapott 2–1-re, a kapitány azt emelte ki, hogy játékosai elfáradtak a hajrára, más kérdés, hogy ebben a fáradt periódusban nem csupán kaptunk gólt, szereztünk is.

Romániával tíz esztendővel ezelőtt mérkőztünk meg – csak úgy. Az együttérzés jegyében. Szomorú alkalom, a meggyilkolt veszprémi kézilabdás, Marian Cozma emlékmeccse volt ez, a két szövetség közös akaratából. Razvan Lucescu román szövetségi kapitány külön megköszönte nekünk a rendezést, sőt még a csapatunkat is dicsérte, noha „most még mi, románok vagyunk a jobbak”. Együttese 1–0-ra nyert, a nálunk főnök Erwin Koeman pedig kénytelen volt megállapítani, hogy „csapatként okoztunk csalódást”.

Ukrajnával összesen kétszer játszottunk, mindkétszer barátilag, még 1992-ben, tehát 27 esztendeje. Áprilisban (3–1) Ungváron, augusztusban Nyíregyházán nyertünk (2–1), ez utóbbi fellépés enyhén szólva sem volt a magyar futball nagy napja, hiszen a Nemzeti Sport szerint „győztünk, de csak a semmit ünnepelhetjük, mert küszöbön állt a (futball)történelmi vereség”. Hogy miért lett volna „történelmi” a kudarc, nem tudható, ha csak azért nem, mert Ukrajnától először kaptunk volna ki. „Messze van a válogatott az ideálistól – fizikailag, technikailag és taktikailag egyaránt” – értékelt Jenei Imre szövetségi kapitány a 92. percben Nagy Tibor szabadrúgásával megnyert mérkőzés után. Valóban pocsék meccs volt, de Nyíregyházán ünnep – 15 ezren látták.

Szlovákia következik a sorban, az öt meccsből csak egy volt tét nélküli, 2008. február 6-án Limassolban (11 esztendeje). Döntetlen (1–1) lett a vége, a Nemzeti Sport szerint „Dzsudzsák Balázsnak kezdenie kellett volna”, és egyébként is: „Várhidi Péter kísérletezése rosszul sült el, (...) igaz, legalább a döntetlent sikerült kiharcolni”. Még úgy is, hogy a szlovákok egy „egyszerű passzal átmentek rajtunk”. Ez a barátságos kakukktojás, mert semleges pályán került rá sor, ugyanakkor egy hozzászólás miatt érdekes. Olvasónk szerint: „Mi az, hogy csak a tétmeccs számít? Nemzeti mezben minket is képviseltek, és mi mindig nyerni akarunk! Most pedig különösen! Ugye nem kell mondani, miért?” Mondani nem kell, ám így csak sejthető, hogy a történelemnek és a politikának több köze van hozzá, mint a futballvetélkedésnek.

Ausztria jönne a térképen tovább haladva, ám előre veszem a szlovénokat. Egyrészt, mert velük is csak barátságból mérkőztünk meg (4/4), másrészt, mert a limassoli szlovák–magyar után következett az eddigi utolsó, és szintén kiábrándító volt a látvány. 2008. március 26-án Zalaegerszegen „a betegségtől tizedelt, a találkozó előtt összetrombitált szlovénok legyőzték minősíthetetlenül játszó válogatottunkat”. Az 1–0-s vereséget Várhidi kapitány Dzsudzsák, Gera, Hajnal és Huszti hiányával igyekezett magyarázni.

A végére hagytam Ausztriát (137 meccs/114 barátságos), nem véletlenül. Ám mielőtt kitérnék az okokra, álljon itt a legutóbbi barátságosunk ellene: 2006. augusztus 13-án volt (13 éve), s Grazban 2–1-re nyertünk. A 37. percben már 2–0 volt, utána hiába a bírói segítség (vezette a szlovák Havrilla), csak szépítettek az osztrákok. Bozsik Péter óvatosan dicsért: „Időnként futballra emlékeztető játékot nyújtottunk, hátul pedig stabilan védekeztünk.” A győzelem mellett esemény volt, hogy volt kapitányunk, Lothar Matthäus, miután nem nyilatkozott a Nemzeti Sportnak, a Kronen Zeitungban ízekre szedte Bozsik csapatát, igaz, a sportlap üzenete sem volt mentes az érzelmektől: „Bizonyára nem értesült róla, egyeseknek mekkora hajtóerőt jelent, hogy ma már nem ő állítja össze a magyar válogatottat.”

Ezek voltak a legutóbbiak a szomszédokkal, annyi, remélem, az idézettekből is kiderül, hogy tanulság nélküli egy sem volt – hát még, ha csemegéztem volna az összesből. Ausztriát pedig azért is hagytam a végére, mert a magyar–osztrák múltjánál nincs veretesebb Európában. A két válogatott összecsapásai sorában 1902 októberében volt az első (0:5), a 2016-os Eb-n az eddigi utolsó randevú (2–0). Már 1955-ben a századik találkozót jegyezhettük fel (6:1), hogy aztán 64 esztendőbe csak 37 mérkőzés fért bele, enyhén szólva sem vall a dicső múlt megbecsülésére.

Szepesi Györgynek haláláig szívfájdalma volt, hogy elhaltak a futballtradíciók Budapest és Bécs között. Ami engem illett, magam is sajnálom, meggyőződésem, hogy a hagyományok tiszteletét nem lenne szabad alárendelni a divatnak és a pénznek. És ha már tort ül a marketing, az üzlet, legyen ereje arra is, hogy a múlt értékeit vonzóvá tegye. Arról nem beszélve, hogy környező országokról lévén szó az idegenforgalom, a turizmus szempontjából sem érdektelen egy-egy barátságos meccs a szomszédainkkal. Kell hozzá munka, nem is kevés, hogy ne csupán a futball, hanem a jelen és a múlt egyéb értékei jegyében (is) útra keljenek a drukkerek, de hát ez csak nem lehet gond egy-egy felkészült szakembernek.

Ezzel együtt a futballhatalmasok úgy döntöttek, hogy csak a tét mentén érdemes összehozni az országokat a futballpályán, ők tudják, miért, én csak sejtem. Persze, hogy a pénz áll a középpontban. Ha a játék állna, amire szerződtek egyébként, lenne némi esély a barátságosakra, s nem csupán a szomszédokkal, őket csak azért emeltem ki, mert közelségük miatt kézenfekvő példák.

Semmi sem tart örökké, még az is lehet (nem kívánom nagyon, de miért ne), hogy eljön az idő, amikor a futball belefullad a pénztengerbe. És akkor általánosítható lesz az igazság, amivel őszinte szívvel vigasztalom edzőbarátaimat egy-egy kudarc után: „A sportsikerek mulandók, a barátság örök.”

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik