Érzem, hogy imádnak Kispesten – interjú Davide Lanzafaméval

– Amikor augusztus végén visszatért Magyarországra, lapunknak nyilatkozva kijelentette: szeretne aranyérmes lenni a Honvéddal. Már akkor hitt benne, hogy az helyen végezhetnek?
– Az volt az álmom, hogy bajnok leszek – felelte a kijelentésével csaknem kilenc hónap elteltével szembesített, már szülőhazájában, Olaszországban pihenő Davide Lanzafame. – Az pedig eltökélt célom volt, hogy a nemzetközi kupaszereplést kivívjuk a Honvéddal. Az első három hely valamelyikére pályáztunk, igen. Ugyanakkor egy labdarúgó nem úgy indul neki a szezonnak, hogy megelégszik a bronzzal. Mindenki bajnok akar lenni. Szerintem megérdemelten lettünk azok, hihetetlenül sokat tettünk érte.

– Mikor jött el a pillanat, amikor érezte, senki sem előzheti meg önöket?
– Amikor a bajnokság az utolsó harmadába ért, rádöbbentem, csakugyan a miénk lehet az arany. Pedig innentől lett csak igazán nehéz a dolgunk. amikor már kézzelfogható közelségbe kerül az elsőség, egyre inkább nő nyomás. Tudod, hogy nem hibázhatsz. Mi azonban ezt nem teherként fogtuk fel, és bizonyítottuk, hogy a keretünk nagyon tud összpontosítani. Hozzáteszem, ezt javarészt Marco Rossinak köszönhettük.

– Milyen tekintetben más ez a Honvéd, mint az, amelyikben 2013 tavaszán játszott és bronzérmes lett?
– A keret sokkal összetartóbb és letisztultabb, mint a korábbi. Akkor módfelett különböző jellemek voltak az öltözőben, most az összes Honvéd-játékos egy irányba húzott, erős egységet alkottunk. Ez volt a siker kulcsa.

– Társai mondták: vezér volt a pályán és azon kívül is.
– Lényeges, hogy minden öltözőben legyen egy-két vezéregyéniség, a fiataloknak fontos, hogy – legyen kit követniük. Azt gondolom, meg tudtam felelni ebben a szerepkörben. Erős bajnokságból jöttem, megfelelő hozzáállást hoztam magammal.

– Tizenegy góllal, no meg jó néhány gólpasszal zárta a szezont. Elégedett a teljesítményével?
– Az vagyok. Elégedett és boldog. Főleg azért, mert a jó játékommal hozzájárultam ahhoz, hogy minden kispesti valóra váltsa az álmát. Sokat dolgoztam a csapatért, de ez nem feltétlen csak a gólokban és gólpasszokban merült ki. Eppel Marcival ketten huszonhét gólt szereztünk, de mindketten sokat besegítettünk a védekezésbe is. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy igen keményen harcoló csapat állt mögöttünk, amelynek tagjai mindvégig segítettek és kiszolgáltak minket. Akik a mai Honvédban futballoznak, egytől egyik belevaló gyerekek.

– Az Eppel Mártonnal alkotott duójuk tökéletesen összeállt a tavaszra. Mi volt a „titkuk”?
– Eppel Marci a szezon elején heteket hagyott ki sérülés miatt, én meg rövid kihagyás után érkeztem. Ezért szükségünk volt némi időre, hogy összeszokjunk. Mihelyst sikerült, erős párossá nőttük ki magunkat. Nagyon jó véleménnyel vagyok róla, intelligens játékos, sokat fejlődött az elmúlt szezonban. Úgy vélem, az utolsó három hónapban mindketten kiemelkedő teljesítményt nyújtottunk – a csapat segítségével. Szívből kívánom Marcinak, hogy szép és felfelé ívelő pályafutása legyen. Megérdemli.

– Az ön eddigi pályáján a magyar bajnoki arany a csúcs?
– Óriási boldogságot érzek. Életem meghatározó szakaszában, mondhatni, a legjobbkor tértem vissza a Honvédba. Felemelő, hogy részese lehettem ennek a csodálatos sikernek. A klubnak ezúton is köszönöm, hogy ismét megadta nekem a lehetőséget a bizonyításra. Kispesten családra találtam. Nagyon jó a viszonyom a szurkolókkal is, tényleg érzem, hogy imádnak. Ezt minden áldott nap igyekeztem is meghálálni a játékommal.

– Állítólag az egyik fanatikusnak már a Debrecen elleni győzelmük másnapján megígérte, hogy legyőzik a Videotont. Mitől volt ennyire biztos ebben?
– Nem volt rajtunk teher, a szakmai stáb egyáltalán nem helyezett ránk nyomást. Az a Videotonon volt. Nyugodtan futballozhattunk, arról nem is beszélve, hogy a fiataljaink is éretten játszottak.

– Hogyan élte meg a bajnoki „döntő” napját?
– Életem egyik legszebb napjaként. A párom minden hazai meccsünkre kihozta a lányainkat. Néhány alkalommal még az idegenbeli mérkőzésekre is velünk tartottak. Két barátom egész évben velem, velünk volt, természetesen a Videoton ellen is. A bajnoki döntőre eljöttek a szüleim és a testvérem is Olaszországból, és hozzájuk csatlakoztak még az otthoni cimborák is. A jelenlétük nélkülözhetetlen volt. Marco Rossi jelenléte is az volt…

– Ön tudott korábban a távozásáról?
– Egyáltalán nem. Marco profi módon kezelte a sorsát érintő kérdést. Egy pillanatig sem tűnt úgy, hogy másutt folytatja. A Kispesten töltött öt évében bizonyította, hogy a legjobb edző Magyarországon, örülök, hogy ezt végre elismerték egy díjjal. Hálás vagyok neki, hogy hitt bennem, segítette az ideigazolásomat, és kihozta belőlem a legtöbbet. A második apám volt.

– A szerződése nem jár le, de hallani, hogy szívesen látnák itt-ott. Biztosra vehető, hogy marad Kispesten?
– A jövőm még bizonytalan, most csak a sikernek szeretnék örülni. Családi körben pihenek, nem is akarok még egy ideig a közeli vagy a távoli jövővel foglalkozni.

– Miután átvette az aranyérmet, Baráth Botond kijelentette, egy hétig nem megy haza. Ön mikor ért haza?
– Baráth Boti az egyik színes egyénisége az öltözőnek. Remek srác, hatalmas visszatérést produkált ebben a szezonban, szerintem a magyar élvonal egyik legjobb védőjévé nőtte ki magát. Azért remélem, mostanra hazaért. Ami engem illet, Gróf Dávidhoz hasonlóan nem tarthattam a csapattal a meccset követő buliba, habár mindketten igazoltan voltunk távol. Dávid a kórházban kötött ki, mert össze kellett varrni az állát, én meg alig bírtam hazabicegni, úgy fájt a lábam. Ezzel, úgy vélem, le is írtam, milyen szezonunk volt. Kemény és harcias. Ugyanakkor roppant mód örömteli. S higgyék el nekem, a siker sokkal fontosabb, mint a megünneplése.