VINCZE ANDRÁS
VINCZE ANDRÁS
2019.04.16 23:57

Már nem játék – Vincze András publicisztikája

 

Magyar, olasz, spanyol, szerb, ukrán – a magyar labdarúgás élvonalában és a válogatottat is ideszámolva ennyiféle edzői stílus keveredik, de a történet szempontjából talán az sem mellékes, hogy néhány napja Radoki János révén még a német futballiskola is jelen volt, sőt van klub, amelynél brit szakembert alkalmaznak erőnléti edzőként. Régi mániám, hogy a szakmai Bábel jelentős zavart okoz a már régóta az útkeresés állapotában lévő focinkban, függetlenül attól, hogy e sorok írásakor az NB I-es tabellát három, külföldi edző által irányított együttes vezeti. Azonban a pillanatnyi eredmények – szerintem – nem osztanak, nem szoroznak, inkább a pedagógiához, fegyelemhez, taktikai számonkéréshez csatolnám a mondanivalót. Megütötte a szememet az, amiről a napokban Radoki János beszélt – elegánsan, halkan, mégis figyelmet érdemlően –, a magyar labdarúgás súlyos deficitje, hogy a játékosok, ideszámolva az itt pénzt kereső légiósokat is, a kiélezett helyzetekben nem tudják profin alkalmazni a világfutballban megkövetelt sémákat. Edzésmenők vannak, meccsmenők viszont nincsenek. Nyilván nem bonyolult esetekről, mozdulatokról van szó, a vélekedést olvasva pedig arra gondoltam, amit amúgy mi magunk is láthatunk, hogy az alapokkal van baj. Erőnléttel, ütemérzékkel, a rúgó- és fejelőtechnikával, és még hosszasan sorolhatnám, de felesleges, mert a lényeg valóban az, hogy ösztönfocival aligha lehet messzire jutni manapság.

S akkor itt lép be a képbe a történetem főszereplője, Szerhij Sztaniszlavovics Rebrov.

Amikor az európai szinten klasszis támadóból lett ukrán edző megérkezett a Ferencvároshoz, akkor az ugyanezen az oldalon található Széljegyzetben azt feszegettem, vajon kik lesznek vevők a legendás Valerij Lobanovszkij módszereire. A néhai mester – akiről, persze, legfeljebb olvasmányélményeim lehetnek – az egyik legkeményebb kezű szakember volt Európában. Hírnevet szerzett a nemzetközi kupaporondon forgószélként végigsöprő Dinamo Kijev vezetőedzőjeként, majd a világbajnokságon is rettegett – a magyar válogatottnak speciel 1986-ban hat gólt vágó egykori szovjetek élén – szövetségi kapitányként, aki katonás módszerekkel vezette a keze alá kerülő labdarúgókat. Amit tudni lehetett róla, hogy nála a számok jelentették a futball alapját: a taktika matematikai egyenlet volt, az erőnlét pedig a másodpercekkel és pulzusgörbékkel rajzolt lehető legtökéletesebb grafikon, míg az edzésmunka, a felkészülés során mutatott produkció a legfontosabb mérhető és egyben emberi tényező is a labdarúgói kapcsán. Aki a hétköznapokon tudott és akart küzdeni, az a meccseken is képes volt arra, hogy helytálljon. Nem akarom tovább szaporítani a szót, remélem, e néhány mondattal mindenki megrajzolja magában a lobanovszkiji alakot, a maximalista, s az érzelmileg túlfűtött futballban jégcsákánykeménységű és hűvösségű szakember képét.

Ha pedig ehhez hozzáteszem, hogy Szerhij Rebrov a legendás mester játékosa, csodálója, modern kori követője, akkor e szűkre szabott jellemzéssel leírtam azt is, hogy a Ferencváros vezetőedzőjének milyen elvárásai vannak a zöld-fehér mezben készülő futballistákkal szemben.

Erőnlét, izom, tökéletes taktikai jártasság, atomóra-pontosságú ütemérzék, dinamikus mozgás, maximális siker- és kudarctűrő képesség – azaz, a professzionális sportoló mindazon erénye, amelyet csak rendkívüli akarattal, odafigyeléssel s már-már mániákus edzéselhivatottsággal lehet elsajátítani, és – talán ez a legfontosabb tétel – a rövidke, alig két évtizedet felölelő profi karrier alatt szinten tartani.

Itt következhet e történet újabb sarokpontja: mindennek fényében számomra evidens, hogy az ukrán szakvezetőnek vannak konfliktusai. Azért, mert most ő az az edző, aki a magyar labdarúgásban szó szerint összeszorított fogakkal, makacsul akar valamit, s akinek (ráadásul) filozófiája is van, s eleve olyan útra lépett rá, amelyen vitafalak tucatjai meredeznek.

Az FTC trénere fegyelmezési okok miatt néhány hónappal ezelőtt Böde Dánielt, néhány napja pedig Davide Lanzafamét hagyta ki a csapatból – rezzenéstelen arccal. Kollégái közül a belterjesnek mondott magyar élfutballban alighanem kevesen tették volna meg ezt, hiszen gólkirályokról, sőt aktuálisan a zöld-fehér keret legeredményesebb támadóiról van szó. S bár hallottam azt a véleményt is, a bajnokság alakulása úgyis eldönti, hogy helyesek-e a rigorózus módszerek, magam viszont a – nekünk, oly megbocsátó lelkű magyar focirajongóknak – sokkolónak tetsző döntésektől éppen azt várom, hogy hosszabb távú legyen a Lobanovszkij-hatás. A szilárd csapategység, a fogaskerék-illeszkedésű felkészítés kamatozzon a nemzetközi kupaporondon, amelyre Szerhij Rebrov amúgy is kihegyezte a saját szakmai munkáját. Az ukrán edző jövőképével teljesen egyetértve írom tehát azt, hogy a magyar labdarúgás ikonikus klubjának igazi arcát a BL-ben vagy az Európa-ligában kellene végre látniuk a honi foci rajongóinak. Abban biztosak lehetünk, hogy a nyár elején jön majd a szokásos szereposztás, vagyis a Fradi kaphat walesi, izraeli, luxemburgi, szlovák, szlovén ellenfelet, idehaza pedig magasra száll a lelkesedés lángja, mert papíron nem legyőzhetetlen riválisokról lesz szó, mígnem kiderül, hogy bármelyik kisorsolt együttes taktikai érettségben, erőnlétben, dinamikus játékban, passzhatékonyságban, helyzetkihasználásban – azaz a profi futball minden alapelemében – jobb. Szóval, ha a Fradi néhány hónap múlva egy hozzá hasonló erőt képviselő, de az európai színtéren mégsem oly meghatározó klubbal szemben lesz képes erősebb lenni, akkor az is bebizonyosodik, Magyarországon nem lehet tovább az ösztönfocira építeni (lásd még az általam is örökké visszasírt grundvarázst), hanem a labdarúgásunknak igenis hasznára van a tudatos, sőt az egészen aprólékosan megtervezett szakmai felkészítés. Ha innen nézem, az FTC egy új szakmai korszak hajnalát éli meg, ide értve az ominózus Böde- és Lanzafame-ügyet, a két ikonikusnak mondott futballszereplő mellőzését és a hisztipillanatokat követő edzői, számunkra meghökkentően hűvös esetkezelést. A magyar foci illékony időszakai után immár egyetlen ember, ez esetben az ukrán vezetőedző akaratát s a mifelénk igencsak súlyos döntéseit kell tolerálnia a teljes közegnek – vezetőstül, játékosostul, riválisostul, újságíróstul, na és persze szurkolóstul.

Figyelve az ukrán szakvezető rezzenéstelenségét, arra gondolok – sőt, szeretném hinni is, hogy ez így van –, ő a példakép, Valerij Lobanovszkij precizitásával felmérte, hogy amit a tizenkét csapatos magyar élvonal erőnlétben, küzdőszellemben, koncentráltságban megkövetel a futballistáktól, az az európai porondon az utcák-terek bajnokságában részvételhez sem lenne elegendő. Az NB I-ben nincs különösebb jelentősége a kihagyott helyzetnek, mert a régóta honos elmélet szerint a következő úgyis bemegy, viszont ezzel szemben a BL- vagy El-selejtezőben nincsenek újabb lehetőségek, ott „a” pillanatot kell kihasználni. S ha már Böde Dániel és Davide Lanzafame szóba került: igen, ők azok a magyarfoci-kompatibilis támadók, akiknek itthon van lehetőségük arra, hogy a fejüket fogják, ha kapu mellé vagy fölé lövik a labdát, mert a bajnokikon a rivális csapatok nagy többsége ellen még úgyis féltucatnyi lehetőségük lesz gólszerzőként megdicsőülni, ám ugyanez a nemzetközi színtéren úgy fest, hogy csak vergődnek a náluknál gyorsabb reakcióidejű védők között. S ezt nem bántásból írom le (sőt, idehaza Böde Dániel erőfutballja számomra a régi idők magyar fociját jelenti), hanem azért, hogy végre képesek legyünk elfogadni: a profi sport a szóösszetétel végénél, vagyis a sportolásnál kezdődik. Edzeni kell, olyan kegyetlenséggel, amit az ember elbír, s ha már nem bírja, ha mentálisan képtelen elfogadni, hogy egy csapatban nem mindig rá osztják ki a főszerepet, akkor sérül az elmélet, hogy a játékosból (és sajnos kilencvenkilenc százalékban éppen játékos van a a magyar élvonalban) profi teljesítmény nyújtó sportoló legyen.

S ehhez hozzáteszem, ezért is lenne jó, ha végre azt láthatnánk, hogy nem a világ minden szegletéből idecsábított légiósokkal töltenék fel a magyar klubok keretét, hanem magyar fiatalokkal. Ha végre-valahára eljönne a pillanat, hogy az NB I-es öltözőkben mind többen lennének az ifisták, a játékra kész tizenhét-tizennyolc esztendős labdarúgók, akik az erőnlét, az életkor alapján éppen a legjobb korban vannak ahhoz, hogy igazi profik legyenek. S talán ők jobban megértenék azt is, miért nem csak a meccsen kell a legjobbnak lenni.

Ugyanis ezt nem Szerhij Rebrovnak kellene elmondania minden egyes magyar bajnoki után...

2019.05.23 23:39:48

Labdarúgó NB I SOMOGYI ZSOLT

NS-VÉLEMÉNY. Nem hallottam, hogy a szokatlanul erős kritikát bárki kikérte volna magának.

2019.05.23 21:46:41

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

2019.05.22 22:28:42

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

„Király Gábort Dél-Amerikában elnevezték volna »El Locónak« és rajongtak volna érte. Jelenség volt káprázatos bravúrjaival, kockázatvállalásával és hibáival.”

2019.05.22 18:30:21

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

„Hihetetlen dolgok történtek velem Kispesten. A kupagyőzelemnél szebb búcsút nem tudok elképzelni.”

2019.05.22 21:43:16

Labdarúgó NB I VINCZE ANDRÁS

NS-VÉLEMÉNY. Eljött a pillanat, hogy a magyar játékosoknak futniuk kell a légiósok után.