A londoni olimpia kicsit másként, a helyszíni tudósító szemével

KRASZ EMILKRASZ EMIL
Vágólapra másolva!
2012.12.27. 09:59
null
Az Olimpiai Parkban folyamatosan sportbarátok ezrei hömpölyögtek: rendezők tucatjai pedig élő kordont vonva egész álló nap a balra tarts fontosságára figyelmeztették őket. Több-kevesebb sikerrel...<br />
Ahogy olvasóink már megszokhatták, a Nemzeti Sport Online idén is többrészes, szubjektív sorozatban emlékszik vissza a mögöttünk hagyott esztendőre – 2012, ahogy mi láttuk. Mai epizódunk témája a londoni olimpia. Nem kellett sokat gondolkodni, melyikünk írja a cikket, főként nem az „Így láttuk mi” szlogennel.

Mivel az NSO munkatársai közül egyedül engem ért a megtiszteltetés, hogy a helyszínről akkreditált újságíróként tudósíthattam, számolhattam be a történtekről, találkozhattam a magyar sportolókkal az elsők között, miután letudták soros versenyüket vagy mérkőzésüket, adta magát, hogy négy és fél hónappal a játékok után visszapillantsak a kint eltöltött három hetemre. Azt már csak halkan jegyzem meg: ennél lényegesen hosszabb ideig tanakodtam azon, tulajdonképpen mi kerüljön bele ebbe az anyagba. És így készült el az emlékek harmadát tartalmazó összefoglaló harmadrészre meghúzott változata.

A Gyilkos Százas. Ennyi lépcsőt kellett megtenniük az újságíróknak,
hogy beérjenek az Olimpiai Parkba. Mindez egy szimpla zebrát váltott ki...
A Gyilkos Százas. Ennyi lépcsőt kellett megtenniük az újságíróknak, hogy beérjenek az Olimpiai Parkba. Mindez egy szimpla zebrát váltott ki...

Amit egyik alkalommal sem felejtettem el megemlíteni az olimpiáról szóló élménybeszámolóimban, sőt, egyenesen az élre kívánkozott, az a munkánk koordinációja és szervezése, egyfajta sportújságírói logisztika volt. Mindebben a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy lehetőség szerint minden magyar érdekeltségű eseményt a helyszínről kövessünk nyomon. Persze ez még négyünknek – három újságíró, egy fotós – is lehetetlen vállalkozás volt, így gyakran szelektálni kellett. Minden este bőven éjfél utánig idéztük fel a történteket, majd állítottuk össze a másnapi munkamenünket. A másfél héten át kemény keretek közé szorított, és abban működő menetrend a hajrára borult fel: a kajak-kenusokhoz korán kellett kelni, hogy időben kiérjen az ember. Ettől azonban az aznapi zárás még nem történt meg korábban.

A fél hatos kelés önmagában nem a világvége, viszont ha előtte három-négy órákat lehet csak aludni napokon át, az már inkább. Így ebédnyi adagot reggeliztünk hatkor, és fél hétkor már a shuttle taxira vadásztunk. Ezek után kellett gyors és frappáns tudósítást írni, kérdéseket feltenni, és példának okáért a Nemzeti Sportban egy oldalra való interjút összegereblyézni abból az igen tömör és lényegre törő versenyzői nyilatkozatból, háromszavas mondatból – szerencsére ez a feladat nem rám osztatott –, amely egészen konkrétan úgy hangozott: „Nagyon csalódott vagyok”. Na, szakmán belül ez már bőven az „újságírói bravúr” minősített esete.

