Itthon biztosan nem futballozik

– Nemhogy nem vigasztal, még csak meg sem indokolja a döntését – mondta főnöke, José António Camacho sztárallűrjeiről Fehér Miklós, a Benfica egyre kevesebbet foglalkoztatott magyar labdarúgója. – Egyfolytában azt hallom tőle, hogy milyen jó futballista vagyok, de hogy ezt be is bizonyíthassam neki, arra már nem sok esélyt ad. Úgyhogy tényleg nem tudom, miért szorultam ki hirtelen a csapatból.
– Nem is ment oda Camachóhoz, hogy drága mester, ha már ennyire jó véleménnyel van rólam, netán játszasson is kicsit?
– Ô nem kifejezetten az a típus, akit az ember hátbaveregetéssel üdvözöl… Persze beszélgettünk néha, de Camacho nagyon távolságtartó. Tudja ő magáról jól, milyen futballista volt egykoron, márpedig így nem könnyű közel kerülni hozzá. Tisztában van azzal, hogy a Benfica edzőjeként nem a játékosai lelkének ápolgatása a fő feladata, hanem az, hogy a csapat minél jobban szerepeljen.
– A csapat viszont igencsak rosszul szerepel, pontszámban ugyebár mérföldnyire áll a tabellát vezető Portótól. Nagy a balhé Lisszabonban?
– Elég nagy. Mindenki többet várt a Benficától, a jelenlegi harmadik hely nagyon kevés. Pedig nem rossz a csapatunk, felépült a sokáig sérült Nuno Gomes is – én éppen azóta nem játszom… Bár ha az egész idényt nézzük, még nem is lehet okom a panaszra, hiszen a tizenhét bajnokiból tizenhárom alkalommal pályára léptem.
– Igen ám, de az utóbbi időben csak perceket kap…
– Na, ez az én nagy bajom. Nuno Gomes egyfajta legenda itt, őt nem könnyű kiszorítani, a másik csatárhelyet pedig elvitte Sokota. Kétségtelen, a horvát srác is lépéselőnyben van velem szemben, hiszen meghívták a válogatottba, márpedig a Benficának is érdeke, hogy olyan futballistákat játszasson, akik ott lesznek a portugáliai Európa-bajnokságon. A vicc egyébként az egészben az, hogy az én gólommal nyertünk meg egy UEFA-kupa-meccset, és azzal a mozdulattal rögvest ki is verekedtem magam a csapatból…

– Nocsak, ez amolyan tippmixes mérkőzés volt, és így véletlenül kiszúrt a vereségre vágyó társakkal?
– Akkor legalább érteném a dolgot… Így viszont nem értem.
– Nem bánja, hogy aláírt a Benficához?
– Ezt nem lehet bánni, még ebben a helyzetben sem. Minden portugál gyereknek az a vágya, hogy játsszon két meccset a Benficában, mert attól fogva ő az atyaúristen. Illetve ugyanez elmondható a Portóról is.
– Akkor ön duplán szerencsés, hiszen mindkét együttesben futballozhatott, ugyanakkor duplán szerencsétlen, mert egyik helyen sem tudott megragadni a kezdőcsapatban. Most jön a harmadik nagy, a Sporting?
– Nem, most biztosan nem jön, bár amikor Bölöni László volt az edző, akkor felvetődött az én nevem is. Elég nekem a Porto és a Benfica: képzelheti, milyen érzés volt, amikor már lisszaboni játékosként minden labdaérintésemnél ötvenezer portói fütyült…
– Attól nem fél, hogy most is úgy jár, mint Portóban? Puszta kivagyiságból kiszúrnak önnel, és megint nem játszik egy évet.
– Nem hiszem, hogy tartanom kellene ettől. A Benficánál senki nem haragszik rám, hogy nem hosszabbítok szerződést, hiszen még úgyis van hátra két évem. Mindenképpen hasznot akarnak belőlem, tehát vagy kölcsönadnak, vagy pedig megtartanak, viszont utóbbi esetben valószínűleg már több lehetőséget kapok.
– Ha jól tudom, a Boavista, a Braga és a Marítimo érdeklődik ön után. Például szívesen visszamenne Bragába, ahol egykor gólkirályjelölt volt?
– Ha ott rendszeresen futballozhatnék, akkor minden bizonnyal. De igazán nem rajtam múlik, hogy hova kerülök, hanem a Benficán. Persze valamennyi beleszólásom azért nekem is van a sorsomba: ezért is lepődtem meg kissé, amikor karácsony tájékán éppen az autóban ültem, hallgattam a híreket a rádióban, erre bemondták, hogy a Marítimóhoz igazoltam. Még jó, hogy nem mentem gyorsan… Hm, ha valóban kölcsönadnának valahova, arról azért valószínűleg tudnék.
– Viszont ez esetben jóval kevesebb pénzt kapna.
– Kölcsönadás esetén nem, így talán még ez lenne a legjobb megoldás… De az is kétségtelen, a Benficánál nagyon kedvező szerződésem van, ezt egy portugál középcsapat meg sem tudná közelíteni. Csak érzékeltetésül: Lisszabonban tíz forintot kapok, Bragában meg adnának egyet.
– Nahát, hogy mennyire nincs túlfizetve… Akkor meg is kérdezem, hogy mit választana: tíz forintért üljön a Benfica kispadján, vagy csak egy forintot kapjon a Braga mesterlövészeként?
– Nem lehetne, hogy a tízesért játszhassak a Benficában…? Nehéz, nagyon nehéz kérdés ez, nem is tudom, hirtelenjében mit felelnék rá.
– Hazajönni nem akar? Ez most úgyis nagy divat az egykori légiósok körében. Anyagilag, mondjuk, aligha jár jól, de itthon legalább végigfocizhatja az egész szezont.
– Soha nem jövök haza futballozni. Illetve ezt így nem szerencsés kijelenteni, de az itthoni közeg nem az én világom. Hatodik évemet töltöm kint, így volt elég alkalmam megtapasztalni a kinti körülményeket, és jobban tetszik a hazainál. De szó nincs róla, hogy bármi bajom lenne a hazai bajnoksággal, egyszerűen úgy érzem, én egy színvonalasabb sorozatban is meg tudok felelni. Ugyanilyen megfontolásból nem mennék például Ciprusra sem, ahol ugyan jó pénzt lehet keresni, de a bajnokság nem valami nívós.
– Pedig itthon jobban Lothar Matthäus szeme előtt lenne, mint odakint.
– Bárhol felfigyelne rám a kapitány, ha rúgdosnám a gólokat. De úgy nem könnyű a kapuba találni, ha az embert be sem teszik a csapatba…