Vb 2014: kis német világbajnoki történelem

Vágólapra másolva!
2014.07.13. 18:10
null
Egy 1954-es hős: Fritz Walter.
Egy újszülöttnek minden világbajnokság új, de talán a futballtudoroknak sem érdektelen, ha felelevenítjük a döntő előtt a német válogatott vb-történelmét.

 

„A futball egy olyan sport, ahol 22 játékos kerget egy labdát és a végén a németek nyernek" – mondta elkeseredésében a legendás angol gólvágó, Gary Lineker az 1996-os kontinenstorna után. Hogy igaza volt-e? Természetesen nem.

És közbeszólt a történelem

Annyira nem, hogy a XIX. század végén, amikor az első németországi alkalmi válogatottak megmérkőztek a hasonszőrű brit egyletekkel, rendre a szigetországiak győztek, nagy gólkülönbséggel. A Német Labdarúgó-szövetség (DFB) 1900-ban alakult meg, és nyolc év múlva vívták az első hivatalos válogatott derbit, Svájc ellen (3:5). Az 1930-as világbajnokságra nem kívántak elutazni a córesz miatt, de az 1934-esen ott voltak, sőt, bronzéremmel térhettek haza. A hazai olimpiai kudarc után Sepp Herberger lett a szövetségi kapitány, aki a történelmi események miatt egyre nagyobb területről választhatott játékosokat, ám az osztrák menőkkel felturbózva is kiestek az első körben az 1938-as nagy tornán.

A berni csoda

A II. világháború után egy időben három nemzeti tizenegy is létezett: a kelet- és nyugatnémet, valamint a Saar-vidéki. Herberger jó érzékkel maradt az NSZK-ban, így a berni csoda keretein belül a legközelebbi vb-n a döntőben 0:2-ről fordítottak legényei az Aranycsapat ellen. A Turek – Posipal, Kohlmeyer, Eckel – Liebrich, Mai – Rahn, Morlock, O. Walter, F. Walter, Schäfer tizenegy visszaadta egy nemzet önbecsülését ezzel a győzelemmel. Fordított eredmény esetén egyébként Puskás Ferencék tették volna ugyanezt...

Dupla siker

A keleti mostohatestvér, az NDK szövetsége 1951-ben lett FIFA-tag, és bár nyertek olimpiai éremből minden fajtát (na ja, az álamatörizmus diszkrét bája), csak egyetlen világbajnokságra kvalifikálták magukat: 1974-ben. Igaz, akkor legyűrték az NSZK-t 1–0-ra, Jürgen Sparwasser találatának köszönhetően. Azon a tornán viszont a házigazda nyugatnémetek tartották otthon az aranyat, bizony csöppet sem érdemtelenül. Ki is járt már nekik a siker: címvédőként 1958-ban a negyedik helyen zártak, 1962-ben leszerepeltek, 1966-ban, immáron az elindult Bundesliga lévén legalizált profikkal csak a döntőben kaptak ki a rendező angoloktól, hosszabbítás után – mi is kiveséztük már itt az NS Online-on, hogy a sorsdöntőnek bizonyuló harmadik és negyedik hazai találattal is volt egy kis bibi: előbbinél nem volt benn teljes terjedelmével a labda, utóbbi előtt néhány szurkoló a pályára szaladt.

Négy évvel később az olaszok parancsoltak megálljt az elődöntőben az egyik Évszázad mérkőzésén a sok közül, de a bronzot megcsípték Uruguay ellen. Bánatában a legendás kapitány, Helmut Schön Franz Beckenbauer köré a legendás Bayern, Mönchengladbach páros tagjaiból egy világverő csapatot épített, amely 1972-ben Európa-bajnok lett, majd két év múlva az esélyesség terhét elviselve otthon tartotta a világbajnoki serleget, ahogy már említettük. Gerd Müllerék a fináléban hamar hátrányba kerültek a totális futballt akkoriban csúcsra járató, Johan Cruyff vezette hollandokkal szemben, ám Paul Breitner büntetőjével egalizáltak, majd a zseniális gömbemberke, Müller góljával megnyerték a mérkőzést (Maier – Vogts, Schwarzenbeck, Beckenbauer, Bonhof – Breitner, Overath, U. Hoeness – Hölzenbein, G. Müller, Grabowski összeállításban).