Boltra várva: az Olimpiai Stadion írott sajtós mixed zone-ja
Boltra várva: az Olimpiai Stadion írott sajtós mixed zone-ja

Meccs, verseny alatt nem igazán tudtam beleélni magam az előttem zajló eseményekbe – talán egy alkalommal, a férfi kézisek svédek elleni elődöntőjében –, jó, nem is azért voltam ott, hanem dolgozni. Folyamatosan kerestük a fogást, próbáltunk ráérezni a verseny vagy a meccs kulcspillanatára, és fogalmaztuk az ezzel kapcsolatos kérdéseinket, miközben fél szemmel már a következő eseményre összpontosítottunk. Helyszín nem volt olyan közel egymáshoz az Olimpiai Parkban, mint a két uszoda, légvonalban talán harminc méter – kár, hogy ez így nem működött –, viszont asztaltól asztalig, bekapcsolt géptől és beüzemelt oldalaktól a bekapcsolt gépig és beüzemelt oldalakig ez ott is minimum húsz percet vett igénybe. Mármint annak, aki gyorsan szedelőzködött s már kitapasztalta a rövidebb utat.

A kézis csarnokig – pedig olimpiai mértékben az sem volt messze – ez az idő már megduplázódott, mert ott az embernek át kellett magát hámoznia a nézők tömegén is. A csavar a történetben akkor jött el, amikor elhagytuk a központot. Az ExCeL-ben mondjuk csak átszállóvendég lehettem, viszont a lőtérre például már-már hazajártam, Hogy utóbbit miért emelem ki? A délelőtti úszóselejtezők – vagy valamelyik csapatsportágas meccs – során már azt néztük, hogyan teljesítenek a sportlövőink a selejtezőben, mert amennyiben döntősök, úgy a kora délutáni fináléra már ott volt a helyünk. És szerencsére ilyenre is akadt példa. Nem is egyszer. Ekkor azonban a húszperces költözködés nem szimplán megduplázódott, hanem minimum egy órával lett több. Az egyik ilyen rohanásom során mindössze egy perccel késtem le a félóránként közlekedő különbuszt...

Nézők tízezrei útban a metró egyetlen(!) mozgólépcsője felé
Nézők tízezrei útban a metró egyetlen(!) mozgólépcsője felé

És hiába a külön sáv, a le-, illetve felkanyarodás során feltorlódó járművek miatt az utakon nem mindig lehetett hasítani. Gyorsan rájöttünk arra is, hogy nem szabad minden alkalommal visszamenni a médiaközpontba, ahonnan a különjáratok az összes helyszínre elvittek, mert adott esetben a tömegközlekedés gyorsabbnak bizonyult. Nem is mulasztottunk el élni ezzel a lehetőséggel sem – köszönhetően a három hétig ingyenes bérletünknek (gyönyörű szép, rózsaszín Oyster card). Lényeg a lényeg: átlagban naponta nagyságrendileg négy-öt óra ment el A pontból B-be való megérkezéssel – a kajak-kenuval súlyosbítva inkább hat-hét –, és gyalog sem lehetett elspórolni a kilométereket. Azokból is befigyelt napi hét-nyolc, laptoppal, kis kamerával, töltőkkel, telefonokkal, ásványvízzel.

A fotómodellnek sem utolsó rendőrlovak
A fotómodellnek sem utolsó rendőrlovak

Nem tudom, de nem is akarom tagadni: az olimpiai forgatag engem is beszippantott. Készültem rá, hiszen mondták, megannyi sportolónk nyilatkozta, kolléga mesélte, annyira tömény sportélményhez jut az ember, hogy sportot kedvelőként nehéz annak a legkisebb szeletére is nemet mondani. Nem is lehet. Így történt, hogy az este tízes munkavégzés után az ember még elment megnézni a Dream Teamet, mert ki tudja, mit hoz a jövő. Az egész napos menetelés után őszintén valljuk be, nem lehetett hallgatni az észre, és elmenni nyugovóra, rákészülni a másnapi korai kelésre, majd az álló napos munkára. Jobban mondva pont az ész diktálta azt: most van lehetőség megnézni a Dream Teamet, ki tudja, melyik nap lesz még ilyen legközelebb. Akár az olimpián – ott már nem is volt több –, vagy az életben...

