Oroszdrukker politikus

Fél nyolckor nyitották ki a kapukat – nem este, hanem reggel. Ilyenkor viszonylag ritkán indul az ember sporteseményre, ám az a nap, 1953. augusztus 20-a egészen különleges élményeket tartogatott. Sokan már hét óra előtt ott toporogtak a monumentális sportlétesítmény kapui előtt, nézték, nézegették az impozáns betonépítményt, és alig várták, hogy bejuthassanak. A korabeli tudósítás szerint Pirkus Anna és Cseuz Magda, a Rákospalotai Bőrkonfekciógyár dolgozói voltak az elsők, akik a kor szellemének megfelelően (csak semmi magamutogatás…) fehér ruhában, kezükben jeggyel beléptek óvatosan a Népstadion területére…

A díszpáholy is zsúfolt volt

Azon a forró augusztusi napon a Népstadion nyitóünnepségét alaposan megszervezték az elvtársak.
Odavezényelték az ország szinte öszszes sportolóját, katonáját, tűzoltóját és galambját. Úgy bizony, turbékoló madarak várták, hogy "békegalamb státuszban” repüljenek a vasfüggönyön túlra. Kilenc órakor (másfél óra alatt természetesen megtelt a vadonatúj létesítmény, nyolcvanezren ültek a lelátón…) harsonák harsogása visszhangzott a stadionban, sőt tán egész Budapesten, mintegy hívójelként szolgálva a sportolók bevonulásához. Ott ült a díszpáholyban Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke (akinek akkor még fogalma sem lehetett arról, hogy három esztendő múltán forradalom tör ki, s neki az jugoszláv nagykövetségre kell menekülnie), Farkas Mihály honvédelmi miniszter, Gerő Ernő, a Minisztertanács első elnökhelyettese, Kiszteljov elvtárs, a Szovjetunió magyarországi nagykövete – itt voltak az oroszok, de a Honvéd aztán szépen lerendezte őket.
A nyitónap programja rengeteg szónoklattal és tapssal telt, ünnepelte magát és persze a nem titkoltan az 1960-as olimpiára épült Népstadiont a politikai vezetés. És nem volt ezzel semmi gond, ha már nincs mit enni, ha már szegény a magyar, legalább a futballt, a sportot élvezhesse. Erre tökéletesen megfelelt a Népstadion, amelynek villanyújságján az volt az első felirat, hogy "Béke”. Azt csak mi, az utódok tudjuk, hogy hányszor háborgott a nép a lelátókon.
Az a forró augusztus azonban egységbe forrasztotta a közönséget, s ahogy Bányai Nándortól, a Budapesti Honvéd kétszeres válogatott, ötszörös bajnok hátvédjétől hallhatják, még a ferencvárosi drukkerek is a Honvéd sikeréért szorítottak a szovjet Szpartak Moszkva elleni nyitó meccsen. Ünnepi, barátságos, már-már elvtársias hangulatú találkozóra készültek a szervezők, aztán jó kis presztízsmeccs lett belőle, elsősorban a Honvéd futballistái miatt. A magyar csapat buszon érkezett a pályára, a fiúk előbb nézték a Magyarország– Norvégia férfi atlétikai viadalt, majd Kalmár Jenő edző az öltözőbe terelte tanítványait, s a készülődés után fél öt előtt öt perccel vonult ki a pályára a két csapat.
Íme a főszereplők. Bp. Honvéd: Grosics – Rákóczi, Lóránt, Bányai – Bozsik, Városi – Budai II, Kocsis, Babolcsay, Puskás, Czibor. Szpartak Moszkva: Pirajev – Kisztyenko, Basaskin, Szedov – Parszin, Netto – Paramunov, Bobrov, Szimonyan, Gyementyev, Iljin.

Döbbenet a hazai öltözőben

Bányai Nándor így emlékszik vissza a találkozóra:
"Tatán készültünk szokásunkhoz híven, két vagy három napot töltöttünk el edzőtáborban, és pontosan emlékszem, micsoda dac és elszántság dolgozott bennünk. Szinte hallom, ahogy egymásnak mondogatjuk, győznünk kell bármi áron, hiszen olyan nagyképűek, hogy megérdemlik a vereséget. Bizony, a szovjetek nem voltak híján az önbizalomnak, de mi jobbak voltunk náluk. Soha nem felejtem el, Farkas Mihály még a meccs előtt odajött a csapathoz, és azt mondta, úgyis kikaptok. Ezt képzelje el: a honvédelmi miniszter a szovjeteknek drukkolt. Láttam az arcán a kárörömet. Ez még jobban feltüzelt minket, és bevallom, keményen, helyenként durván játszottunk. Felejthetetlen a pillanat, ahogy szegény Bobrovot a salakos pályára rúgta Lóránt Gyula. Nem is mert többet a közelébe menni. Győzni akartunk mindenáron, hiszen magyar ember akkoriban első számú ellenségnek tekintette az oroszokat. Nem szerettük őket, ez az igazság. Fontosabb volt az a meccs, mint bármelyik bajnoki találkozó. Nagy meleg volt, legalább olyan hőség, mint mostanában, úgyhogy szenvedtünk rendesen, de hajtottunk megállás nélkül. Főleg azok után, hogy Szedov révén a Szpartak szerzett vezetést, aztán Bozsik Cucu rúgott kettőt, de ezzel még nem volt vége, Szimonjan egyenlített és Kocsis Kocka a hajrában szerezte meg, természetesen fejjel, a győztes gólunkat. A közönség boldog volt, tapsolt, és pontosan hallottam, hogy még a Ferencváros drukkerei is hangosan biztattak bennünket. Jó érzés volt ez, hiszen a bajnoki találkozókon kaptunk rendesen a zöld-fehér szimpatizánsoktól. Persze, ne féltse a Honvédot, a Fradi után akkoriban a Vasasnak volt a második legnagyobb tábora és nekünk, a Honvédnak. Szerettem a Népstadiont, mindig szívesen játszottam ott, már csak azért is, mert magam is dolgoztam az építkezésen a csapattársaimmal együtt. Büszke vagyok arra a Szpartak elleni győzelemre, és persze arra is, hogy a magunk módján harcoltunk az oroszokkal, és ha a szituáció úgy hozta, jól odavágtunk nekik. Hadd szokják…”
A Honvéd kapusáról, Grosics Gyuláról azt írta a meccs után a Népsport: aránylag nem volt sok dolga. A lerohanásokkal kísérletező szovjet csatárok lövéseit hiba nélkül védte. Két ízben bátor közbelépésével biztos gólnak látszó helyzetben tisztázott. A gólokat nem védhette.
A Fekete Párducnak becézett labdarúgó természetesen pontosan emlékszik arra az augusztus 20-ára:

A visszadobott virágcsokrok

"Óriási élmény volt az a nap. Igaz, mi már hónapok óta készültünk a meccsre, hiszen vezetőink megsúgták, hogy a Népstadion nyitóünnepségén mi játszunk egy szovjet csapattal. Bevallom, nem sokat tudtam a Szpartakról, és bizony meglepett, milyen kulturáltan futballoznak. Azonban nem kegyelmeztünk nekik, hiszen a Budapesti Honvéd azokban az években a világ legjobb klubcsapata volt. Igazi presztízsmeccs volt ez, hazafias érzelmektől átitatott fontos csata. Sok csapattársammal együtt dolgoztam a Népstadion munkálatai során, talicskát toltunk, homokot lapátoltunk, úgyhogy büszkén és boldogan mentünk oda futballozni, mert tudtuk, hogy magunknak építettük. Ez így is volt, pályafutásom jelentős részét töltötte ki a Népstadion, nemcsak a Honvéddal, vagy a válogatottal, hanem a Tatabányával is szerepelhettem ebben a csodálatos arénában. A Szpartak elleni meccs izgalmas kilencven percet hozott, de azt hiszem, megérdemelten győztünk, a közönség pedig ünnepelt minket, virágcsokrokat dobáltak felénk, amit mi visszahajítottunk a lelátóra. Sajnálnám, ha lebontanák a Népstadiont, mert hallom, ilyen terv is készült. Már nincs Wembley, illetve átépítik, és ugyancsak eltűnt a berni Wankdorf-stadion is. A Népstadion elvesztése fájna a legjobban…”
A meccs után Puskás Ferenc csak anynyit mondott: "Az első félidőben nagyon idény eleji játékot nyújtottunk. Idegesek is voltunk.”
Sebaj.
A Honvéd akkor is történelmet írt.
A szovjeteket azokban az években még fegyverrel is lehetetlennek tűnt legyőzni, nemhogy labdával…