Schön, nagyon Schön

A Fritz Walterék utáni legnagyobb sportkatarzist kiváltó 1974-es német csapat minden csapatrészében akadt korszakos klasszis. A kapuban a sokat bohóckodó, de kiváló reflexekkel megáldott Sepp Maier, a védelemben a Császár, a világ valaha volt egyik legjobb labdarúgója, Beckenbauer és fegyverhordozója, Georg Schwarzenbeck, a „Terrier", alias Berti Vogts; a középpályán a játékmester Wolfgang Overath (akinek egy olyan kiváló futballistát sikerült háttérbe szorítania, mint Günter Netzer), elöl pedig a tornán négy gólig jutó Gerd Müller, a „Nemzet Bombázója". Különleges szerepet töltött be a gárdában a maoista-marxista, minden tekintetben extrém bal oldali labdarúgó, Paul Breitner, akit nyers, szókimondó stílusa miatt kevesen kedveltek a keretből és főleg a vezetőségből, ám a loboncos Che Guevara-rajongó három gólja és számtalan gólpassza nélkül aligha született volna meg a vb-győzelem. Végül, de nem utolsósorban: a kispadon egy nagyszerű taktikus, Helmut Schön (vezetéknevének jelentése szép) ült.


Az 1974-es vb-aranyosak
Az 1974-es vb-aranyosak


Kevesen gondolták ekkor, hogy ez volt eme zseniális generáció utolsó „aranyos" sikere, de azt is, hogy visszavonulásuk után csak néhány évet kell várniuk a drukkereknek egy újabb ütőképes nationalelfre (Nemzeti tizenegyre).

Beerrel sem ment

A Schön-legénység két év múlva az Európa-bajnokságon a döntőig jutott, ám elbukta a Csehszlovákia elleni tizenegyespárbajt. 1978-ra Schönnek teljesen új csapatot kellett építenie, hiszen csak Maier, az elnyűhetetlen Vogts és Rainer Bonhof „élte túl" a két világbajnokság között eltelt négy évet. Argentínában az új generáció (Rolf Rüssmann, Manfred Kaltz, Hansi Müller, a szimpatikus nevű Erich Beer, a játékmester Heinz Flohe és a Klaus Fischer, Rüdiger Abramczik ékpár) két kínkeserves döntetlennel és Mexikó legázolásával lépett tovább a középdöntőbeli csoportba. Itt az olaszok ellen hozta az elvárt gól nélküli döntetlent, a hollandokkal bravúrosnak mondható 2–2-t ért el, ám az osztrákok elleni fájó 3–2-es vereség azt jelentette, hogy nem játszhatott még a bronzért sem – Hans Krankl 88. minutumban elért győztes gólja nagyon nem hiányzott a nationalelfnek...