Három deci sör 4.5 fontért: spicces szurkolót sem láttunk
Három deci sör 4.5 fontért: spicces szurkolót sem láttunk

Az esti kimaradás árát viszont így másnap reggel kellett megfizetni. Ilyenekből jött össze az ötödik versenynapra az, hogy az éjféli meetinget kétórás „ájulás” előzte meg. Ruhában, az ágytakaróra dőlve... Viszont gyorsan megkaptam a leckét, amiből tanultam is. Több ilyen „hibát” már nem követtem el, csak addig nyújtózkodtam – na jó, picit tovább, belefért a Serena Williams–Marija Sarapova női teniszdöntő Wimbledonban, vagy a Wembleyben a női futballtorna Egyesült Államok–Japán fináléja –, ameddig a takaró ért. Ezek nem az esti pihenésemből raboltak el drága időt.

Sohasem felejtem el az olimpia számomra legszemélyesebb két pillanatát. Az egyik augusztus 10-én történt, amely történetesen a 41. születésnapom volt. A sok családi, baráti és munkatársi köszöntő mellett odafért egy olyan valakié is, akitől aztán abszolút nem vártam el. Főként az üzenet szövege volt megható, amelynek lényege úgy szólt: „na, gratulálok, látom, hogy azért más fontos dolgok is történnek itt, nemcsak a mi versenyeink”. Név nélkül: felköszöntőm, az ötödik olimpiáján részt vevő klasszisunk ismét dobogóra állhatott. Azt pedig az év legnagyobb szakmai elismerései között tartom számon, amit egyetlen szárazföldi csapatunk szövetségi kapitánya mondott búcsúzóul a horvátok elleni vesztes bronzcsatát követően. Nem nekem, hanem kollégák tucatjainak, de mégis, egy szelet eljutott hozzám is. Méltán ismert és elismert szaktekintélyünk ugyanis úgy végszavazott: köszönet nektek (tehát sportújságíróknak) az elmúlt hetekben nyújtott fáradtságos, áldozatos és nagyszerű munkátokért.

Pazar helyszín: az öttusa pálya a Tengerészeti Múzeum
tőszomszédságában, háttérben London modern kerülete, a Docklands
Pazar helyszín: az öttusa pálya a Tengerészeti Múzeum tőszomszédságában, háttérben London modern kerülete, a Docklands

A végére maradt, pedig illett volna ezzel kezdeni: a britek, azon belül is elsősorban a londoniak nagyon a magukénak érezték az olimpiát, éppen úgy, mint a sportágak látvány- és szórakoztató jellegét. A tévénézők gyakorlatilag a házigazdák érmeseivel feküdhettek és kelhettek. Sokszor rácsodálkoztam, hogyan tudtak ilyen frissen és üdén nyilatkozni a brit sportolók az esti műsor után a kora reggeli élő adásban. A BBC helyszíni konténereiben kialakított alkalmi stúdiónak – ez is helyi turistalátványosságnak számított, alatta mindig nagy tömeggel – ideális hátteret adott az Olimpiai Stadion, meg a mellette tornyosuló, fáklyát idéző piros fémmonstrum.

És jöttek a véget nem érő újságírói kérdések, nem profi kollégáktól, sokkal inkább a csatorna sztárriportereitől – utóbbiak mozdulatait, a szurkolók felé tett gesztusait legalább annyian várták, mint a sportolókét –, akik viszont nem tetszelegtek a mindent tudó szerepkörben. Ehhez hívtak maguk mellé segítségnek szakértőket, volt sportolókat. Aztán a nekik feltett kérdéseikkel olyan szintre mentek le, amelyen olykor magunk is elcsodálkoztunk. A brit átlagembernek azonban ezek a kérdések jelentették a kapaszkodót, a mankót, az összekötő kapcsot a számára többnyire idegen sportágakhoz. Nemcsak ő nem művelte soha, még csak nem is beszélt olyan családtaggal, baráttal, ismerőssel, akinek ez az élmény megadatott.

A wimbledoni útirányítók maguk is teniszezéssel múlatták az idejüket:
ütőnek megtette két tábla, labdának egy félliteres műanyag palack
A wimbledoni útirányítók maguk is teniszezéssel múlatták az idejüket: ütőnek megtette két tábla, labdának egy félliteres műanyag palack

Persze a kerékpár, a gyeplabda, a boksz, az evezés és még pár sportág ezek alól kivételt képezett, hiszen azokban képben lehettek. Nem is beszélve az atlétika futószámairól, főként a középtávokról. Gyorsan és biztosan megállapíthattuk: ha egy brit sportbarát futó atlétát látott, rögtön extázisba jött. Mindenfajta előjátéktól és szakmai magyarázattól függetlenül. A brit embereknél nemcsak múltja, hanem jelene – és vélhetően jövője – is van a sportesemények látogatásának. Az olimpián annyi volt a furcsa ebben, hogy olyan sportágakhoz is kimentek merő kíváncsiságból és alázatból, amelyeket tán még tévében sem láttak.

Bár egy férfi kézilabda-rangadó – Dánia–Spanyolország 24–23 – ikszes hajrájára képesek voltak elhagyni a csarnokot, a pólós ráúszások labdaelhozatalát ellenben úgy ünnepelték, mintha azért már gól járna. Jó, találkoztunk olyan Londonban élő magyar hölggyel is, aki szinte olimpiai aranyéremmel egyenértékű ünneplést rendezett férfi pólósaink britek elleni győzelménél. Közte tizenegy lett a vége... A kajak-kenusok előfutamai – akadt olyan versenyszám, ahol a négy futamból összesen csak egy hajó nem jutott be a középdöntőbe – kivétel nélkül hatalmas ovációt hoztak, pedig legfeljebb a hatodik-hetedik helyért ment vérre a csata, miközben a többiek csak lazán lapátoltak és gyakorlatilag bemelegítettek.

Berki selejtezőjére várva a hóhért akasztják: fotó a fotósokról.
Egy mp alatt jött a figyelmeztetés: innen írni, onnan fotózni lehet
Berki selejtezőjére várva a hóhért akasztják: fotó a fotósokról. Egy mp alatt jött a figyelmeztetés: innen írni, onnan fotózni lehet

Aki britként nem szórakozni, hanem rendezőként, biztonságiként, rendőrként dolgozni érkezett az olimpiai helyszínekre, azokról tényleg csak a legjobbakat lehet elmondani. Egyszer sem érzékeltették, hogy mások lennének őértük... Tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy ők szolgáltatnak. Azért jöttek és vannak, hogy másokat a szórakozásukban segítsenek, a biztonságukra ügyeljenek. A járőröző rendőröket, a bobbykat éppen úgy nem zavarta, hogy tucatnyian fotózkodtak velük – még jellegzetes sapkájukat is kérés nélkül az őket átkaroló alkalmi társ fejére nyomták –, mint a lovasrendőrt. Utóbbinál az állat sem lett attól ideges, hogy éjszaka vakuk villantak tőle pár méterre, miközben gyerekek próbálták meg simogatni a nyakát. Úgy látszik, ehhez is szoktatva volt, ez is benne foglaltatott a munkaköri leírásában, nemcsak a tömegoszlatás.

De adott útbaigazítást olyan fizikumú rendőr is, akit egy verekedés előtti választásnál elsőként szerettünk volna magunk mellett tudni. Az önkénteseknek pedig a záróra előtt sem az volt a legnagyobb gondjuk, hogy minél előbb lelépjenek, hanem énekeltek, táncoltak, a szerencsésebbje pedig, aki szócsőhöz is jutott, szóviccek sokaságát gyártotta a hazafelé igyekvőknek.

Így teszünk mi magunk is: ezeket a vidám pillanatokat zártuk magunkba örökre, amihez méltó hátteret biztosít a magyar olimpiai csapat egészének remeklése.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik