Kifelé az erdőből – Szöllősi György jegyzete

Szima Gábor talán még a klubelnökök, klubtulajdonosok nagy részénél is nagyobb befolyást gyakorolt csapatára, a DVSC-re, egy személyben ő maga jelentette a sajátos debreceni klubmodell lényegét, amely fénykorában talán éppen ezért lehetett olyan sikeres és hatékony. Mert a szombaton bekövetkező kiesés ellenére ne feledjük, hogy a 21. század lassan eltelő első két évtizedének kiemelkedően legeredményesebb csapata volt az élvonaltól most búcsúzó DVSC.

Ráadásul olyan bajnokságban, amelyben az azt megelőző csaknem egy évszázadban vidéki csapat összesen nem nyert annyiszor bajnokságot, mint a Loki egyedül ebben a húsz esztendőben. Érdemes rögzíteni, hogy a magyar futballnak ebben, az egyébként meglehetősen sikertelen, általános visszaesést hozó időszakában a DVSC több szempontból figyelemre méltó módon működött.

Jószerével az egyetlen csapat volt, amelyben összeállt a helyi vezetők, helyi szponzorok, helyi kötődésű edzők és játékosok alkotta egység, amelyhez a szurkolók is nagy számban és szenvedélyesen tudtak csatlakozni, a siker újabb faktorát adva. Ugyancsak a DVSC volt szinte az egyetlen klub, amely – Szima Gábor személyes döntései révén – rendszeresen tudott pénzt keresni saját nevelésű vagy viszonylag olcsón megszerzett játékosok továbbadásával, úgy, hogy közben folyamatosan versenyben maradt a bajnoki címért is. És ugyancsak a Szima-féle Debrecen volt eddig az egyedüli hazai klub, amely kétszer egymás után jutott csoportkörbe az európai kupaporondon.

Szima Gábor még az őt nem szívelők szerint is saját klubja és a teljes magyar mezőny egyik legjobb ismerője volt, rendszeresen megnézte az ifik meccsét is, s ahogy a most távozó elnök-tulajdonos a szerdai sajtótájékoztatón is utalt rá: vezetői szerepvállalása óta ott volt csapata hazai mérkőzéseinek száz (!) százalékán. Amivel, bármilyen fura azt leírni, már önmagában párját ritkítja a magyar futballvezérek sorában. Némi pikírt túlzással azt is megkockáztatom, hogy a szakmai sikerekben az érdem legalább annyira az övé is, mint az általa alkalmazott, nehéz feladatra vállalkozó edzőké.

Ami viszont a kaotikus, posztkommunista-vadkapitalista világban javára vált a klubnak – vagyis a határozott, sőt autoriter egyszemélyi vezetés, bátor kockázatvállalás, a vetélytársaknál akkor még nagyobb anyagi mozgástér –, az az elmúlt években szépen lassan egyre inkább hátránnyá változott: hiába indult neki nagy helyzeti előnnyel a BL-, El-résztvevő DVSC a 2010-es éveknek, a gazdaságilag, szakmailag megerősödő vetélytársak hamar ledolgozták a hátrányukat: egyáltalán riválisokra akadt a Szima-birodalom.

A távozó futballvezérnek nyilván igaza van, amikor azt mondja az új szponzorok beszállását vizionáló helyi politikusoknak: korábban is vágytak más támogatókra, ám ők nem jöttek. Csakhogy a távolmaradásuk fő oka alighanem maga a tulajdonos volt, aki a legutóbbi időkig próbált egyeduralkodó lenni a Nagyerdőben, mígnem eltévedt a sokasodó, az erejét egyre inkább meghaladó akadályok között.

Tizenkilenc esztendő alatt megoldott számtalan válságot, áthidalt sok nehézséget, újratervezett egy-egy kudarc után, a kezdetekkor még arra a bravúrra is képes volt, hogy biztos kiesőként mégis bent tartsa a csapatot (a BKV Előre indulási jogának 2001-es megvásárlásával, s hasonló forgatókönyvben most is reménykedtek a szurkolók), ezúttal azonban úgy döntött, hogy „tizenkilencre” nem kér lapot.

Kicsit nehéz elképzelni, amit ő maga vetített előre, hogy tulajdonrész és döntési helyzet nélkül is ott szurkol majd a lelátón hétről hétre a Debrecennek, s anyagilag is támogatja a csapatot, de az biztos, hogy egyelőre az élvonalba kellene visszajutni a viszonylag erős NB II-ből. Amennyire egyetért most mindenki a váltás szükségességével és azzal, hogy a másodosztály méltatlan a közelmúltban sikeres Lokihoz, annyira nehéz lesz megismételni a távozó Szima Gábor sikereit.