Mátyus János: Most is mehetnék másodosztályú csapathoz, de…

– Hová tűnt a tűz és az a fajta harci kedv, amely a csatába induló katonákra jellemző?
– Itt van bennem, szó sincs róla, hogy eltűnt volna – mondta Mátyus János, a REAC klubigazgatója. – Továbbra is edzőnek vallom magam, ez az utam, ez az életem, még akkor is, ha most egy egészen másfajta feladatot kell elvégeznem. Nem mondtam le róla, hogy visszaüljek a kispadra, de vállaltam valamit, és azt mindenképpen végig akarom csinálni.

– Mit vállalt?
– A célt valójában magamnak tűztem ki. Senki sem kérte tőlem szóban vagy írásban, de én azt szeretném, és ezért mindent megteszek, hogy a REAC visszakerüljön a másodosztályba. Úgy érzem, ez valós lehetőség. Persze, rengeteget kell dolgozni érte. Forgács Józsefnek, a klub tulajdonosának sokat köszönhetek, ő is ott van a meccseinken, segít, biztat, támogat minket, jóllehet, ma már inkább Tamás nevű fia viszi napi munkát. Ennyivel tartozom a Forgács családnak, hogy ezt a patinás és nem olyan régen még az NB I-ben is értékes győzelmeket arató rákospalotai klubot újra a profik közé viszem.

– Úgy gondolja, a REAC-nak helye van a profik között?
– Merész terveink vannak. Ha minden jól megy, hamarosan elkezdődik nálunk is a stadionrekonstrukció, és első lépcsőben megépül a jelenlegi klubház felőli oldalon egy hétszáz nézőt befogadó fedett lelátórész, új öltöző- és klubközponttal. Vezetjük a BLSZ első osztályának a mezőnyét, jó esélyünk van rá, hogy jövő nyáron az NB III-ban szerepeljünk, és ha sikerül kellően megerősíteni a keretet, miért ne célozhatnánk meg a másodosztályt. A hátterünk a Forgács családnak és az önkormányzatnak köszönhetően megvan ezekhez a tervekhez, sőt álmokhoz.

– Úgy értettem a kérdést, hogy vajon hiányzik a REAC a futballtársadalomnak?
– A REAC a magyar futballmúlt része, ezt senki nem veheti el tőlünk. Az igaz, hogy ráégett a klubra egy olyan jelző, amelyet szeretnénk eltüntetni, ez persze nem könnyű. A REAC a híradásokban főszereplőként szerepelt a fogadási csalások kapcsán, ezt nem tudjuk már meg nem történtté tenni. Kutasi Róbert barátom is – aki a mai napig nagyon hiányzik – ennek az áldozata lett. Rossz, visszavonhatatlan döntést hozott. Pedig hatalmas munkát végzett a klubért, és nekem azt kell folytatnom.

– Klubigazgatóként dolgozik a BLSZ első osztályban, negyvenhárom évesen. Edzőként a legjobb korban van, most kellene alkotnia a kispadon, lehetőség szerint az NB I-ben. Nem kell sehová? Leírták, elfelejtették?
– Folyamatosan vannak ajánlataim, és erre büszke vagyok. Egyáltalán nem írtak le, sőt! Csakhogy én, és ezt, kérem, ne vegye nagyképűségnek, nem szeretnék csak azért munkát vállalni, hogy pénzt kereshessek, és elmondhassam, lám, ide is én kellettem. Számomra az önbecsülés ennél már fontosabb. Most is mehetnék másodosztályú csapathoz, de megköszöntem a lehetőséget. Majd akkor vállalok edzői munkát, ha valahol azt mondják, íme, itt a keret, hozzon belőle a legtöbbet, mutassa meg, mit tud.

– Nyíregyházán nagyjából ez történt.
– Köszönettel tartozom a Nyíregyháza tulajdonosának, mert valóban sokáig bízott bennem. Ám a búcsúm a Szparitól meglehetősen kurtára, furcsára sikeredett. Amit ott vállaltam, úgy érzem, maradéktalanul végrehajtottam. Először azt kérték tőlem, maradjunk bent az NB I-ben, és bent maradtunk. Aztán, amikor kizárták a klubot, és meg sem álltunk az NB III-ig, az volt az óhaj, jussunk fel. Ezt is megtettük. Majd a másodosztályban úgy szólt az ukáz, hogy legyünk lőtávolon belül a feljutó helyekhez képest. Amikor elköszöntek tőlem, négy pontra voltunk ettől...

– Közelről ismeri az NB I, az NB II és az NB III és most már a BLSZ mezőnyét. Sok ügyes gyereket lát?
– Bár sok ügyes gyereket látnék... Valami nagyon elromlott, félrement az elmúlt tíz-húsz évben a magyar futballban. Úgy látom, és ezzel aligha vagyok egyedül, hogy a kudarcokért nem elsősorban azok a gyerekek a hibásak, akik a zöld gyepen, műfüvön próbálkoznak, hanem sokkal inkább azok, akik messze elkerülik a futballpályákat. Egyre kisebb a választási lehetőség, egyre szűkebb a piac, és én ezért elsősorban a szülőket hibáztatom. A nagy siránkozás, magyarázkodás közepette akadt-e egyetlen olyan szülő, aki azt mondta volna, kérem szépen, rosszul nevelem a gyerekemet, elkényeztetem, a csillagokat is lehozom neki az égről? Lehet, hogy furcsa példa lesz, de talán megérti, mire gondolok: többször látom elegáns éttermekben, hogy ül a család, a gyerek pedig leves kanalazgatása közben is a táblagépét nyomkodja. Hát egy ilyen kölyöktől aztán várhatja bárki is, hogy majd valamikor mínusz tíz fokban futkározik, szenvedve, fújtatva az edzéseken.

– Ön is lehozza a csillagokat a gyerekeinek, nem?
– Igen, én is. Próbálok kemény lenni, de még soha nem ütöttem meg egyik fiamat sem. Egyszer kaptam az apámtól kissrácként egy hatalmas sallert, Nyalkán, ahol apu épp egy gémeskútnál dolgozott, és mondta, hogy ne rugdossam a lasztit, várjam meg a meló végét, mert beesik a kútba. Persze hogy addig-addig játszadoztam, amíg a labda egy röppálya végén a gémeskútban landolt. Zutty! Még ma is csöng a fülem attól az ütéstől. Lehet, hogy ez a célravezető módszer.

– Pofonokkal vagy anélkül, ahogy mondta, egyre kevesebb a tehetséges gyerekünk, és egyre riasztóbb a jövőképünk.
– Pedig történelmi lehetőség előtt áll a magyar futball. Bő két év múlva Eb-meccseket rendezhet Budapest, miközben épülnek a stadionok országszerte, és ennyi pénz még sohasem volt a sportágban. Nem hiszem, hogy tehetségtelen nemzet lennénk, csak a gyerekeinket kell megtanítani küzdeni, mert ez hiányzik belőlük leginkább.