Jószomszédi viszony

Az 1982-es seregszemlére már egy vadonatúj kerettel és egy friss kapitány, Jupp Derwall vezetésével érkeztek a szövetségi németek, ráadásul egójukat növelendő friss Európa-bajnokként. Csoportjuk nyitómérkőzésén „ennek örömére" kikaptak Algériától, de Chilét Karl-Heinz Rummenigge mesterhármasával legyőzték, így az osztrákok elleni igencsak megegyezésgyanús „szalongyőzelem" azt jelentette, hogy mindketten továbbjutnak. Finoman szólva sem szakadtak össze a felek a nagy hajtásban... A középdöntőre viszont összekapták magukat: a bombaerős angolok ellen kiharcolták a maguk 0–0-s döntetlenjét, és mivel a házigazda spanyolokat Pierre Littbarski és Klaus Fischer góljával legyőzték, továbbléphettek a spanyol–angol meccs 0–0-jának köszönhetően. Az elődöntőben a Platini, Giresse, Tigana trió által vezetett franciákat gyűrték le nagy csatában, reménytelennek tűnő helyzetből fordítva. A Santiago Bernabéu-beli döntőben aztán az olaszok imponáló magabiztossággal verték meg a Derwall-legénységet: Paolo Rossi, Marco Tardelli és Alessandro Altobelli góljával már 3–0-ra vezettek, amikor a veterán Breitner szépíteni tudott.

Ezüstgeneráció

Nagy vonalakban már körvonalazódott a Mexikóban még jobban futballozó német csapat (Schumacher – Kaltz, Stielike, K. Förster, B. Förster – Dremmler, Breitner, Briegel – Littbarski, Fischer, K.-H. Rummenigge). Talán jobban meg tudták volna szorongatni a fináléban az olaszokat, ha az 1980-as Eb-n zseniálisan irányító „angyali" Bernd Schuster a felesége parancsára nem marad otthon; ha a Hamburgot 1983-ban BEK-győzelemre vezénylő Felix Magath nem játszik formán kívül, az Eb-gólkirály Klaus Allofsszal és az ott ezüstcipős Horst Hrubesch-sel egyetemben. Az 1984-es franciaországi kontinenstornára nem is tervezett alapos változásokat Derwall, csak az időközben feltűnt fiatalokat (Guido Buchwald, Andreas Brehme, a korábban kispados Lothar Matthäus, Rudi Völler és Wolfgang Rolff) építette be csapatába, de már a csoportküzdelmek során kiestek.

Derwall ezzel együtt szépen, Eb-arannyal és vb-ezüsttel búcsúzott; helyét az edzősködés gondolatával addig egyáltalán nem kacérkodó Beckenbauer vette át. A Császár a mexikói világbajnokságra az előde bizalmi embereire épített gárdával utazott ki, természetesen felmutatva néhány általa felfuttatott tehetséget, lásd Thomas Bertholdot, Norbert Edert vagy Matthias Hergetet. A leginkább a Schumacher – Berthold, Jacobs (Herget), K. Förster (Augenthaler), Briegel (Brehme) – Eder, Matthäus, Magath, Littbarski (Rolff) – Allofs (Völler), K.-H. Rummenigge vonulattal leírható császáriak kezdésként ikszeltek az Enzo Francescoli vezette urukkal, bedarálták a skótokat, így a dán dinamitok elleni sima vereséggel is továbbléptek.

A nyolcaddöntőben Matthäus 87. percben szerzett szerencsés góljával legyűrték a meglepetéscsapat Marokkót, 0–0 után büntetőkkel elbúcsúztatták a házigazdákat, majd kissé könnyedebben újra legyőzték az ősi rivális franciákat. A döntőben a Diego Maradona vezette argentinok vártak a nationalelfre. A fináléra bizonyára sokan emlékeznek a harmincas generációtól felfelé a kedves NSO-olvasók közül: a gauchók kétgólos vezetést szereztek az 56. percre, de a zöld mezesek Rummenigge és Völler találatával kiegyenlítettek. Végül az akkoriban még szellemi képességei csúcsán lévő Maradona egy csodás gólpasszal, három német közül kiugratta Jorge Burruchagát, aki eldöntötte a „Világkupa" tartózkodási helyét a következő néhány évre.

