Jenő hagyatéka – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2018.11.05. 23:28

Mától tekinthető meg a Dalnoki Jenő hagyatékából rendezett kiállítás; bár némi túlzással tulajdonképpen az olimpiai bajnok labdarúgó hagyatékának tekinthető maga a modern kori Ferencváros is, amelyet a hatalom az 1950-es években enyészetre ítélt, de Dalnoki, Kispéter Mihály és még egy-két huszadik századi, mégis antik típusú hérosz megmentette.

Természetesen nem a Fradit teszik közszemlére a Bodó Galériában, hanem 177 tételt, köztük valódi sport-ereklyéket. Trófeákat, vándordíjakat, például egy fedeles díszserleget, amelyet az FTC pártoló tagsága az 1964-es bajnoki címért adományozott a kedvenceknek, vagy egy palack Törley pezsgőt az 1975–1976-os aranyérmes „csikócsapatot” ábrázoló címkével. A gyűjtemény azonban messze szétfeszíti a Ferencváros és a futball kereteit; kissé fanyalogva úgy is minősíthetnénk, eklektikus. Valójában mindent tartalmaz, amiről egy igazi szívember azt tartotta, ezekért érdemes élni, ezeket érdemes megőrizni. Festmények, portrék, tájképek, csendéletek, ikonok, szobrok, elsősorban természetesen az imádott Petőfiről, keretbe foglalt babérlevelek Kossuth Lajos ravataláról, emlékkép az I. világháborúról, „Isten óvja meg szeretett hazánkat” felirattal, kardok, tőrök, jatagánok, számszeríjak, puskák, sétapálcák, no és persze pipák, tisztes mennyiségben. Nem hivatásos művészettörténész, hanem a múltat tisztelő, eszményekhez ragaszkodó civil öröksége. Nem is vagyontárgyak felhalmozása saját maga és a család számára, sokkal inkább szellemi, lelki hagyaték. A kiállítás anyagát sem azért bocsátják majd árverésre, hogy a befolyt összegből az utódok terepjárót vagy ingatlanokat vásároljanak, beteg gyermekeket segítenek belőle.

A Dalnoki-kincs legbecsesebb darabja ugyanakkor nem szerepel a listán, az ugyanis ott pompázik a Groupama Aréna főbejáratánál. Nem más, mint az FTC-alapító atya és elnök, Springer Ferenc tiszteletére 1922-ben megalkotott szobor, amelynek hollétéről a klub legviszontagságosabb esztendeiben csak a balbekk tudott. A 100% Fradinak nyilatkozva utóbb így mesélte el e történetet: „Felsőbb utasításra el kellett távolítani a Springer-szobrot a helyéről, a pályamunkások épp a megsemmisítésén fáradoztak, amikor közöltem velük, hogy ezt mégsem kéne. Mondtam nekik, hogy inkább ássák el. Egy kicsit értetlenkedve néztek rám, de aztán csak elásták. Aztán hosszú évek múlva, az 1974-es pályaavató előtt új szobrot akart készíttetni a klub. Sokáig gondolkodtam, hogy eláruljam-e vagy sem, hogy megmentettem a Springer-szobrot. Aztán úgy gondoltam, mi bajom lehet, elmondtam, hogy én bizony elásattam a szobrot, amit meg lehet keresni, és vissza lehet állítani a helyére. Természetesen az elvtársaknak ez sem tetszett, behívattak a pártközpontba, ahol számon kérték, hogy mertem ilyet tenni. Aztán hosszas beszélgetés után megkérdezték tőlem, hogy bolond vagyok-e? Mondtam, hogy igen. Ezt követően elengedtek, mondván egy bolonddal úgysem tudnak mit kezdeni.”

Persze nem bolond volt, hanem megszállott. Alakja ezért, ettől válhat sportpublicisztika témájává, illetve sokkal többé: egy klub bálványává, örökös mércéjévé. A maiak számára példát adó, de nem meghaladhatatlan, éppen ellenkezőleg, biztatást, bátorítást nyújtó mércévé. Mert meggyőződésem, hogy Dalnoki Jenő technikai, fizikai adottságaival napjainkban is számos fiúgyermek születik, mégsem lesz egyikükből sem még csak hozzá fogható sportoló sem. Aki 2006-ig élő – onnantól pedig halhatatlan, cáfolhatatlan – bizonyítéka annak a tételnek, mely szerint hosszú távon nem a tehetség, hanem a karakter, a jellem határoz meg egy életutat. Hátvédként nem volt labdazsonglőr, edzőként sem alkotott új elméleteket és játékrendszereket, de mindkét minőségében, minden pillanatban hű maradt emberi és szakmai hitvallásához: „Nyújtsd mindig a legtöbbet! Ne elégedj meg azzal, ami vagy! Próbálj meg az lenni, ami lehetnél!”

Nemcsak megpróbálta, az is lett. A pályán 439, a kispadon 397 díjmérkőzés részese, az FTC első olimpiai aranyérmes, kétszeres magyar bajnok, nemzetközi kupagyőztes (1965, VVK) labdarúgója, később az NB I-ben első és KEK-döntős gárda trénere, egy szurkolói szavazás alapján minden idők legjobb ferencvárosi edzője. Csendben jegyzem meg, Tóth Potya István, Blum Zoltán, Lakat Károly is érdemes lenne e címre, de a nép alapos okkal őt tisztelte meg vele.

Mert az ember, ha már nem is feltétlenül a jót cselekszi, és nem is mindig törekszik rá, legalább még a jót méltányolja. (Igazán nagy baj majd akkor lesz, ha ez is megváltozik.) Az 1950-es években számos klasszisa elhagyta a Ferencvárost, a többség súlyos fenyegetések hatására; Dalnokin nem találtak fogást, őt ezért inkább kecsegtették, de hiába. Hiszen saját értékrendje szerint mindennél becsesebb ajándékot, szeretetet kapott a szurkolóktól, ráadásul eszményképétől, Kispétertől egy porcelánmedvét is, amiért nem igazolt a Honvédba. Ez utóbbi a harmadik évezred piac alapú labdarúgója számára bizonyára felfoghatatlan; de tartok tőle, már az előbbi is. Amikor Dalnoki Sándor Csikart kellő tisztelettel, de ha elkerülhetetlennek látszott, rojtosra rugdalta, vagy amikor Nyilasit, Ebedlit dirigálta, a közönségben fel sem vetődött, hogy a manapság oly divatos „mi vagyunk a Ferencváros” rigmussal a rajongott csapat mellé merészelje emelni magát. Először és utoljára 1987. október 18-án, a Zalaegerszegtől elszenvedett 3–1-es hazai vereség miatti keserűségében mart bele Jenő bácsiba az Üllői úti publikum, mire ő azon mód végleg fel is állt a kispadról. Mint utóbb egy beszélgetésünk során elárulta, azt sem tudta, hogyan jutott be az öltözőbe, csak arra emlékszik, úgy kalapált a szíve, hogy azt hitte, menten infarktust kap. Ez volt az utolsó mérkőzése, ötvenöt esztendősen, ereje teljében.

Ő tiltakozna leghevesebben az ellen, hogy idealizáljuk a személyét, és valóban, nem elefántcsonttoronyba zárt élő legenda volt, hanem nagyon is hús-vér figura, hétköznapi gyarlóságokkal, korlátokkal, messze nem hétköznapi humorral. A poén célpontja, Bánki „Dodi” osztotta meg a nyilvánossággal, amint 1986-ban, a Pécs elleni meccs előtt a mester arra kérte a játékvezetőt, ez egyszer ne futva, hanem gyalogolva tegye meg a távot a kezdőkörig a két csapat, különben Bánki elfárad; máskor nagy kedvencét, az adott mérkőzésen alig észrevehető, példátlan rúgótechnikájú Ebedlit fogadta azzal lefelé jövet a pályáról, „nagyon jó kis meccset játszottunk, kár, hogy nem láttad”; egyszer pedig nekem panaszkodott több ziccert elrontó, és csalódását szokása szerint pár korsó sörbe fojtó csatárára azzal, „mondtam neki, hogy be kell rúgni, de én a helyzetre gondoltam, ő meg a piára értette”. Megesett, hogy „hadi állapotba” hergelte magát, egy ízben emelkedett hangon bizonygatta, hogy „Én, gyerekek, még a kapáslövésbe, a csatár cipőjébe is belefejeltem, ha kellett”, mire valaki ártatlan tekintettel visszakérdezett: „Jenő bácsi, és olyan előfordult, hogy mellel levette a labdát?” Rövid tűnődés után észlelte, hogy ez zrika, évődés lenne – a válaszát nem idézném.

A lényét viszont rendre megidézzük. Most éppen olyan esemény apropóján, amilyet magyar labdarúgó személyéhez még sohasem kapcsolhattunk. Tudom, még a felvetés is abszurd, de néhány évtized múltán vajon miféle kiállítást lehetne rendezni egy mai aktív futballista hagyatékából? Illetve, átvitt értelemben mit hagynak majd örökül az utódoknak korunk hősei?

Egyébként Kispéter Mihály porcelánmedvéjét nem találtam az árverésre bocsátandó tárgyak listáján. Nyilván azért, mert az eszmei értéke lehetetlenné tenné már a kikiáltási ár megállapítását is.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik