Tartalomhoz a forma – Deák Zsigmond jegyzete

Több mint harminc éve annak, hogy 1988 augusztusától 1989 augusztusáig előfelvételis kiskatonaként, beosztásomra nézve pedig központi ruházati raktárosként tengettem a napjaimat a szombathelyi Garasin Rudolf Laktanyában (ami ma börtön, annak idején néha mi is annak éreztük). Ott történt, hogy a februárban bevonulók közül egy nagydarab, kövér újoncra a legnagyobb méretű gyakorlónadrág sem ment rá. Nosza, méretet vettünk róla, s már vittem is a khakiszínű pantallót a szabászatra, belebővítettek egy sötétebb árnyalatú, háromszög alakú vászondarabot hátul a derekába, s ezt hordta hónapokig. Tisztacseréről persze szó sem eshetett, néha kimosta, s gatya nélkül várta, amíg megszárad, de legalább nyilvánvaló volt, hogy ez az egyetlen méret a megfelelő.

Egészen más a helyzet a labdarúgó NB I létszámával. A napi értekezleten a szakíró kollégák legalább fél órát diskuráltak az ideális megoldásról, a hagyományos 16, a jelenlegi 12, sőt a 10 csapatos, körmérkőzéses verzió egyaránt felvetődött üdvözítőként. A vita egyébként Sallói Istvánnal, a ZTE sportigazgatójával készült interjú kapcsán lángolt fel újra (ő 16 csapat mellett tette le a voksot), mert ez egy igazi neverending story, időről időre előbukkan bizonyos érdekek és vélemények mentén. S bizony, amikor olvastam a korábbi válogatott labdarúgó, illetve a többi megkérdezett szakember szavait, illetve hallgattam a kollégákat, gyakorlatilag mindegyiküknek igaza volt.

Hogy miképp fordulhat ez elő? Úgy, hogy más célt preferáltak, illetve másnak adtak prioritást. Egyikük a fiatal hazai játékosok beépítésének a légiósok ellenében, másikuk az izgalmaknak, a harmadik a nézőszám emelésének, a negyedik a válogatottnak, az ötödik a leginkább igazságos rendszernek, a hatodik az eredményességnek az európai klubszínpadon, a hetedik a központi források optimális elosztásának, s még sorolhatnám. Esszenciális mondanivalóként azt szűrtem le, hogy önmagában a lebonyolítás, illetve a létszám nem oldja meg labdarúgásunk gondjait, s a környező országok futballbajnoki szisztémáinak különbözősége csak megerősítette bennem ezt a gondolatot.

Ez most más, mint a kövér katona nadrágja, ami csak egyetlen óriási méretben volt jó. S még citálhatnám az egykori szocialista kereskedelmi vállalat, az Amfora szlogenjét: tartalomhoz a forma! Tehát előbbi a lényeg, nem az utóbbi, ne a gombhoz varrjuk a kabátot vagy a meglévő gyakorlóhoz a dagadt újoncot. Bár most jut eszembe, lehet, hogy egy gyors diétával le kellett volna fogyasztani, s akkor hosszabb távon maradhatott volna konfekcióban...