Olaszországban lettek elsők Rudi Völlerék
Olaszországban lettek elsők Rudi Völlerék

 

Császár a kispadon is császár

A német közvélemény maximálisan elégedett volt az ezüstéremmel, így „Franz" gyakorlatilag ugyanezzel az állománnyal vágott neki az 1988-as hazai rendezésű Európa-bajnokságnak, természetesen az időközben feltűnt tehetségeket, Jürgen Klinsmannt, Frank Millt, Uli Borowkát, Olaf Thont és Jürgen Kohlert magához szólítva. Az elődöntőben viszont a Van Basten, Gullit, Rijkaard féle tulipánosok előbbi 89. percben kibrusztolt góljával megállították őket. Ekkoriban minden bizonnyal maga a Császár sem gondolta volna, milyen imponáló könnyedséggel nyerik majd meg az 1990-as, Olaszországban megrendezett világbajnokságot!

Az Illgner – Berthold, Augenthaler, Kohler, Brehme – Hässler, Buchwald, Matthäus, Littbarski – Völler, Klinsmann alapcsapattal csatába vonuló NSZK-sok ugyanis erőtől duzzadó, itt-ott fantáziadús játékkal jutottak döntőbe, ahol revánsot vettek Maradonáékon. Már a csoportkörben látszott, hogy nehéz lesz őket megállítani: 4–1-re mosták le Dejan Szavicsevicséket (a fiatalabbak kedvéért: a jugoszlávokat), az Arab Emírségek válogatottja sem úszta meg öt alatt, majd René Higuitáék (a kolumbiaiak) ellen egy kényelmes délutáni átmozgatás alkalmával játszottak szalonremit. A hollandokon Völler és Frank Rijkaard köpködéses magánviadala után Klinsi és Brehme csodálatos góljával bosszút álltak 1988-ért, a csehszlovákokon „Loddar" Matthäus büntetőjével léptek át (a mérkőzés maga sokkal simább volt, mint az eredmény mutatja).

A végére szürkültek el

Az elődöntőben viszont nagyon megizzadtak az angolok ellen. Andy Brehme találatával megszerezték a vezetést, ám Gary Lineker egalizált (egyik találat szerencsésebb volt, mint a másik), nem sokkal a vége előtt. A hosszabbításban nem zördültek meg a hálók, így Stuart Pearce és Chris Waddle hibája kellett a szétlövésben a germánok öröméhez. A döntőben a szintén tizenegyespárbajjal a hátuk mögött érkező argentinok vártak rájuk, ám legjobb csatáruk, Claudio Caniggia nélkül. A németek végig nagy fölényben futballoztak a szürkécske kék-fehérekkel szemben, ám így is egy jogtalan 11-es – Néstor Sensini tisztán a labdát rúgta el előbb, nem pedig Völler lábát – kellett a diadalhoz. (Tegyük hozzá, korábban viszont nem kaptak meg egy jogos büntetőt.) Matthäus végül nem merte elvállalni a 11-esölő Sergio Goycochea elleni párharcot, Brehme viszont nem hibázott („Goyco" egyébként ezt is majdnem megfogta).

A hátralévő időben a gauchók inkább a bírószidással és az ellen rugdosásával voltak elfoglalva, így a nationalelf 1954 és 1974 után újra világbajnok lett. A keret erősségét jelzi, hogy olyan német klasszisok ültek a kispadon bevetésre várva, mint Stefan Reuter, Uwe Bein, Andreas Möller, Andreas Köpke, Hans Pflügler, Olaf Thon, Frank Mill és Karl-Heinz Riedle!

Az egytornás Vogts-éra

Beckenbauert kiváló ütemérzéke most sem hagyta cserben, a csúcson lemondott, így az 1992-es svédországi kontinenstornára egykori játékostársa, a „Terrier", „Bundesberti Vogts" vezette ki a németeket. Az egykori rettegett emberfogó csak minimális változtatásokat vitt véghez a keretben, igaz, olyan tehetségeket, mint Thomas Helmer, Stefan Effenberg vagy Matthias Sammer senki sem hagyott volna otthon. A döntőbe simán be is jutottak, ám ott a lendületes-friss dánokkal nem tudtak mit kezdeni. A nationalelf az amerikai nagy tornára szinte az 1990-es kerettel utazott el, igaz, túl sok feltörekvő tehetség nem is döngette a válogatott kapuját; jellemző módon a keret Benjáminja a 25 éves cserekapus, Oliver Kahn volt.

A bolíviaiak elleni nyitómérkőzést Klinsmann góljával megnyerték, majd a spanyolokkal döntetlent értek el, ellenben Dél-Korea kis híján megtréfálta őket – ekkor már látszott, hogy erőnlétileg nincsenek csúcsformában a fekete-fehérek. A nyolcaddöntőben a 34 éves Völler még egyszer megrázta magát, és duplájával legyőzték a belgákat, ám a következő körben a bolgárok ellen hiába szerezte meg Matthäus büntetőből a vezetést, Hriszto Sztoicskov és Jordan Lecskov két perc alatt elintézte őket. Ráadásul belső válság is sújtotta Vogts legénységét: a nézőknek ki-, illetve bemutató Effenberget haza kellett zavarni a torna közben. A népharag nem söpörte el Vogtsot, aki tanulva hibájából elfelejtette a jóllakott öregeket, és az angliai Európa-bajnokságra betette a fiatalokat és a nem is annyira ifjakat csapatába.

Sammer nagy tornája után csúnya bukás

A döntőben a Köpke – Helmer, Sammer, Babbel, Ziege – Scholl (Bierhoff, 68.), Hässler, Eilts (Bode, 46.), Strunz – Kuntz, Klinsmann tizenegy ha aranygóllal is, de legyőzte a cseheket. A siker záloga a stabil védelem, a sokat futó középpályások és két klasszis, az év végén az Aranylabdát is kiérdemlő Sammer, illetve a csapatkapitány Klinsmann volt. És persze ne feledkezzünk meg a döntőig csak epizódszerepeket kapó, ott viszont csereként beállva duplázó Oliver Bierhoffról sem! A franciaországi világbajnokságra viszont egy „nyugdíjasklub" utazott el. A Köpke – Wörns, Kohler, Thon (Helmer), Reuter – Hässler (Heinrich), Jeremies (Hamann), Matthäus (Tarnat) – Möller – Klinsmann, Bierhoff (Kirsten) gárda életkorban így volt felírható: 36 – 26, 33, 32 (33), 32 – 31 (29), 24 (25), 37 (29) – 32 – 34, 30 (33). Leginkább még az örökifjú Matthäust lehetett dicsérni, és említést érdemel még minden idők egyik legfantáziátlanabb középpályássora, a Heinrich, Hamann, Jeremies, Tarnat négyes. A csoportkört rutinból vették a germán hadak, a nyolcaddöntőben fordítottak Mexikó ellen, de a horvátok 3–0-ra megverték őket. Megjegyzendő, hogy 45 percig olyan jól játszottak déli szomszédunk ellen, mint a tornán még soha, Christian Wörns kiállítása után azonban összezuhantak.

Völler csodát tett

Le is járt Vogts és Klinsmannék ideje, a soron következő kontinensbajnokságra már Erich Ribbeck vezette ki övéit, de az Euro 2000-en sikerült messze alulmúlni a '98-as produkciót. Azóta is borzonganak a futballfanok, ha szóba kerül a német csatársor (Bierhoff, Paulo Rink, Carsten Jancker, Ulf Kirsten) ottani teljesítménye... Ribbecknek természetesen mennie kellett, ám a kiszemelt utódot, Christoph Daumot kábítószerbotránya megfosztotta élete nagy lehetőségétől, így kényszermegoldásként „ravasz róka" Völler vette kezébe az irányítást.

Lehmannék (jobbra) a döntőben kikaptak a spanyoloktól a 2008-as Eb-n (Fotó: Action Images  - archív)
Lehmannék (jobbra) a döntőben kikaptak a spanyoloktól a 2008-as Eb-n (Fotó: Action Images - archív)

 

Nem sokan irigyelték helyzetét, maximum fizetését, hiszen a Bundesligában akkor már egyértelműen (újra) az idegenlégiósok vitték a prímet, nem volt megfelelő választék a fiatalok közül. Az Eb-csapatból nyolc mezőnyjátékos maradt, és Kahn–Linke–Ballack–Klose tengelyre Völler egy szürkécske, de kőkeményen daráló csapatot épített fel rém egyszerű taktikával: Michael Ballack szervezett, a többiek védekeztek és együttesen imádkoztak, hogy Miroslav Klose vagy Carsten Jancker jó helyre fejeljen (kis túlzással, természetesen). A szaúdiak elleni villámrajt, a 8–0-s győzelem annyira feldobta őket, hogy menetből harcolták ki a továbbjutást az írek és a bombaerős csapattal érkező kameruniak ellen.

A későbbiekben Paraguay, az USA és a házigazda dél-koreaiak sem tudtak ellenállni nekik, de a döntőben a nem sokkal azelőtt a torna legjobbjának választott Kahn közreműködésével nyertek a brazilok. Kapussors. Mindemellett a Kahn – Linke, Metzelder, Ramelow – Bode, Ballack, Frings, Hamann, B. Schneider – Klose, Neuville banda kihozta magából a maximumot, bár kérdés, mi történt volna, ha az élete formájában játszó Ballack nem sárgul be a döntőre. Ezek után Völlernek, azaz „Kata néni"-nek csúnyán beletörött a bicskája a 2004-es portugáliai kontinensviadalba, az ott mutatott játékot látva a korai kiesés után bölcsen és önkritikusan lemondott.

Klinsi-bronz, Löw-ezüst

Bombameglepetésként hatott, hogy a DFB elnöke, Gerhard Mayer-Vorfelder, miután Ottmar Hitzfeld és Otto Rehhagel is visszautasította felkérését, az abszolúte zöldfülű Klinsmannban találta meg a megmentőt. A népszerű szőkeség a várva várt hazai tornára kapust cserélt (Kahnt váltotta Jens Lehmann), néhány fiatalra (Marcell Jansen, Philipp Lahm, Bastian Schweinsteiger, Lukas Podolski, Per Mertesacker) pedig nagy szerepet bízott – a kivívott bronzéremmel mindenki elégedett volt; bár az elődöntőben majdnem sikerült elérni a már-már tuti győzelemmel kecsegtető tizenegyespárbajt az olaszok ellen....

A 2008-as Eb-döntőben szereplő kezdőcsapat
A 2008-as Eb-döntőben szereplő kezdőcsapat

Klinsmann a jó szereplés után nem kívánta folytatni a megkezdett munkát, az utód az addigi segítő, Joachim Löw lett. Az új kapitány nem változtatott sokat, igaz, nem is lett volna rá különösebb oka. A 2008-as Eb-n kihozta fiaiból a maximumot azáltal, hogy döntőbe vezette őket (főként a nem éppen sziporkázó játékot látva), és ott is csak egy góllal kaptak ki a csúcsformában lévő spanyoloktól.

„A spanyolok egyszerűen jobbak voltak a döntőben, de nem érdemes szomorkodnunk. Minden idők egyik legerősebb tornáján lettünk másodikak, bebizonyítottuk, hogy a világelitbe tartozunk... Büszkék lehetünk a teljesítményünkre" – vélekedett a németek kisistene, Beckenbauer, ennek megfelelően Löw nem sokat variált csapatán a 2010-es világbajnoki selejtezőkre, amelynek során az oroszokat kétszer is legyőzték. Dél-Afrikában azonban az elődöntőben kikaptak a későbbi győztes spanyoloktól, és a bronzérem megszerzése sem sokat enyhített emiatti fájdalmukon.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik